Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-16 / 64. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János)

HÉTVÉGI MAGAZIN

„A gazdapedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredöi elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti.” (Arany János)

2002. március 16., szombat

6. évfolyam, 11. szám

Ha a szülők annak érdekében sem tudnak megoldást találni, akit a legjobban szeretnek, akkor váljanak legalább kulturáltan, a lehető legkevesebb sérülést okozva gyermeküknek

A szépség és a szörnyeteg története

PÉTERFI SZONYA

H

' ároméves ismeretség | után kötötték egybe I életüket, esküdtek örök hűséget egymásnak. wmmmmm Előbb a fiatalasszony szüleinél éltek, ám mindent megtettek azért, hogy minél előbb saját lakásban nevelhessék gyermeküket. A félj vállalkozni kezdett, rengeteget dolgozott, hogy családja semmiben ne szenvedjen hiányt. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy házasságuk véget ért.

A történet olyan, mint egy rossz szappanopera. Főszereplői a dédelgetett, ám szüleitől elszakadni nem tudó feleség, egy bájos gyermek, a pénzkereső, feleségében vakon megbízó félj és a szerető. A feleség szeretője. Míg a félj a két élelmiszer- bolt ügyeivel foglalkozott, pátja unatkozott. Már nem elégítette ki az iskolás kisfiúról való gondoskodás, a vásárlás, a testépítő szalon vagy a szolárium, többre vágyott.

A konfliktus kezdete

A feleség kicsapongásaira saját apja figyelmeztette vejét. Ennek ellenére ma nem áü szóba vele, sőt mindent megtesz annak érdekében, hogy éket verjen az édesapa és gyermeke közé.- Soha nem kocsmáztam, nem találkoztam a haverokkal, egyedül az apósommal jártam horgászni. Volt, hogy naponta, illetve hetente egyszer-kétszer. Feleségem soha nem kifogásolta kedvtelésemet, a kisfiúnkkal az anyjánál tartózkodott - kezd a vidámnak alig mondható történetbe a kétségbeesett félj. - Amikor 2000 nyarán az apósom arra figyelmeztetett, hogy lánya autójában gyakran feltűnik egy alak, nem gondoltam semmi rosszra. Nemsokára megismételte: figyeljek oda, mert a városban többször is egy férfi oldalán látták őt. Apósom értesüléseit közöltem a feleségemmel, de ő csak nevetett. Tény viszont, hogy amikor a fiunk elsős lett, ő belevetette magát a szülői tanács munkájába, és péntek esténként eljárt otthonról. Azt állította, kellemes társaság verődött össze, a megbeszélnivalókon túl egymás születésnapját is megünneplik. Nem kifogásoltam, úgy gondoltam, hadd szórakozzék egy kicsit, mi a gyerekkel kimondottan élveztük az együttléteket, hét közben ugyanis nem sok időt tölthettem vele. Soha nem maradtak a városban, tam'tás után nap mint nap a falun élő nagymamához autóztak.

•A 36 éves férfi rendületlenül hitt felesége hűségében, bár ma már érzi: az akkori karácsonyt a feszültség jellemezte. Amikor a felesége bejelentette, hogy egy barátja jegyeket szerzett a szülői bálra, kissé csodálkozott, de mert a gyerek miatt tíz éven át nem mentek sehová, még örült is a kiruccanásnak. - Feleségem bemutatott egy asztaltársaságnak, majd helyet foglalt az egyik férfi mellett. A bál vége felé észrevettem, hogy az asztal alatt egymás kezét szoronganak. Nyomban felkértem táncolni a páromat, s közöltem vele: megyünk haza. Mert láttam valamit. Otthon persze terítékre került a téma, de letagadta az egészet, erősködött: én láttam rosszul.

Megromlott kapcsolat

Egyre gyakoribbá váltak és rendszerint veszekedésbe torkolltak a nézeteltérések, és bár a férfi látta felesége több ezer koronás telefonszámláit, nem tette szóvá. Azt sem, hogy a két üzlet bevétele jóval alacsonyabb lett a megszokottnál. Nem hitte ugyanis, hogy párja elvett volna a közös pénzből. Megbízott benne, hisz a vállalkozás könyvelését házasságkötésük óta a felesége végezte. Az asszonyka éjszakai kimaradásai viszont folytatódtak, félje hiába próbálta ellenőrizni, maroktelefonját kikapcsolta. Amikor a félj végre elhitte, hogy felesége tényleg megcsalja, a bizonyosság súlyától majdnem összeroppant. Elrohant otthonról, ám neje sírva ment utána, és kérte, beszéljék meg a dolgokat. Állította, a hat évvel fiatalabb férfi csak a barátja, de soha többé nem találkozik vele. Kézen fogva tértek vissza otthonukba. Néhány hetes nyugalom után a feleség ismét egy szülői tanácsi összejövetelre készülődött, de félje nem engedte el. Utána már hiába intézte úgy az ügyeit, hogy délutánonként otthon lehessen, a lakásban nem talált senkit, felesége a kisfiúval együtt nap mint nap az anyjánál tartózkodott. Ment is utánuk, de a nagyszülők kinézték onnan. - A bál után ugyanis az apósom közölte velem, ha veszekedni fogok a lányával, tönkretesz, nem láthatom majd a gyerekemet, ígéretét be is váltotta, ellenem nevelik a fiamat. Pedig nem miattam romlott meg a házasságunk, nem én csaltam meg a feleségemet. Az én bűnöm, hogy nem figyeltem rá kellőképpen, csak a kényelmére gondoltam. Soha nem sajnáltam tőle a pénzt, csak akkor szóltam, amikor túlzásba vitte a költekezést. Később megtudtam, hogy megszegte ígéretét, és folytatta viszonyát a hat

évvel fiatalabb férfival. Egyre újabb mobüokat vásárolt magának, nehogy ellenőrizhessem a számláit, és sorolhatnám. Hiába kértem a feleségemet, éljünk normálisan, nem volt hajlandó lemondani szerelméről. Á gondok ellenére nyáron együtt mentünk volna kirándulni, de elutazás előtt egy héttel a fiam elárulta, hogy a nagyszüleivel és édesanyjával mennek, nélkülem. Rá akartam bírni a nejemet, válasszon az apja és közöttem, de csak annyit mondott: „mit akarsz, a fiunk jobban szereti a nagyapját, mint téged”. Bár a szülők megegyeztek, hogy az apa naponta beszélhet gyermekével, a telefont nem

vették fel. A feleség a kirándulásról sem a lakásukba tért vissza, hanem a szüleihez. - Az ottani rokonok szóltak, hogy látták a feleségem autóját. Utánuk mentem, s amikor a fiamat követeltem, az anyósomék vitatkozni kezdtek velem, és távozásra szólítottak fel. Három nap múlva megjelent a feleségem, s azt ajánlotta: a gyerek miatt mégis éljünk egymás mellett. Nem tartottam jó ötletnek, közöltem vele: „szeretlek, a féljed vagyok, el kell dönte- ned, ki a fontos neked”. Gondolkodási időt kért, és én hülye, nehogy zavarjam, elköltöztem a közös lakásból, a szüleimnél húzódtam meg. A fiamat viszont naponta látni akartam. Ezt sem tette lehetővé, másnap tudatta velem, a kicsi beteg, nem kiváncsi rám. Féltettem a gyereket, hazamentem, és a nejem „mocskos disznó, tönkreteszed a gyereket” ordítással kizavart közös otthonunkból. Elhatároztam, hogy másnap, lesz, ami lesz, visszamegyek. Ä lakást ismét üresen találtam. A szüleinél voltak, s amikor a 8 éves fiam meglátott, puszi helyett azzal fogadott: „minek jöttél utánam”. Ilyet egy gyerek csak akkor mond, ha állandóan ezt hallja.

A beszélőviszony is megszakadt

Amikor a feleség látta, hogy férje vissza akar költözni, felhívatta a gyerekkel, aki azt kérdezte: „mi az, apu, ki akarsz minket dobni a lakásból?” Ennek ellenére megmakacsolta magát, és a közös otthont választotta. A feleség pedig apja kíséretében elköltözött, elvitte a neki tetsző dolgokat, a számítógéppel és a vállalkozás könyvelésével együtt. És

beadta a válókeresetet. - Nem az fáj, hogy amerre jár, hazugságokat terjeszt rólam, hanem az, hogy nem találkozhatom a fiammal. Szíven ütött a közlése: „tudatosítsd, hogy a fiad soha nem fog melletted ébredni”. Októberben dolgozni kezdett, a gyerek napközis lett. Hiába mentem az iskola elé, hogy beszélhessek vele, láthassam, vagy az anyja, vagy a nagyapja elvitte. Áz apósomék nem engedtek a házukba, számtalanszor a kerítésen keresztül beszélhettem csak vele. Csoda, hogy ezek a találkozások nyomot hagytak a kis lelkében? Bírósághoz fordultam, a láthatás megállapítását kérvényeztem. Bár ennek eredményeképpen döntés született arról, hogy az apa szerdánként a tanítás után 16.30- ig, páros vasárnaponként reggel 9 és 13.30 között, páratlan vasárnapokon 13.30-tól 17 óráig találkozhat a fiával, az anya ezt nem teszi lehetővé. És mert a végzés csak 2002 februárjában emelkedett jogerőre, az apa a tavalyi karácsonyt gyermeke nélkül töltötte. Apósáék nem tették lehetővé még az ajándékátadást sem.- Megalázó érzés, hogy ha látni akarom a fiamat, a feleségem elhozza egy parkolóba, letekeri a kocsi ablakát, és kiszól: „szórakozz!” Ajanuári fagyos napokon sem mondtam le a láthatásról, de nem volt kellemes ott toporogni a hidegben. A gyerekemet pedig elidegenítik tőlem. Ezernyi jele van annak, hogy ellenem nevelik, hazugságra tanítják. A láthatási per előtt a feleségem pszichológushoz vitte ót, merthogy rágja a körmét. Azóta viszont már nem látta szakember. Én soha nem kérdőjeleztem meg az anya-gyer(Somogyi Tibor illusztrációs felvétele)

mek közötti kötődést, természetesnek tartom, hogy ő nevelje, ám az apja én vagyok. Pedig ha nagyon erősködnék, be tudnám bizonyítani, hogy míg én dolgoztam, ő a fiam szeme láttára idegen férfit vitt fel a közös lakásunkba. Szeretem a fiamat, gondoskodni akarok róla, persze, nem csak anyagüag. Nem mondok le a láthatásról, de sajnos, nem kérhetek segítséget a szociális osztálytól, ugyanis ez ügyben már nem illetékesek. Zavar, hogy erőszakoskodnom kell. Már nem akarom megmenteni a házasságomat sem. Nevetni tudok azon, amikor a feleségem azt vágja az arcomba, hogy soha nem szeretett, elvégre ő a szépség, én viszont a szörnyeteg vagyok - mondja a félj, s őszintén beszél arról is, pszichológus segítségével próbálja feldolgozni a történteket.

Az érem másik oldala

A telefonkagylót a nagyapa vette fel. Emelt hangon közölte: a főszerkesztővel együtt „összecsomagol” (nem fejtette ki, mit gondol ez alatt) és feljelent bennünket. Ám hogy ijesztgetése nem hatott, megenyhült. „Ez a lányom ügye, beszélje meg vele, keresse a mobilján. Mellesleg szívesen látjuk otthonunkban” - búcsúzott barátságosan. Lánya az üzengetéseket figyelmen kívül hagyta, nem jelentkezett vissza, végül szülei házában mégis sikerült beszélnünk. Kérdésem, hogy a jogerős bírósági végzés ellenére miért nem teszi lehetővé a láthatást, igencsak kihozta a sodrából. Azt kiabálta, a magánéletéhez senkinek semmi köze, nem tehet róla, hogy az apa az eltelt nyolc év alatt nem alakított ki megfelelő kapcsolatot gyermekével. Ne csodálkozzék tehát, ha az nem is akarja őt látni, hallani. Pedig nagy segítséget jelentene, ha vasárnaponként a meghatározott időben rábízhatná a gyereket, de ő képtelen olyan programot szervezni, hogy a kicsi jól érezze magát. „Férfi létére csak nyavalyog, miközben naponta zaklatja az iskolában.” De nemcsak a gyereket zaklalja, őt sem hagyja nyugton, pedig már többször feljelentette a rendőrségen is. Vegyem tudomásul, feljelent engem is. Érvelésem nem hatott, mondta a magáét, miközben azt ajánlotta, érdekesebb témákkal foglalkozzam.

Közérdekű probléma

De mert nem adott konkrét tippet, el kell, hogy mondjam: igenis közérdekű probléma, hogy sok válófélben levő felnőtt a saját gyermekét használja fel a bosszúra. Hogy nem veszik észre, nem akarják látni: a vétlen és védtelen kis ember szenved a legjobban mindentől. Nem elég trauma neki, hogy kizökkentik megszokott környezetéből, életviteléből, még szülei is, akiket pedig egyként szeret, szidják, ócsárolják előtte egymást. Nem érti, mert nem is értheti, mi történt, elbizonytalanodik, sőt az is előfordul (hat), hogy elhiszi a rágalmakat, s kétségbeesésében kerülni kezdi valamelyik szülőt, rosz- szabb esetben mindkettőt, s teljesen magára marad. A pszichológusok, pszichiáterek tanulmányköteteket írhatnának arról, milyen következményei vannak a gyűlölködésnek. Többször is foglalkoztunk már a témával, micsoda károkat okozhat a gyermeki lélek fejlődésében a válás. Ám ha a szülők annak érdekében sem tudnak megoldást találni, akit mindketten a legjobban szeretnek, ha mindenképpen válni kell, akkor tegyék legalább kulturáltan, a lehető legkevesebb sérülést okozva gyermeküknek.

Rabul ejtett a fiatalember természetes apai rajongása, az a mérhetetlen szeretet, ahogy a fiáról beszélt, aki karácsonykor egyedül énekelte a Hull a pelyhest, s tud néhány versikét is

Gőgös Gúnár Gedeon meg a hovatartozás és a megmaradás ösztöne

FIALA ILONA

ok mindent megtud- tam Matyiről, egy csal- lóközi faluban élő kisfi- 1 J óról az édesapjától, egy 25 év körüli jóképű fiatalembertől. Mondandóját ugyan nem nekem címezte, hanem régi barátjának, akivel egy pozsonyi városi autóbuszban utazott együtt, én pedig véletlenül éppen melléjük sodródtam. Többek között megtudtam, hogy Matyika karácsonykor egyedül énekelte a Hull a pelyhest, a Kiskarácsony, nagykarácsonyt, s tud már néhány versikét is. Megtudtam azt is, hogy reggelente, amikor a szülei munkába mennek, ő már

ébren van, s ilyenkor a nagyanyja jön hozzá, s egész nap együtt vannak. Nagyon szereti a nagymamát, de a kutyust is, a tyúkokat, a nyu- lakat, a fákat, a felhőket... Mondom, sok mindent megtudtam a kis lurkóról, s elárulom, rabul ejtett a fiatalember természetes apai rajongása, az a mérhetetlen szeretet, ahogy a fiáról beszélt.

Nem sokkal Mátyás-nap után történt ez az eset, szóba került a gyerek névnapja is. Az édesapa (akiről az is kiderült, hogy villanyszerelő) elmondta, hogy tőle meg a feleségétől a Gőgös Gúnár Gedeont, az apa régi kedves könyvét kapta - egyszerű oknál fogva: nincsenek bővében a pénznek, a nagyszülők úgyis játékot vettek egyeden unokájuknak, hát

ők elővették a jó pár éve polcon porosodó gyermekkönyvet.- Majd megtanítom vele a Marabut, azt a verset nagyon szerettem, neki is nagyon tetszik.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy amerikai szirupos filmbe illő képet kreálok egy beszélgetésből, hadd mondjam el azt is, alig bírtam legyőzni a kísértést, hogy szóljak a két ifjúhoz. Csak annyit, hogy mindent értek, s hogy milyen jólesik hallanom, amit mondanak, s hogy felidéződött bennem, ahogy a gyerekeim fújták annak idején: Si-hi, siklik a gyalu, / dolgozik a marabu. / Házat épít magának, / no meg Samu fiának... De hogy ne ejtsem őket zavarba, inkább nem szóltam, csak hallgattam tovább beszélgetésüket, amely komolyabb témára fordult: mi lesz a magyar versikékkel, ha Matyi hatéves koráig megszüntetik a magyar iskolákat? Az édesapa váltig hajtogatta, hogy az teljességgel leheteden. De barálja - talán inkább csak csipkelődött - azt feszegette, hogy ő már ezt is el tudja képzelni.- Akkor pedig Matyikét angol iskolába íratjuk! - oldotta meg a sorsdöntő kérdést az édesapa. S én el- ámultam! Egy újabb párhuzam: fel- ötíött bennem egy majdnem 20 évvel ezelőtti baráti összejövetel. Arról beszélgettünk egy házaspárral, mi vár a gyerekeinkre, mit tudunk nyújtani nekik. S mint annyiszor, akkor is, a 80-as évek eleje, közepe táján aggasztott bennünket a magyar iskolák veszélyeztetettsége. S

amikor elhangzott a kérdés, mi lesz, ha esedeg becsukják a magyar iskolákat, néhányan rávágtuk, hogy ha nem járathatjuk magyar iskolába a gyerekeinket, akkor tüntetőén orosz iskolába adjuk őket. (Ma már ez nem hangzik olyan nagyképűen, de akkor megvolt a súlya - főleg, hogy a társaságból senki sem volt tagja a kommunista pártnak.) Azóta eltelt jó pár év, gyerekeink szerencsésen kijárták a magyar iskolákat, csak az egyetemet végzik államnyelven, de ez már gyerekjáték a számukra, hiszen jó alapokat kaptak.

S ha 40 évvel megyek vissza a múltba, pontosan 1962-be, amikor én kerültem sorra az iskolába íratással, eszembe jut, milyen agitálás folyt a falunkban: egyes párttagok járták

sorra a kisgyermekes házakat, s győzködték a szülőket, hogy szlovák iskolába küldjék a gyerekeiket. Búcsúzóul hozzátették, hogy a beszélgetésről senkinek sem szabad tudnia. Persze, szóba se jöhetett, hogy szlovák iskolás legyen belőlem, de a párttagok látogatása félelmet váltott ki a családban, mert én, nagyszájú gyerek lévén, az intés ellenére úton- útfélen elmondtam mindenkinek a becses látogatás okát.

Sok-sok aggály, félelem, türelem és szívósság jellemezte fajtánkat generációkon át, s mindig felülkerekedett a hovatartozás és a megmaradás ösztöne. Következésképpen a kétéves Mátyás biztosan magyar iskolába fog járni, sőt a gyermekei és unokái is.