Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-02 / 52. szám, szombat

Családi Kör ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 2. MINDENNAPI KENYERÜNK A törvény ÉDES ÁRPÁD Ige: „Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihozta­lak Egyiptom földjéről, a szolga­ság házából. Ne legyen más iste­ned rajtam kívül....“ (II Mózes 20,13, olvasandó 17-ig) Egy-egy társadalmat, demokráci­át sokféle mérce szerint értékel­hetünk. Talán mégis legfonto­sabb az, milyen stabil a jogfolyto­nossága, hogy az a törvény, amely tegnap érvényes volt, az holnap is az lesz, és ha valamely rendelet alapján ma va­lamit teszek, azért hol­nap nem fognak elítélni. Vannak országok, ahol az alaptörvények több száz éve érvényesek, és voltak rendszerek, me­lyek zászlajukra azt tűz­ték jelszó gyanánt: „a múltat végképp eltörölni“..., s végül ma­guk is ugyanerre a sors­ra jutottak. Vannak rendeletek, melyek már a megszületésük pil­lanatában is embertelenek vol­tak, mert egy nemzetet ítéltek kollektiven bűnösségre, mégis görcsösen ragaszkodnak hozzá. S vannak történelmi pillanatok, amikor a „múltat be kell vallani“, mert e nélkül nincs továbblépés. Ilyen gondolatok ébrednek az emberben, mikor bibliaolvasá­sunk során rátalálunk Isten tör­vényére, a Tízparancsolatra. Az emberiség történetének talán leghosszabban folyamatosan ér­vényes törvénye ez, hiszen több mint háromezer éve annak, hogy Isten Mózes közvetítésével Izraelnek adta. Később a Biblia elterjedésével a keresztyén kö­zösségekben is az Isten tisztele­tének és az emberi erkölcsnek meghatározó alapjává lett. Vajon miben rejlik ennek a törvénynek ez állandósága? Először is abban, hogy itt maga Isten a törvényadó. Nem Mózes, nem a király nem más uralkodó osztály, még csak nem is szaba­don választott parlament, hanem maga a teremtő Isten. Az, Aki kezdetben a káoszból kozmoszt teremtett, és teremtményeire azt mondta, hogy jók. Aki elválasz­totta a világosságot a sötétségtől, és most választott népe számára is világos útmutatást, maradandó rendet ad. Ennek a törvénynek állandóságát a törvényadó sze­mélyének állandósága garantálja. Másodszor abban, hogy ezek a törvények a szövetség igéi. Nem egy despota úr önkényének dik­tátuma, hanem a szabadító Isten választottak néppé formáló ren­deleté. Amíg Egyiptomban vol­tak, addig Egyiptom törvényei a zsidókra is érvényesek voltak, sőt egy rabszolga népnek még tör­vény sem kellett. Mert amit urai mondtak, az volt számára a tör­vény. De a nyomorúságban Isten­hez kiáltottak, mert tudták, hogy az a föld nem végső hazájuk, és Isten megszabadította őket. Ez a nép először átélte Isten szabadí- tását, és azután kapta a szövetség törvényét. Harmadszor pedig ab­ban rejlik állandósága, hogy ez az ember javát szolgáló törvény. Sok­szor gondolja azt az ember, főleg míg fiatal, hogy a törvény olyan számára, mint egy ket­rec, amely csak szabad­ságát korlátozza, és ki­tömi belőle nem csu­pán virtus, hanem az önmegvalósítás előfeltétele. Pe­dig ez a törvény sokkal inkább olyan korlátra hasonlít, amilyene­ket egy-egy veszélyes útszakasz mentén láthatunk, mely egyálta­lán nem a haladásban akadályoz meg bennünket, csupán attól akar megvédeni, hogy veszélybe kerüljünk, szakadékba zuhan­junk. A törvény zsidó elnevezése, a Tóra is erre utal, hiszen olyan útjelzőt, cölöpöt is jelöl ez a szó, melyet követni a sivatagban a biz­tos célba érés előfeltétele. A keresztyén ember is sokszor esik abba a kísértésbe, hogy a Tízparancsolatot bezárja az Ószövetségbe, hogy a zsidók tör­vényének tekintse, ami rá már nem vonatkozik. A másik nagy kísértés pedig abban van, hogy megpróbálja a maga szája íze szerint, az időszerű korszellem­nek megfelelően magyarázni. De bármiféle kibúvót keres is, bár­hogy szeretné is megkerülni, va­lahol mindig megüti magát, könnyebb vagy súlyosabb sérülé­seket szenved, ha összeütközésbe kerül vele. S végül rá kell jönnie, hogy igaz az, amit az Úr Jézus mondott: „Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a tör­vényt, hanem hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből...“ (Mt5,17-18) A szerző református lelkész NEM CSAK IGÉVEL ÉL AZ EMBER Kerek kuglóf Hozzávalók (6 személyre): 3 tojás, 17-18 dkg cukor, 10 dkg vaj, 10-12 dkg finomliszt. 1 maréknyi aszalt ribiszke (lehet apró szemű mazsola is), vaj, zsemlemorzsa a forma kikenéséhez. Elkészítése: A tojásokat és a cukrot gépi habverővel 10-15 percig keverjük, pontosabban addig, amíg kifehéredik és sima, sűrű nem lesz. Az olvasztott vajat apránként belecsurgatjuk, végül a lisztet is beleforgatjuk. Egy gyúrúformát kivajazunk, morzsával behintjük, és az aljára aszalt ribiszkét szórunk. A cukros-tojásos masszát egyenletesen ráöntjük. Közepes lángon (180 fok, légkeveréses sütőben 165 fok) kb. 35 percig süljük. Ha időközben túlzottan bámulná, alufóliával letakarjuk. Tejszínhabbal és fagyasztott ribiszkével tálaljuk. Próbára teszi szülei tűrőképességét, rosszul viselkedik, hogy lássa, ez az anyja és apja is eltaszítja-e Örökbe fogadott gyermek A soha el nem múló szülői szeretet megpecsételéséhez elég egy ilyen parányi kéz érintése CSALÁDI KÖR égebben az volt a szokás, hogy az örökbefogadást csa­ládi titokként kezel­ték, s a lehető legto­vább takargatni kel­lett a gyermek előtt. A szülőknek azt tanácsolták, hogy ne beszélje­nek a gyermekkel a dologról, amíg jóval el nem múlt tízéves. Úgy tar­tották, egy kialakult személyiségű fiatal már könnyebben megbirkó­zik az örökbefogadással kapcsola­tos érzelmi viharokkal. A gyakorlatban ez az elképzelés rit­kán vált be. Szinte mindig akadt egy rokon vagy barát, aki kikotyog­ta a titkot, s így sokszor megesett, hogy a gyermek másodkézből szer­zett tudomást a dologról. Ma szinte mindenki egyetért abban, hogy az örökbefogadás alapvető tényeit már korán meg kell mondani a gyermeknek. Persze, a részletes magyarázatot egy egészen kicsi gyermek még nem érti meg. Egy vizsgálat során, amelyet David Brodzinszky, a Rutgers Egyetem pszichológusa irányított, megálla­pították, hogy a gyermeknek leg­alább hatévesnek kell lennie ah­hoz, hogy megértse az örökbe fo­gadó és a természetes szülő fogal­ma közti különbséget. A kisebb gyermekekben félelmet kelthet egy másik, máshol élő anya gon­dolata. Mit mondjunk a gyermeknek az örökbefogadásról? Manapság az örökbe fogadó szülő­ket óvatosságra intik az egykor gyakran javasolt „azért téged vá­lasztottunk, mert olyan különleges voltál“ magyarázatot illetően. Ha sokat emlegetik a gyermek különle­gességét, azzal csak a másság érzé­sét erősítik benne, vallják a pszicho­lógusok, ez pedig nem feltétlenül kellemes a gyermek számára, aki éppen arra vágyik, hogy családi múltja a barátaiéhoz hasonló le­gyen. A gyermek, amikor megmondják neki, hogy örökbe fogadták, csak fokozatosan szokik hozzá ehhez a gondolathoz. Rendkívül fontos megnyugtatni afelől, hogy mindig szívesen válaszolunk kérdéseire. Bernice Hauser örökbefogadási ta­nácsadó szerint ez a folyamat egy életen át tart. Ahogy a gyermek felnő, talán többet szeretne meg­tudni családi hátteréről. Biztosnak kell lennie abban, hogy örökbe fo­gadó szüleivel bármikor beszélhet, s nem kell attól tartania, hogy a té­mával kapcsolatos első beszélgetés egyben a legutolsó is volt. Mire a legkíváncsibbak az örökbefogadottak? A gyermekek természetesen az édesanyjukról szeretnének a leg­többet tudni, ám többségüket nem az érdekli a legjobban, hogy „Ki ő?“, hanem az, hogy „Miért ha­gyott el engem?“. Mivel az örökbe­fogadók többsége keveset vagy semmit sem tud a valódi szülőkről, általában mind hasonló magyará­zatot adnak: édesanyád nagyon fi­atal volt, még iskolába járt, na­gyon szeretett téged, és azt akarta, hogy megkapj mindent, ami bol­doggá tesz, mivel ő ezeket nem ad­hatta meg neked, felajánlott örök- befogadásra. Ez a magyarázat - még ha helytál­ló is - ritkán elégíti ki az örökbe fo­gadott gyermeket. A gyerekek fe­kete-fehérben látják a világot: va­lami vagy jó, vagy rossz. Ha egy kisgyerek jó, akkor az édesanyja megtartja, mivel pedig nem így történt, világos, hogy ó rossz volt. Az ilyen gondolatok szorításában vergődő gyermek számára komoly nehézséget okoz, hogy kedvező képet alakítson ki önmagáról, s ezt az örökbe fogadó szülők is meg­szenvedik. A gyermek próbára te­szi tűrőképességüket: rosszul vi­selkedik, hogy lássa, ez az anyja és apja is eltaszítja-e. Áz örökbe fogadott gyermeknek sokat segíthetünk múltja feldolgo­zásában, ha „emlékkönyvet“ veze­tünk róla, amelybe attól a pillanat­tól kezdve gyűjtjük a vele kapcso­latos képeket és tárgyakat, élmé­nyeket és eseményeket, amikor hozzánk került. Ezáltal megnő a gyermek és az örökbe fogadó csa­lád közös múltjának jelentősége, s csökken az azt megelőző időszaké. Gyengébb-e az örökbe fogadott gyermekek egészsége? Azok a kisgyermekek, akik életük első hónapjait intézetben töltik, bármilyen jó ellátásban részesülje­nek is, gyakrabban kapnak fertő­zéseket. Fejlődésük is elmaradhat azt átlagostól. Állapotuk rendsze­rint látványosan javul, amint sze­rető családi környezetbe kerülnek. Ha az örökbe fogadott gyermek édesanyja nem járt terhesgon­dozásra, gyermeke kis testsúllyal születhet, így a betegségekre is fo­gékonyabb lesz, és értelmi fejlődé­se is zavart szenvedhet. Összpon­tosítási és tanulási nehézségeket vonhat maga után, ha a terhesség során sok stressz éri a magzatot. Az örökbefogadottak számára gon­Heti bölcsesség Az otthon zűrzavara Egy család kormányzása nem jár kisebb vesződséggel, mint egy államé (...), s attól, hogy kevésbé fontosak, a magánügyek nem kevésbé gyötrelmesek. Montaigne dot jelenthet, hogy nem ismerik egészségügyi előéletüket. Ha pél­dául egy orvos azt kérdezi az örök­be fogadott gyermekként felnőtt embertől, hogy volt-e a szülei közül valakinek cukorbaja vagy szívbetegsége, ő rendszerint nem tud válaszolni. Néha éppen az üyen adatok hiánya készteti arra az örökbefogadottakat, hogy kutatni kezdjenek valódi szüleik után. A kutatás persze nem mindig végző­dik szerencsésen, de például 1986- ban egy amerikai anya boldogan ajánlotta fel egyik veséjét lányá­nak, akit 20 évvel korábban örökbe fogadtak, s azóta már lemondott arról, hogy valaha is látni fogja. Az árvák szerelvénye Amikor Charles Loring Brace connecticuti emberbarát az 1850- es években New Yorkba utazott, megdöbbentette a szegények gyermekeinek sanyarú sorsa. Tapasztalatai tökéletesen alátá­masztották a város rendőrfőnökének álh'tását, mely szerint a gyermekek élete „lealjasulásba, undorító szokásokba, erőszak­ba, prostitúcióba és féktelenségbe torkollott“. Egy becslés sze­rint akkoriban mintegy 30 000 elárvult vagy kitaszított gyer­mek élt a város zsúfolt nyomornegyedeinek utcáin. A fennkölt gondolkodású Brace-t mindez egy átfogó kampány megszervezésére késztette. 1853-ban megalapította a Gyermek­segélyező Társaságot. A szervezet egyik fő célja az volt, hogy a gyermekeket kijuttassa a városból, ahelyett hogy intézetekben helyezné el őket. Eleinte kisebb, majd nagyobb csoportokat küld­tek nyugat felé, hogy ott farmercsaládok gondjaira bízzák őket. Mire a program 1929-ben véget ért, a szerelvények csaknem 100 000 gyermeket vittek új otthonba. Az akció rendkívül sike­resnek bizonyult. Sok árvából farmer lett, mások jogi vagy or­vosi pályát választottak, s kettejüket kormányzóvá választották (Észak-Dakota államban, valamint Alaszkában). Ma sok ezer amerikait találhatunk az élet minden területén, aki üyen gyer­mekek leszármazottjának vallja magát. A Gyermeksegélyező Társaság 1909-ben 12 árvának biztosított családot

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom