Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-19 / 66. szám, kedd

2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 19. KOMMENTÁR Sántító statisztika PÁKOZDI GERTRÚD Meglehetősen kincstári optimizmusnak hat, hogy Ivan Miklós örül a statisztikai hírnek, mely szerint Szlovákia gazdaságának növekedési üteme a Dzurinda-kormány idején tavaly volt a legnagyobb. Beváltak a hazai kereslet élénküléséről szóló elemzői előrejelzések is. Viszont jelző nélküli szépséghiba, hogy romlott az ország kereskedelmi mér­lege; ismét többet importáltunk, mint amennyit kivittünk. És a rá­adás: tovább mélyült a gazdasági egyensúlytalanság is; ez annak a kö­vetkezménye, hogy a háztartások és az állam fogyasztásának üteme meghaladta a bruttó hazai termék növekedésének ütemét. Nehéz dol­ga van ilyen viszonyok között a gazdasági miniszterelnök-helyettes­nek, amikor az ország dinamizálódásáról próbálja meggyőzni a lakos­ságot. Önmagáról beszél, hogy az Európai Unió ismét a tarthatatlanul nagy munkanélküliségre figyelmeztette a minap Szlovákiát. Vagyis hiába örül Ivari Miklós a statisztikai hivatal mutatóinak, ha a lakosság egyötöde már évek óta segélyből tengődik. Ez annak a következmé­nye, hogy 1998 őszétől alig javult a gazdaság elavult szerkezete, az ál­lam képtelen leszorítani a bevételei és kiadásai közti nagy különbsé­get. Nemcsak azért volna erre szükség, mert a Nemzetközi Valutaalap meg az EU elválja ezt Szlovákiától, hanem azért is, hogy végre a ha­zai lakosságot se csak a makroökonómiai mutatók kedvező alakulásá­val vigasztalja a kormány. A keresetek általános növekedése, új mun­kahelyek, működő egészségügy, iskolák helyett ott tartunk, hogy a tö­meges elbocsátásokat sehol sem követi tömeges munkafelvétel. Kevés az országban az olyan szerencsés térség, mint a főváros és szőkébb környéke, ahol az utcára kerültek zöme viszonylag gyorsan talál ma­gának új munkahelyet. A többi térség pedig reménykedhet, hogy majdcsak hozzájuk is elérnek az autópályák, azokon meg a külföldi beruházók. De amíg a kormánykoalíciós miniszterek egymás alatt vágják a fát, addig aligha képzelhető el, hogy döntéseikben az ország érdekei diktálta ésszerűség játssza a főszerepet, ne pedig az alacsony párttámogatottság miatti kétségbeesés. A politikai megsemmisülés réme még azt is képes elvakítani, akire korábban a józanság és a meg­fontoltság volt a jellemző. Nem csoda, hogy erősödnek a hangok: fé­lő, az ősszel felálló új kormánynak ott kell folytatnia a válságmene­dzselést, ahol négy évvel ezelőtt a mostani elkezdte. A lakosság meg esetleg újabb négy évet várhat helyzetének jobbra fordulására. JEGYZET Hurrá, fesztivál! TALLÓSI BÉLA Éljenezve fogadok minden hazai filmes eseményt, amely ellensú­lyozni próbálja a hollywoodi dömpinget, a népbutító, esztéti­kai érzéket romboló, nyereség- orientált mozgóképes ipari ter­mékeket. Örülök ezeknek a szemléknek, legyenek azok nem­zeti filmnapok vagy nagyobb sza­bású filmfesztiválok, mint a nyári trencsénteplici ArtFilm, a rend­szeres december eleji pozsonyi nemzetközi filmfesztivál és a feb­ruári Febiofest. Külön lelkesedek azért, ha ezeknek a mustráknak a filmjeit nemcsak az esemény székhelyén, hanem az ország más városaiban is bemutatják. Ám a mai napig csak remélni tu­dom, hogy az elkövetkező évek­ben, az eddigi hagyományt mó­dosítva, az említett fesztiválok műsorából nemcsak a szlovákok lakta nagyobb helységek film­színházaiban kínálnak váloga­tást, hanem a szemleprogramo­kat rövidített változatban egyes dél-szlovákiai településeken, szá­munkra, magyar közönség szá­mára is elérhetővé teszik. Ezért is kedves a szívemnek, hogy a most éppen Dunaszerdahelyre érke­zett, A legsikeresebb magyar fil­mek vándor minifesztiválja cí­men futó szemleszerű vetítésso­rozattal ez az évek óta filmfesztiválmentes dél-szlováki­ai övezet az állami moziháló­zatban terjesztett opusokon kívül is kap néhány mozgóképet, rá­adásul a magyar filmtermésből. A válogatás minősítése helyett - mert mi, szlovákiai magyarok nem igazán tudunk mit kezdem a kritikai éllel - inkább csak szőr­mentében, a fejlődés reményé­ben arról szólnék, hogy ennek a hosszú idők után első mini ván­dorfesztiválnak nem is lehet más feladata, mint hogy megpróbálja visszaállítani a magyar film tája­inkon megtépázott nimbuszát, s visszacsalogasson bennünket a mozi varázsába. Ezt a nagyszerű kezdeményezést csak az tudná tovább szépíteni a jövőben - mert bízom benne, hogy lesz folytatás -, ha ez a remélhetőleg tartalmában is gyarapodni kívá­nó szemle vállalná a közönségne­velést, fiataljaink filmízlésének formálást, s a közönségfilmek mellé a magyar filmszemle élvo­nalába tartozó opusokból is kí­nálna majd. A diákok, és remél­hetőleg nem csak ők, bizonyára hálásak lennének érte. LEVÉLBONTÁS Kossuthról és Rozsnyóról Örömmel és meghatódva olvas­tam március idusán Kmotrik Pé­ter írását. Van azonban a szö­vegben két téves momentum: az első szülővárosom joggal és büszkén viselt jelzőjét illeti, melynek pontos szövegezése: „Sajó-parti Athén”. A Drázus csupán átcsörgedez - ha van benne egyáltalán víz - a váro­son, de maga a város a Sajó partján fekszik! Eme „epitheton ornans” különben dédapámból, Scheffer Gusztávtól (1822- 1907) ered, aki 48 (!) éven át volt a rozsnyói evangélikus fő­gimnázium nyelvtanára. Ám lel­kes híve volt a testnevelésnek is, s ennek eredménye a tornate­rem épülete - nem tudom, ott van-e még templomunk és a gimnázium között? -, melyben egykoron mint elsős gimnazista jómagam is tornásztam. A to­vábbiakban a szoborral kapcso­latban szerepel a „Ternay” név. Ez nyilván elírás vagy sajtóhiba, mert személy szerint Terray Gyula (1844—1925) evangélikus lelkészről, főesperesről és udva­ri tanácsosról van szó. Ó volt az, aki a szobor alkotójaként a mis­kolci Rónai Józsefet (1861— 1939) javasolta, aki aztán meg is alkotta a most egy fűtőházban porosodó szobrot, mely egyen­értékű testvérpárja a miskolci és szegedi Kossuth-szobornak. Én még emlékszem arra, hogy ott állt a kissétatér mellett, a mai Bányászok terén. Döbbenetes, hogy egy bronzszobor ilyen el­lenszenvet és pánikszerű félel­met tud indukálni! Szívesen lát­nám még méltó környezetben a szobrot. Varga József Pozsony TALLÓZÓ LIBERATION A Benes-dekrétumok ügyéről kirob­bant vitával foglalkozik A szudéta- kérdés ismét megkísérti Európát cí­mű anyagában a francia lap. Szerin­te Schröder kancellár megelégedne a Kohl-érában született 1997-es kö­dös német-cseh „nyilatkozattal”, amelyben a két ország a kölcsönös szenvedéseket elismerve, amellett tett hitet, hogy a múlt nem áshatja alá jövőbeli együttműködésüket. Berlin el akarja kerülni, hogy hozzá­sorolják az új „gonosz tengelyéhez”, a „Budapest-Bécs-München” vo­nalhoz, amely kérdésessé akarja tenni az 1945-ös rendet. Berlinben kompromisszumos formula körvo­nalazódik: a cseh és szlovák vezetők „szimbolikus gesztussal”, ünnepé­lyesen kinyüvánítják, hogy a dekré­tumok érvényüket veszítették, a né­metek pedig megerősítik, hogy nem tartanak igényt az elkobzott javak­ra. Innen már csak a mindenld szá­mára elfogadható jogi forma kicsi­szolása marad hátra, 1945 Európá­jának témája azonban még sok Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha karikatúrája) energia mozgósítását kockáztathat­wmmmmmmmmmmMmmmmmmmmmmmmmmMmmmtmmmmmmmmMmmmfámMmmmmmmwmmmMmmmammmmmmmmmmm ja-véli a Liberation. Akár egy újabb ellenzéki szerződésre is számítani lehet, esetleg ellenkező előjellel, a szerepek felcserélésével Cseh belpolitikai modell lesz? Kevés politikaelméleti és gyakorlati kérdésben voltak olyan éles és hosszantartó viták a rendszerváltás utáni Csehországban, mint az úgy­nevezett ellenzéki szerződés ügyében. KOKES JÁNOS A legerősebb ellenzéki erővel, a Polgári Demokratikus Párttal kö­tött kompromisszumos megállapo­dás alapján az 1998 júniusi képvi­selőházi választásokon győztes Cseh Szociáldemokrata Pártnak le­hetővé tette, hogy négy éven át sta­bil körülmények között kormá­nyozzon. Emlékeztetőül: bár a vá­lasztásokat a szociáldemokraták nyerték, és vezetőjük, Milos Zeman kormányalakítási megbízást kapott az államfőtől, a 200 tagú képvise­lőházban megszerzett 76 mandá­tum nem volt elegendő többségi kormány megalakításához. Az el­lenzéki megállapodás lényege: a Klaus-párt a parlament két háza el­nöki posztjának fejében kötelezte magát, hogy a négyéves megbíza­tási időszak alatt nem engedi meg­buktatni a kisebbségi szociálde­mokrata kormányt. A szerződés­nek köszönhetően, amelyet „félidőben“ újabb megállapodással egészítettek ki, a cseh belpolitikai színpad négy évig stabil volt, tehát a szocdemek aránylag nyugodtan kormányozhattak, s nem kellett ál­landóan bukástól tartaniuk. A sta­bilitást főleg a gazdasági szféra méltatta pozitívan, mert kedvezett a fejlődésnek, s a Csehország a négy év alatt kijutott a hullám­völgyből, s ma gazdasága folyama­tosan növekszik. A belpolitikai ki­számíthatóságot a külföld is mél­tatta. Nem tudni, hogy ismerték-e a cseh példát, de tény, hogy Romá­niában is hasonló megállapodást kötött a kormányzó szociáldemok­rácia és az ellenzéki Romániai Ma­gyar Demokrata Szövetség. Ugyanakkor Václav Havel államfő és a kisebb cseh pártok élesen tá­madták a megállapodást azt állít­ván, hogy a nagy pártok befagyasz­tották a belpolitikai színteret. A bí­rálók szerint a megállapodás „nem szokványos“, sőt állítólag alkot­mányellenes volt. Ennek ellenére senki sem fordult az alkotmánybíró­A szerződésnek köszön­hetően a belpolitikai színpad stabil volt. sághoz, ami jól jelzi a bírálatok poli­tikai indíttatását. Négy év után eljött az ideje annak is, hogy megnézzük, kinek sikerült a két fél közül többet megvalósíta­nia elképzeléseiből. A szociálde­mokraták kétségtelen nyeresége, hogy nagyobb zökkenők nélkül kor­mányon maradtak, s kormányzati elképzeléseik egész sorát meg tud­ták valósítani. A kormány tevé­kenységét a lakosság aránylag nagy része értékeli kedvezően. A polgári demokraták nyeresége, hogy az el­múlt négy év alatt is részben hatal­mon belül voltak, s bizonyos pozíci­ókat megőrizhettek, illetve újakat szereztek. A két pártnak azonban közös erővel sem sikerült elérnie, hogy lényegesebb módon megvál­toztassák a választási rendszert, s korlátozzák az államfő jogköreit. Bár az ellenzéki szerződés nem tar­talmaz időbeni megkötést, logikus lenne, ha csak a júniusi választáso­kig maradna érvényben. Tekintettel arra, hogy a két párt a választások nagy esélyese, de az arányos válasz­tási rendszerben még győzelem esetén is csak nehezen tudnának egyszínű kormányt alakítani, nem kizárt, hogy valamiféle együttmű­ködésükre a következő időszakban is sor kerül. Több megfigyelő sze­rint akár egy újabb ellenzéki szer­ződésre is számítani lehet, esetleg ellenkező előjellel, a szerepek fel­cserélésével. VISSZHANG Kényszerű státusmagyarság? Az Új Szó március elsejei számá­nak mellékletében, a Gondolatban egy teljes oldalon olvashattuk a Kényszer-státusmagyarságra ítélve című írást, amelyben Hushegyi Gá­bor ezt állította: „A kedvezmény­törvény gyarmatosító filozófiája mindössze a korábbi kollektivista, kommunista egynemű ideológia nemzeti színezetű prolongálása.“ Tekintve, hogy a Gondolat Duna- völgyi szellemi figyelő, s az emlí­tett írásban közéleti szerepélőként - közvetve - engem is bírálat ért parlamenti képviselőinkkel és poli­tikusainkkal egyetemben, néhány megjegyzést fűzök a tanulmány­hoz. Teszem ezt pár nap töprengés után, friss országjáró tapasztalata­immal a tarsolyomban, abban a tu­datban, hogy nem csak a saját vé­leményemet közlöm. Azzal, hogy a kedvezménytörvény eszmeisége gyarmatosító-e vagy sem, nincs ér­telme vitába szállni, mivel az élet már igazolta e képtelen állítás el­lenkezőjét. A Magyarországgal szomszédos, érintett hátországok közül ötben már folyamatos a ké­relmek fogadása. Történt mindez úgy, hogy a kormányok - legkivá­lóbb jogászaik szakvéleményét ki­kérve - elfogadhatónak találták a jogszabályokat. Bizonyosra ve­szem, hogy belátható időn belül így dönt a szlovák kormány is, mert ez az ország érdeke, bárho­gyan nyilatkoznak is mostanában politikusai. „.. .ahogy a szlovák ál­lamtól, így mástól sem vesszük jó néven, ha erőszakosan akarják számunkra meghatározni életünk formáját és tartalmát“ - szögezi le Húshegyi Gábor. Hogy a kedvez­ménytörvény minden, csak nem erőszakos, az annyira egyértelmű, hogy ezzel sincs értelme vitába szállni. Azt viszont a szerző figyel­mébe ajánlanám, hogy a magyar kormány és a magyar parlament számomra nem egyszerűen más, hanem a lelkileg hozzám legköze­lebb álló közösség, a magyar nem­zet két legfontosabb politikai szer­ve. A magyarság fogalma számom­ra leírhatatlan a mai egzakt, vagyis csakis mérhető adatokra alapozott, a legbensőbb érzéseket nagy mér­tékben kizáró nyugat-európai módszerrel. így nem értelmezhető sem a francia politikai-nemzeti meghatározásmód, sem pedig a fa­ji alapon történő definíció alapján. Én (is) úgy tapasztalom - bárhol jártam magyarok között a világban az Egyesült Államoktól Skandiná­vián át Ukrajnáig -, hogy a ma­gyarság elsősorban lelki közösség. Bennünket a jézusi világkép és a Magyar Szent Korona tart össze; a kötőanyagot kultúránk és hagyo­mányaink jelentik. Ezért történ­het, hogy hamar egymásra isme­rünk, bárhol éljünk is. Hushegyi Gábor szemlélete ennek éppen az ellenkezője; Radnótival szólva, szabadon: neki térkép az a táj, amely nekem szülőhazám. Ha nem így volna, nem így írna a ked­vezménytörvényről, s így nem állí­tana olyan képtelenséget, hogy „.. .politikusaink néhány tízezer magyarigazolványos szlovákiai ma­gyar érdekében több százezer hazai magyarról mondtak le“. A magyar­igazolvány kérelmezését senki sem erőlteti rá Hushegyi Gáborra. Ha ő is olvasta a törvényt, ezt bizonyára jól tudta már tanulmányának meg­írása előtt. Akkor hát miért fogal­mazta meg mégis a véleményét? És miért éppen most, amikor a két or­szág között ismét feszültségek tá­madtak? És vajon az Új Szó miért adott tág teret egy ilyen szemléletű anyagnak? És miért éppen a Gon­dolatban, a Duna-völgyi szellemi fi­gyelőben? És miért fejeződik be az írás parlamenti képviselőink és köz­életi személyeink súlyos bírálatá­val? A szerző és a szerkesztőség bi­zonyára tudja a választ. Aki figyeli a politika eseményeit, láthatja, hogy képviselőink nehéz körülmények között dolgoznak, mert partnereik sorozatosan felrúgják a megállapo­dásokat és szerződéseket. Hogy mi­ben hibáztak? Azt majd megmutat­ja az idő. Valamit azonban már most felróhatunk nekik: stratégiai vétkük, hogy a rendszerváltás óta rendre elmulasztották saját sajtófó­rum megteremtését, hiszen az Új Szó sohasem volt az. Ma a Magyar Koalíció Pártja ugyan változadanul a legszüárdabb hazai párt, ám az is tény, hogy az egyetlen olyan parla­menti tömörülés, amely-megfele­lő napüap híján - nem tud folyama­tos párbeszédet folytatni választói­val. Azokkal a magyarokkal, akik­nek nem térkép e táj; akik lelki kö­zösségként élik meg nemzeti össze­tartozásukat, s akiket ezért nem oszthat meg Hushegyi Gábor írása; azokkal, akik továbbviszik hagyo­mányainkat, bármit írnak is egye­sek, bárhány hasábon az Új Szóban. Batta György Mindössze két megjegyzést kí­vánkozik a fenti íráshoz. 1. Szilárd meggyőződésünk, hogy annak sem „térkép e táj“, s az a személy is őszintén a szívén viseli nemzete boldogulását, akinek vannak fenntartásai a kedvez­ménytörvénnyel kapcsolatban, és ezeket szuverén magyar polgár­ként - mert politikai vagy anyagi szempontból egyetlen pártnak sem el-, illetve lekötelezettje ­megosztja olvasóinkkal. Éspedig a Gondolatban, amely a Duna- völgyében élő magyarok és nem magyarok együttgondolkodásá­nak fóruma kíván lenni. 2. Örülünk annak, hogy főleg az internetes honlapunkon olvasha­tó véleményekkel ellentétben, Batta György nem tartja az „MKP sajtófórumának“ az Új Szót. Még 1989 decemberében írtuk le Cse­lekvési platformunkban, hogy már sosem akarunk egyetlen pár­tot sem kiszolgálni, hanem a szlo­vákiai magyarságot szeretnénk szolgálni, s ehhez igyekszünk tar­tani magunkat. Egyébként leg­jobb tudomásunk szerint Szlová­kiában egyetlen parlamenti tö­mörülésnek van „sajtófóruma“, azaz pártlapja: a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak. Ez a tény pedig önmagáért beszél. Szilvássy József

Next

/
Oldalképek
Tartalom