Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-16 / 64. szám, szombat
Családi Kör ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 16. MINDENNAPI KENYERÜNK A tiszta olaj ÉDES ÁRPÁD Ige: „Te pedig parancsold meg Izráel fiainak, hogy hozzanak neked olajbogyóból ütött tiszta olajat a mécstartóhoz, hogy mindig tehessenek rá égő mécsest. A kijelentés sátrában a kárpiton kívül...az Úr színe előtt. Örök rendelkezés ez...” (II. Mózes 27,20-21) A pusztai vándorlás során Isten többféleképpen adta bizonyságát annak, hogy jelen van népe között. Mint útmutató Istent ismerhették meg őt az előttük haladó felhőben és tűzoszlopban. Törvényadó Istenként akkor ismerhették meg, mikor a Tízparancsolatban kijelentette és nekik adta a szövetség igéit. Az ő jelenlétének legkifejezőbb eszköze mégis az volt, amikor Mózesnek elrendelte a „kijelentés sátrának” elkészítését annak teljes fölszerelésével, s benne a szövetség ládájával. A pusztai vándorlás idején, és még utána századokon át ez volt az egyetlen „templom” Izráel fiai számára. De Isten itt sem valami kézzel fogható anyagi formában volt jelen. Sőt, kifejezetten megtiltotta népének, hogy Őt bármi módon szoborba öntse, és ilyen formán tisztelje. A második parancsolatban azt mondja: „Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot...ne imádd és ne tiszteld azokat...!” (II. Móz. 20, 4—5) Vagy ahogyan Károli Gáspár fordításában jobban ismerjük: „Ne csinálj magadnak faragott képet...!” Ez az a parancsolat, amelynél a katolikus és a református számozás elcsúszik, amivel a reformátusok indokolni szokták, miért is nincsenek templomaikban sem képek, sem szobrok. Pedig ez a parancsolat nem általában a képek és szobrok készítését, mondhatnánk a művészetet mint olyat tiltja, hanem csupán azt, hogy az Istent megpróbáljuk valahogy anyagi- asítani, és ezt bármi módon tisztelni és imádni. (Ezért tagadják meg Dániel társai a babiloni nagy „állókép”, aranyszobor előtt való hódolást! Dániel 3,18.) De ugyanez az Isten utasítja Mózest arra is, hogy a szent sátor oldallapjait „művészi módon beleszőtt kerubokkal” készíttesse! (II. Móz. 26, 1.) Majd ugyanilyen kerubokat, szárnyas angyalokat kellett készíteni a szövetség ládájának tetejére is. Ám Isten sem ezekben, sem magában a szövetség ládájában, vagy a szent hajlék bárminemű egyéb eszközében nem volt megfogható, hanem azt mondta: „Ott jelenek meg neked, és beszélek veled a födélről, a két kerub közül, amelyek a bizonyság ládáján vannak.” (II. Móz. 25, 22.) Jézus maga adja meg számunkra ennek a parancsolatnak legérthetőbb magyarázatát, amikor így szól: „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (János ev. 4, 24.) Isten nem kényszeríthető semmilyen anyagi formába. A Szentlélek világosságában a hit számára válik valós tapasztalattá. A hit olaját a Szentlélek füzében lángra lobbantva gyullad számunkra is világosság a templomban. A második parancsolatnak azért a mi számunkra is van üzenete. Sót talán sokkal inkább, mint ezelőtt. A mai ember olyan sokszor keresi boldogulását, szerencséjét, holnapját valami kézzel foghatóban, és remél gyógyulást, útmutatást, jó szerencsét vélt vagy kétes tulajdonságú kövektől, különféle kabaláktól, horoszkóptól és egyéb babonáktól. Sokszor tudatosan vagy csak divatból testére, nyakába akasztja csillagképe jelét. Ezekre és az ehhez hasonlókra vonatkozik a második parancsolat szigorú tiltása, nem pedig a művészetekre. Ha magunkat keresztényeknek valljuk (mint Szlovákia lakosságának több mint 80%-a!), akkor az ilyeneket kell megtagadnunk és megvetnünk. Isten világosságban van jelen népe között. Ezért égett éjjel is a mécses a szent sátorban. Ezért kellett hozni a tiszta olajat, mert ha szennyes volt az olaj, akkor a mécses kormolfés ködösített, legvégső esetben pedig kialudt. A hit tiszta olajára van ma is szükségünk a hitbeli tisztánlátáshoz. (Március idusa mellett nehezen tud elmenni úgy az ember, hogy tudomást ne vegyen róla. Hisz amint a hívő ember hit nélkül meghasonlik, és hamar kitűnik álszentsége, úgy egy nemzet is történelmi tudat és tiszta emlékezés nélkül jövőtlenül veszik a népek tengerébe. Az emlékezés olaja élteti és menti át egy-egy próbákkal teli hosszú éjszakán a nemzet jövőképét és küldetéstudatát. S az a hit, hogy aki eddig megtartott, veszni ezután se hagy, de az „olajra” nekünk kell vigyáznunk!) A lámpásban levő tiszta olajra az Úr Jézus egy példázata is emlékeztet minket. A tíz szűzről szóló példázatban az az érdekes, hogy a vőlegényre várva az öt okos szűz éppúgy elaludt, mint az öt balga. A különbség éppen abban volt, hogy éjfélkor, mikor hangzott a hívás, hogy: „íme, a vőlegény! Jöjjetek a fogadására!”, az okos szüzeknek volt tiszta lámpásba való olajuk! ...és bementek vele a menyegzőre! ...és a többiek kívül rekedtek! A szerző református lelkész A gyermek számára inkább elviselhető az a tudat, hogy ő okozta a bajt a családban, mint az, hogy a szülei gyengék Elvált szülők gyermeke Ami végképp tilos Eszközként használni a gyermeket a másik ellen. És ugyanígy tilos rázúdítani problémáinkat, vagyis őt használni lelki szemetesládának. A gyermek ember, még ha kicsike is. Önálló személyiség. Nem a tulajdonunk, és nem az eszközünk. Épp elég teher nehezedik a vállára. Segítsük, hogy képes legyen vele együtt élni, és csonka családban is érezni, számíthat szüleire. A segítség kéznél van Valóban csak kivételes lelkierővel rendelkező személyiségek tudják megvalósítani a fent leírtakat. Mégsem fölösleges beszélni róla, hiszen ha már azt tudjuk, mire kellene törekedni, talán valamelyest könnyebben megbirkózunk a feladattal. Ha végképp nem megy, kérjük szakember segítségét. Ilyen kritikus élethelyzetben nem szégyen tapasztalt pszichológushoz fordulni, aki akár egykét beszélgetéssel is rá tud világítani azokra a bennünk dolgozó erőkre, amelyek rossz irányba viszik viselkedésünket. Segít abban is, hogy eloszlassa félelmeinket, oldja szorongásunkat, hiszen e kritikus élethelyzetben olyan dolgoktól is félünk, amelyeknek nincs is jelentőségük, vagy igen kicsi a valószínűségük. Ha a másik szülő kapható az együttműködésre, legjobb közösen felkeresni a pszichológust, családterapeutát. (erne) És hogyan tovább? A kulturált válástól távol áll, hogy a szülők egymás előtt befeketítsék a másikat. Meg kell próbálni együttműködni a továbbiakban is. Ez azonban olyan fokú lelki munkát igényel, amire nem mindenki képes. Válás esetén ugyanis mindkét félnek sérül a pozitív énképe, vagyis megdől az a hite, hogy „én rendes, értelmes, megbízható, szeretnivaló ember vagyok”. Helyébe ez kerül: csak egy senkiházi, értéktelen ember csinál ilyet, illetve: csak egy senkiházi értéktelen emberrel lehet ezt tenni. Ezzel a tudattal hosszú távon nem lehet együtt élni, így megkezdődik az öngyógyítás folyamata: a felek igazolni próbálják önmagukat, megindokolják tettüket, sokszor bármi áron. Erre a legegyszerűbb megoldás az, hogy csak a rosszra emlékeznek, felednek minden szépet és jót, amit a másiktól kaptak, a másik féllel együtt átéltek. így sokkal egyszerűbb eltávolodni a teljes családtól és új életet kezdeni (amiről tudjuk, hogy szinte mindig ugyanúgy végződik, mint az előző), és egyszerűbb elviselni a másik hiányát. Az elvált házastársak tehát szinte csak dühöt éreznek egymás iránt, a pszichológusok mégis arra figyelmeztetnek, hogy ne feketítsék be egymást a gyerekek előtt. Ne, mégpedig a gyermek érdekében ne. Sokkal könnyebb elviselni és feldolgozni a veszteséget, ha a másik szülő szeretetét és bizalmát is megtarthatja. LELKÜNK TÁJA A gyermeknek bűntudata van a házasság felbomlása miatt. Ő ugyanis természetétől fogva gyámoltalan, gyenge: csak úgy érezheti magát biztonságban a világban, ha elhiszi, hogy szülei min- denhatóak, tökéletesek és oltalmazok. E hitét tűzön-vízen át megvédi, még akkor is, ha a külső szemlélő számára teljesen egyértelmű, hogy a szülő hibát hibára halmoz, és hogy nem lehet benne megbízni. A gyermek számára inkább elviselhető az a tudat, hogy ő okozta a bajt a családban, mint az, hogy a szülei gyengék vagy igazságtalanok. így aztán önmagát hibáztatja mindazért, ami történt. Ezt még tetézi óvodáskorban (és később kamaszkorban is) az a tény, mely szerint meg van győződve róla, hogy gondolatai mágikus módon hatnak a környezetre. Ha hirtelen felindulásában a pokolra kívánja apját, vagy csúnyát gondol az anyjáról, később azt hiheti: megfogant a mágikus „átok”, miatta ment el édesapa vagy édesanya. Felnőtt fejjel mindez elég hihetetlen, nagyon elméleti és bizonyíthatatlan gondolatmenetnek tűnik. A gyermekpszichológiai rendelőkben azonban szinte törvény- szerű, hogy a válást (vagy egy szeretett családtag halálát) követő időszakban kezelt gyerekek terápiája során akár nyütan (szóban), akár rajzok vagy játékok elemzése segítségével kiderül a gyermek önmagát hibáztatja a történtekért, és rettenetes bűntudat gyötri. A bűntudat miatti szorongás különféle pszichés tünetekben (bepisi- lés, kényszeres cselekvések, alvászavar stb.) nyüvánul meg. A sok rossz közül a legkevésbé rosszat! Mégis, mit mondjunk a gyereknek? Az igazságot. Az igazságot, de fosszuk meg érzelmi felhangjaitól. Ne azt, hogy „az a szemét csél- csap apád ahhoz a büdös cafkához jár hónapok óta, miközben én mosom a gatyáját. Most végre elköltözik, de majd rájön az a céda, hogy milyen egy férfiról gondoskodni.” Annyit kell mondani, hogy: „Édesapád egy másik nénivel akar élni, vele fog lakni.” Nagy önuralom kell ehhez, ha a feladat egyedül a gyerekekkel maradó szülőre hárul. A dolgot nehezíti a tudat, hogy a gyermek reakcióit: dühét, szorongását, betegeskedését, iskolai kudarcait (ami mind a válás folyománya) neki, az otthon maradó félnek kell kezelnie a továbbiakban. Biztosítsuk gyermekünket arról, hogy apja (anyja) őt ugyanúgy szereti, mint eddig (ha igaz, és ha számíthatunk a másik fél további együttműködésére a gyerekek gondozása, nevelése terén). És biztosítsuk arról is, hogy abban, ami történt, nem ő a hibás. Eny- nyit kell mondani, nem többet. Illetve csak akkor, ha a gyerek kérdez. Mindig röviden és őszintén válaszoljunk. Ne titkoljuk el érzelmeinket, nyugodtan elmondhatjuk: szomorú vagyok, dühös vagyok, tehetetlen vagyok. De ne szidjuk előtte a másik szülőt. Ő maga is meg fogja fogalmazni dühét, gyűlöletét, tehetetlenségét, de önmagának kell idáig eljutnia. Fel kell dolgoznia a veszteséget, gyászolnia kell, és szabadjára kell engednie érzelmeit: ám ezek legyenek az ő saját érzelmei. HÁNYFÉLE VÉLEMÉNYT VÁLTHAT KI EGY ANYÁTLAN-APÁTLAN KISFIÚ TÖRTÉNETE Harry Potter - Kitől is kell félnünk MOLNÁR MIRIAM Amikor 2000 végén elolvastam a Harry Potter és a Bölcsek Köve című könyvet, nem gondoltam, hogy egyszer majd ezt Új-Mexikó- ban valakik el fogják égetni. Ugyanúgy nem gondoltam 2001 végén, amikor a filmet néztem meg, hogy 2002-ben ennek vetítését akarják majd valakik megtiltani. Mindezt csak azért bocsátom előre, hogy tisztázzuk: én - sok be- tiltóval ellentétben - olvastam a könyvet és láttam a filmet is. A meséről szóló vitába már csak azért sem érdemes belemenni, mert részletei lényegtelenek - mozgatója mindössze egy csoport törekvése, hogy valamit megtiltson mindenki számára, tehát egy olyan csoporté, mely az abszolút igazság ismerőjének, birtokosának tartja magát. A könyv és a film minőségét nem jellemezném, hiszen ízlések és pofonok..., ráadásul ez nyilvánvalóan gyermekek számára írt mese. így aztán nem lenne tisztességes mást várni tőle. Engem inkább az gondolkodtatott el, hogy kicsit tágabb látószögből mit is mutat ez a vita társadalmunkról 2002-ben. Először is megállapíthatjuk, nem először fordul elő ilyesmi az emberiség történelmében. Egyes embercsoportok égettek már el más embercsoportok ideáit tartalmazó könyveket, sőt bizonyos ideákat valló embereket is égettek el néhány száz évvel ezelőtt (nemegyszer derült ki utólag, hogy nekik volt igazuk). Másrészt elgondolkodhatunk azon, mitől ijedt meg az egyház és azok az emberek, akik ennyire harcolnak egy kitalált mesefigura ellen. A mese történetét ismerve nem értem a félelmet és a tehetetlen dühöt az ellentábor részéről, hiszen Harry Potter nem támadja az egyház tanításait, és azt sem gondolja magáról például, hogy ő az új megváltó. Harmadrészt megkérdezhetnénk, miért nincs baj a többi mesével: a sok-sok éves álmából felébredő Csipkerózsikával, a farkas hasából élve előkerülő nagymamával, a más bolygókon csámborgó kis herceggel és így tovább, a sort lehetne folytatni. Kifogásolhatnánk továbbá, hogy az erőszakot propagáló mese- és ifjúsági filmek ellen miért nem léptek fel ezek a csoportok hasonló vehemenciával. Mindenesetre az eseményekből és vitákból következtethetünk néhány dologra: Az egyház még ma sem bízik az emberek ítélőképességében, s az egyes megnyilvánulások, kijelentések arra engednek következtetni, hogy szívesen előírná, mit olvassanak, milyen filmet nézzenek, és legfőképpen pedig mit ne olvassanak és milyen filmet ne nézzenek. Az egyház továbbra sem bízik saját tanítása meggyőző erejében, hiszen szívesebben venné, ha nem mérettetne össze pl. egy mesével. És ami talán a legszomorúbb: egyesek még ma is hajlamosak a boszorkányüldözésre, ami - valljuk be - meglehetősen kétségbeejtő. Az a XXI. századi ember, aki nem hisz a dogmákban, és örül annak, hogy olyan egyházi emberek is nyüvánosságot kapnak, mint Lipp László, Ján Suchán vagy Robert Fulghum, most elgondolkodik, hogy ez talán mégsem az egyházak fejlődésének a jele, hanem inkább annak köszönhető, hogy a médiát és a könyvkiadást már nem egy hatalom/ideológia uralja. Az a XXI. századi öntudatos szülő, akinek gyermeke Harry Potter- könyvet kért karácsonyra vagy a születésnapjára, megsértődik, hogy ennyire alábecsülik. Vagy, a jobbik esetben, figyelmeztetésnek veszi, és ezentúl jobban odafigyel gyermeke olvasmányaira. Sőt, elolvassa a könyvet, vagy elmegy csemetéjével a moziba, és utána együtt beszélik meg a tanulságokat és a szimbólumok jelentését. Az a XX3. századi ember, akire a kritikus gondolkodás a jellemző, és aki szellemi fejlődésre törekszik, hajlamos lesz azt a következtetést leszűrni a Harry Potter körül kialakult vita kapcsán, hogy nem csak bin Laden és a terrorizmus veszélyes. Pontosabban, hogy mindkettőnek ugyanaz a gyökere. Veszélyes ugyanis minden olyan csoport, amely dogmákba kapaszkodva kijelent és elítél, valamint tévedhetetlennek gondolja magát, s azokat, kik nem értenek egyet vele, egyenesen a sötét erők képviselőinek kiáltja ki. Ezért tehát az új évszázad egyik legnagyobb kihívása az lesz talán, hogy művelődjünk; hogy akaijon bár bárki bármit a szánkba rágni, vizsgáljuk meg saját józan eszünkkel; hogy mindig minden abszolút hatalomra törekvő erőt, amely tévedhetetlennek kiáltja ki magát, kérdójelezzünk meg; hogy legyünk mindig nyitottak az újra és ne féljünk a számunkra még ismeretlentől. A XXI. századi sikeres meseíró pedig talán jobban teszi, ha inkognitóban marad, nehogy őt és családját valami nevében (és a nagy sikerre való tekintettel) meglincseljék.
