Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-16 / 64. szám, szombat

Családi Kör ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 16. MINDENNAPI KENYERÜNK A tiszta olaj ÉDES ÁRPÁD Ige: „Te pedig parancsold meg Izráel fiainak, hogy hozzanak neked olajbogyóból ütött tiszta olajat a mécstartóhoz, hogy mindig tehessenek rá égő mé­csest. A kijelentés sátrában a kárpiton kívül...az Úr színe előtt. Örök rendelkezés ez...” (II. Mózes 27,20-21) A pusztai vándorlás során Isten többféleképpen adta bizonysá­gát annak, hogy jelen van népe között. Mint útmutató Istent is­merhették meg őt az előttük ha­ladó felhőben és tűzoszlopban. Tör­vényadó Istenként ak­kor ismerhették meg, mikor a Tízparancso­latban kijelentette és nekik adta a szövetség igéit. Az ő jelenlétének legkifejezőbb eszköze mégis az volt, amikor Mózesnek elrendelte a „kijelentés sátrának” elkészítését annak teljes fölsze­relésével, s benne a szövetség ládájával. A pusztai vándorlás idején, és még utána százado­kon át ez volt az egyetlen „templom” Izráel fiai számára. De Isten itt sem valami kézzel fogható anyagi formában volt jelen. Sőt, kifejezetten megtil­totta népének, hogy Őt bármi módon szoborba öntse, és ilyen formán tisztelje. A második pa­rancsolatban azt mondja: „Ne csinálj magadnak semmiféle is­tenszobrot...ne imádd és ne tiszteld azokat...!” (II. Móz. 20, 4—5) Vagy ahogyan Károli Gás­pár fordításában jobban ismer­jük: „Ne csinálj magadnak fara­gott képet...!” Ez az a parancso­lat, amelynél a katolikus és a re­formátus számozás elcsúszik, amivel a reformátusok indokol­ni szokták, miért is nincsenek templomaikban sem képek, sem szobrok. Pedig ez a parancsolat nem általában a képek és szob­rok készítését, mondhatnánk a művészetet mint olyat tiltja, ha­nem csupán azt, hogy az Istent megpróbáljuk valahogy anyagi- asítani, és ezt bármi módon tisztelni és imádni. (Ezért ta­gadják meg Dániel társai a babi­loni nagy „állókép”, aranyszo­bor előtt való hódolást! Dániel 3,18.) De ugyanez az Isten uta­sítja Mózest arra is, hogy a szent sátor oldallapjait „művészi mó­don beleszőtt kerubokkal” ké­szíttesse! (II. Móz. 26, 1.) Majd ugyanilyen kerubokat, szárnyas angyalokat kellett készíteni a szövetség ládájának tetejére is. Ám Isten sem ezekben, sem ma­gában a szövetség ládájában, vagy a szent hajlék bárminemű egyéb eszközében nem volt megfogható, hanem azt mond­ta: „Ott jelenek meg neked, és beszélek veled a födélről, a két kerub közül, amelyek a bizony­ság ládáján vannak.” (II. Móz. 25, 22.) Jézus maga adja meg számunkra ennek a parancso­latnak legérthetőbb magyaráza­tát, amikor így szól: „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azok­nak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (János ev. 4, 24.) Isten nem kényszeríthető sem­milyen anyagi formába. A Szentlélek világosságában a hit számára válik valós tapasztalat­tá. A hit olaját a Szentlélek füzé­ben lángra lobbantva gyullad számunkra is világosság a temp­lomban. A második parancso­latnak azért a mi számunkra is van üzenete. Sót talán sokkal inkább, mint ezelőtt. A mai em­ber olyan sokszor ke­resi boldogulását, szerencséjét, holnap­ját valami kézzel fog­hatóban, és remél gyógyulást, útmuta­tást, jó szerencsét vélt vagy kétes tulajdon­ságú kövektől, külön­féle kabaláktól, ho­roszkóptól és egyéb babonáktól. Sokszor tudatosan vagy csak divatból testére, nyakába akasztja csil­lagképe jelét. Ezekre és az eh­hez hasonlókra vonatkozik a második parancsolat szigorú til­tása, nem pedig a művészetek­re. Ha magunkat keresztények­nek valljuk (mint Szlovákia la­kosságának több mint 80%-a!), akkor az ilyeneket kell megta­gadnunk és megvetnünk. Isten világosságban van jelen népe között. Ezért égett éjjel is a mécses a szent sátorban. Ezért kellett hozni a tiszta ola­jat, mert ha szennyes volt az olaj, akkor a mécses kormolfés ködösített, legvégső esetben pedig kialudt. A hit tiszta olajá­ra van ma is szükségünk a hit­beli tisztánlátáshoz. (Március idusa mellett nehezen tud elmenni úgy az ember, hogy tudomást ne vegyen róla. Hisz amint a hívő ember hit nélkül meghasonlik, és hamar kitűnik álszentsége, úgy egy nemzet is történelmi tudat és tiszta emlé­kezés nélkül jövőtlenül veszik a népek tengerébe. Az emlékezés olaja élteti és menti át egy-egy próbákkal teli hosszú éjszakán a nemzet jövőképét és küldetés­tudatát. S az a hit, hogy aki ed­dig megtartott, veszni ezután se hagy, de az „olajra” nekünk kell vigyáznunk!) A lámpásban levő tiszta olajra az Úr Jézus egy példázata is emlékeztet minket. A tíz szűz­ről szóló példázatban az az ér­dekes, hogy a vőlegényre várva az öt okos szűz éppúgy elaludt, mint az öt balga. A különbség éppen abban volt, hogy éjfél­kor, mikor hangzott a hívás, hogy: „íme, a vőlegény! Jöjje­tek a fogadására!”, az okos szü­zeknek volt tiszta lámpásba va­ló olajuk! ...és bementek vele a menyegzőre! ...és a többiek kí­vül rekedtek! A szerző református lelkész A gyermek számára inkább elviselhető az a tudat, hogy ő okozta a bajt a családban, mint az, hogy a szülei gyengék Elvált szülők gyermeke Ami végképp tilos Eszközként használni a gyerme­ket a másik ellen. És ugyanígy ti­los rázúdítani problémáinkat, vagyis őt használni lelki szeme­tesládának. A gyermek ember, még ha kicsike is. Önálló szemé­lyiség. Nem a tulajdonunk, és nem az eszközünk. Épp elég te­her nehezedik a vállára. Segít­sük, hogy képes legyen vele együtt élni, és csonka családban is érezni, számíthat szüleire. A segítség kéznél van Valóban csak kivételes lelkierővel rendelkező személyiségek tudják megvalósítani a fent leírtakat. Mégsem fölösleges beszélni róla, hiszen ha már azt tudjuk, mire kellene törekedni, talán valame­lyest könnyebben megbirkózunk a feladattal. Ha végképp nem megy, kérjük szakember segítsé­gét. Ilyen kritikus élethelyzetben nem szégyen tapasztalt pszicho­lógushoz fordulni, aki akár egy­két beszélgetéssel is rá tud világí­tani azokra a bennünk dolgozó erőkre, amelyek rossz irányba vi­szik viselkedésünket. Segít abban is, hogy eloszlassa félelmeinket, oldja szorongásunkat, hiszen e kritikus élethelyzetben olyan dol­goktól is félünk, amelyeknek nincs is jelentőségük, vagy igen kicsi a valószínűségük. Ha a má­sik szülő kapható az együttműkö­désre, legjobb közösen felkeresni a pszichológust, családterapeu­tát. (erne) És hogyan tovább? A kulturált válástól távol áll, hogy a szülők egymás előtt befeketítsék a másikat. Meg kell próbálni együttműködni a továbbiakban is. Ez azonban olyan fokú lelki mun­kát igényel, amire nem mindenki képes. Válás esetén ugyanis mind­két félnek sérül a pozitív énképe, vagyis megdől az a hite, hogy „én rendes, értelmes, megbízható, sze­retnivaló ember vagyok”. Helyébe ez kerül: csak egy senkiházi, érték­telen ember csinál ilyet, illetve: csak egy senkiházi értéktelen em­berrel lehet ezt tenni. Ezzel a tudattal hosszú távon nem lehet együtt élni, így megkezdődik az öngyógyítás folyamata: a felek igazolni próbálják önmagukat, megindokolják tettüket, sokszor bármi áron. Erre a legegyszerűbb megoldás az, hogy csak a rosszra emlékeznek, felednek minden szépet és jót, amit a másiktól kaptak, a másik féllel együtt át­éltek. így sokkal egyszerűbb el­távolodni a teljes családtól és új életet kezdeni (amiről tudjuk, hogy szinte mindig ugyanúgy végződik, mint az előző), és egy­szerűbb elviselni a másik hiányát. Az elvált házastársak tehát szinte csak dühöt éreznek egymás iránt, a pszichológusok mégis arra fi­gyelmeztetnek, hogy ne feketítsék be egymást a gyerekek előtt. Ne, mégpedig a gyermek érdekében ne. Sokkal könnyebb elviselni és feldolgozni a veszteséget, ha a másik szülő szeretetét és bizalmát is megtarthatja. LELKÜNK TÁJA A gyermeknek bűntuda­ta van a házasság fel­bomlása miatt. Ő ugyanis természetétől fogva gyámoltalan, gyenge: csak úgy érez­heti magát biztonságban a világ­ban, ha elhiszi, hogy szülei min- denhatóak, tökéletesek és oltalma­zok. E hitét tűzön-vízen át megvé­di, még akkor is, ha a külső szem­lélő számára teljesen egyértelmű, hogy a szülő hibát hibára halmoz, és hogy nem lehet benne megbíz­ni. A gyermek számára inkább el­viselhető az a tudat, hogy ő okozta a bajt a családban, mint az, hogy a szülei gyengék vagy igazságtala­nok. így aztán önmagát hibáztatja mindazért, ami történt. Ezt még tetézi óvodáskorban (és később kamaszkorban is) az a tény, mely szerint meg van győződve róla, hogy gondolatai mágikus módon hatnak a környezetre. Ha hirtelen felindulásában a pokolra kívánja apját, vagy csúnyát gondol az any­járól, később azt hiheti: megfogant a mágikus „átok”, miatta ment el édesapa vagy édesanya. Felnőtt fejjel mindez elég hihetetlen, na­gyon elméleti és bizonyíthatatlan gondolatmenetnek tűnik. A gyer­mekpszichológiai rendelőkben azonban szinte törvény- szerű, hogy a válást (vagy egy szere­tett családtag halálát) követő időszakban ke­zelt gyerekek terápiája során akár nyütan (szóban), akár rajzok vagy játé­kok elemzése se­gítségével kiderül a gyermek ön­magát hibáztatja a történtekért, és rettenetes bűntudat gyötri. A bűntudat miatti szorongás külön­féle pszichés tünetekben (bepisi- lés, kényszeres cselekvések, alvás­zavar stb.) nyüvánul meg. A sok rossz közül a legkevésbé rosszat! Mégis, mit mondjunk a gyerek­nek? Az igazságot. Az igazságot, de fosszuk meg érzelmi felhangjai­tól. Ne azt, hogy „az a szemét csél- csap apád ahhoz a büdös cafkához jár hónapok óta, miközben én mo­som a gatyáját. Most végre elköltö­zik, de majd rájön az a céda, hogy milyen egy férfiról gondoskodni.” Annyit kell mondani, hogy: „Édes­apád egy másik nénivel akar élni, vele fog lakni.” Nagy önuralom kell ehhez, ha a feladat egyedül a gyerekekkel maradó szülőre hárul. A dolgot nehezíti a tudat, hogy a gyermek reakcióit: dühét, szoron­gását, betegeskedését, iskolai ku­darcait (ami mind a válás folyomá­nya) neki, az otthon maradó fél­nek kell kezelnie a továbbiakban. Biztosítsuk gyermekünket arról, hogy apja (anyja) őt ugyanúgy szereti, mint eddig (ha igaz, és ha számíthatunk a másik fél további együttműködésére a gyerekek gondozása, nevelése terén). És biztosítsuk arról is, hogy abban, ami történt, nem ő a hibás. Eny- nyit kell mondani, nem töb­bet. Illetve csak akkor, ha a gyerek kérdez. Mindig rö­viden és őszintén vála­szoljunk. Ne titkoljuk el ér­zelmeinket, nyugodtan el­mondhatjuk: szomorú va­gyok, dühös vagyok, tehe­tetlen vagyok. De ne szidjuk előtte a másik szülőt. Ő maga is meg fogja fogalmazni dü­hét, gyűlöletét, tehetetlen­ségét, de önmagának kell idáig eljutnia. Fel kell dolgoznia a veszteséget, gyá­szolnia kell, és szabadjára kell engednie érzel­meit: ám ezek legyenek az ő saját érzel­mei. HÁNYFÉLE VÉLEMÉNYT VÁLTHAT KI EGY ANYÁTLAN-APÁTLAN KISFIÚ TÖRTÉNETE Harry Potter - Kitől is kell félnünk MOLNÁR MIRIAM Amikor 2000 végén elolvastam a Harry Potter és a Bölcsek Köve cí­mű könyvet, nem gondoltam, hogy egyszer majd ezt Új-Mexikó- ban valakik el fogják égetni. Ugyanúgy nem gondoltam 2001 végén, amikor a filmet néztem meg, hogy 2002-ben ennek vetíté­sét akarják majd valakik megtilta­ni. Mindezt csak azért bocsátom előre, hogy tisztázzuk: én - sok be- tiltóval ellentétben - olvastam a könyvet és láttam a filmet is. A meséről szóló vitába már csak azért sem érdemes belemenni, mert részletei lényegtelenek - mozgatója mindössze egy csoport törekvése, hogy valamit megtilt­son mindenki számára, tehát egy olyan csoporté, mely az abszolút igazság ismerőjének, birtokosának tartja magát. A könyv és a film minőségét nem jellemezném, hi­szen ízlések és pofonok..., ráadá­sul ez nyilvánvalóan gyermekek számára írt mese. így aztán nem lenne tisztességes mást várni tőle. Engem inkább az gondolkodtatott el, hogy kicsit tágabb látószögből mit is mutat ez a vita társadal­munkról 2002-ben. Először is megállapíthatjuk, nem először fordul elő ilyesmi az em­beriség történelmében. Egyes em­bercsoportok égettek már el más embercsoportok ideáit tartalmazó könyveket, sőt bizonyos ideákat valló embereket is égettek el né­hány száz évvel ezelőtt (nemegy­szer derült ki utólag, hogy nekik volt igazuk). Másrészt elgondol­kodhatunk azon, mitől ijedt meg az egyház és azok az emberek, akik ennyire harcolnak egy kita­lált mesefigura ellen. A mese tör­ténetét ismerve nem értem a félel­met és a tehetetlen dühöt az ellen­tábor részéről, hiszen Harry Pot­ter nem támadja az egyház tanítá­sait, és azt sem gondolja magáról például, hogy ő az új megváltó. Harmadrészt megkérdezhetnénk, miért nincs baj a többi mesével: a sok-sok éves álmából felébredő Csipkerózsikával, a farkas hasából élve előkerülő nagymamával, a más bolygókon csámborgó kis herceggel és így tovább, a sort le­hetne folytatni. Kifogásolhatnánk továbbá, hogy az erőszakot propa­gáló mese- és ifjúsági filmek ellen miért nem léptek fel ezek a cso­portok hasonló vehemenciával. Mindenesetre az eseményekből és vitákból következtethetünk né­hány dologra: Az egyház még ma sem bízik az emberek ítélőképes­ségében, s az egyes megnyilvánu­lások, kijelentések arra engednek következtetni, hogy szívesen előír­ná, mit olvassanak, milyen filmet nézzenek, és legfőképpen pedig mit ne olvassanak és milyen filmet ne nézzenek. Az egyház továbbra sem bízik saját tanítása meggyőző erejében, hiszen szívesebben ven­né, ha nem mérettetne össze pl. egy mesével. És ami talán a leg­szomorúbb: egyesek még ma is hajlamosak a boszorkányüldözés­re, ami - valljuk be - megle­hetősen kétségbeejtő. Az a XXI. századi ember, aki nem hisz a dogmákban, és örül annak, hogy olyan egyházi emberek is nyüvánosságot kapnak, mint Lipp László, Ján Suchán vagy Robert Fulghum, most elgondolkodik, hogy ez talán mégsem az egyhá­zak fejlődésének a jele, hanem in­kább annak köszönhető, hogy a médiát és a könyvkiadást már nem egy hatalom/ideológia uralja. Az a XXI. századi öntudatos szülő, akinek gyermeke Harry Potter- könyvet kért karácsonyra vagy a születésnapjára, megsértődik, hogy ennyire alábecsülik. Vagy, a jobbik esetben, figyelmeztetésnek veszi, és ezentúl jobban odafigyel gyermeke olvasmányaira. Sőt, el­olvassa a könyvet, vagy elmegy csemetéjével a moziba, és utána együtt beszélik meg a tanulságo­kat és a szimbólumok jelentését. Az a XX3. századi ember, akire a kritikus gondolkodás a jellemző, és aki szellemi fejlődésre törek­szik, hajlamos lesz azt a következ­tetést leszűrni a Harry Potter körül kialakult vita kapcsán, hogy nem csak bin Laden és a terrorizmus veszélyes. Pontosabban, hogy mindkettőnek ugyanaz a gyökere. Veszélyes ugyanis minden olyan csoport, amely dogmákba kapasz­kodva kijelent és elítél, valamint tévedhetetlennek gondolja magát, s azokat, kik nem értenek egyet ve­le, egyenesen a sötét erők képvi­selőinek kiáltja ki. Ezért tehát az új évszázad egyik legnagyobb kihívása az lesz talán, hogy művelődjünk; hogy akaijon bár bárki bármit a szánkba rágni, vizsgáljuk meg saját józan eszünkkel; hogy mindig minden abszolút hatalomra törekvő erőt, amely tévedhetetlennek kiáltja ki magát, kérdójelezzünk meg; hogy legyünk mindig nyitottak az újra és ne féljünk a számunkra még is­meretlentől. A XXI. századi sikeres meseíró pe­dig talán jobban teszi, ha inkognitó­ban marad, nehogy őt és családját valami nevében (és a nagy sikerre való tekintettel) meglincseljék.

Next

/
Oldalképek
Tartalom