Új Szó, 2002. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
2002-01-25 / 21. szám, péntek
Ízvilág ÚJ SZÓ 2002. JANUÁR 25. Nem ízlett CSANDA GÁBOR Pétyu, az öcsém, nagyon mihaszna gyerek volt. Ma sem értem, hogyan maradt meg: áttetsző volt, akár egy Kosztolányi-vers, holdvilág mosolya, szederjes szája, hófehér homlokán a türkiz erek akár egy diadém, ostomyél nyakán le nem ment a falat. Közös őseink azért hordták őt nyaranta a mamihoz, hogy ott majd csak erőre kap kissé, s lebarnul, de már annak is nagyon örültek, ha a két hónap szünidő alatt semmit se fogyott, s bepiszkolódott a keze. Ampullákból, fiolákból löttyintették a patikaszert a teájába, hogy jönne meg az étvágya, fene a jó dolgát. El kellett fordítani a fejem, annyira lúdbőrzött a hátam a stílusától. Ne nézd, intettek. Nekem a kutya nem mesélt evés közben, egyébként oda se figyeltem volna, ő meg: rendelt! A lehető legképtelenebb, csakis rossz étvágyú, nyámnyila, mamlasz kölyök fejéből kipattanó témákat mondott. Most arról, hogy a kutyuska meg a cicuska korcsolyáztak, és a cicuskának eltörött a hokibotja... Azt hittem, álmodom, hogy ilyen nincs, képtelenség, hogy mi egy test és vér legyünk - ezt a szégyent! Minek kellett nekünk ez a francos Pétyu, kérdeztem anyámtól, aki, mivel őszinte megdöbbenésem láthatóan átragadt rá, menten fel is jegyezte kifaka- dásomat a naplójába. A fekete borítójú füzetet kétfelől vezette: hátulról előre az általam elkövetett és kimondott szörnyűségeket örökítette meg, elölről befelé meg a Pétyuba belemesélt, -könyörgött és -lopott pépek, paszták, löttyök és levek mennyiségét, milligrammban és milliliterben. Mondanom se kell, hogy én pillanatok alatt a füzet közepéig értem (kinek milyen az evése, olyan a munkája), míg Pétyu több év alatt a füzetből is mindösszesen pár lapot fogyasztott el. De még tán így is többet őrzött meg táplálékából a napló, mint ő maga. Oldalain ilyen tételek szerepeltek: reggelire 50 ml tea, egy piskóta (nagy nehezen), de. 10 órakor 100 ml tea, a banánt kiköpte, ebédre kb. 200 ml húsleves (nagyon szépen evett), uzsonna semmi, vacsorára két kanál kása és kb. 70 ml tej. Az aznapi utolsó bejegyzés: mindent kihányt. És akkor a cicuska: hopp, elütötte a korongot, az meg csak repült, fel a magasba, csak szállt fölfelé... - emelte egyre följebb a kiskanalat anyám, s amikor öcsém eltátotta a száját: zutty, bele a kását! Pétyu megrettent, mint Hamviván a hatodik énekben, amikor Deli Vid dárdája ágálja a hasát, szeme kidülledt, s ijedtében nyelt egyet. Megint lement egy kanál kása. A tálkájából alig hiányzott. Elnéztem a dermedő darát, és nem értettem, el nem tudtam képzelni, hogy Pétyu mit akarna, mit szeretne, mi volna neki a jó, egyáltalán mit gondol az életről és a világról, mit tervez, mik a szándékai. Javíthatatlan rossz evő volt, helyrehozhatatlan, reménytelen eset, és hiába vertem, az sem segített. Kiköpte, a falra kente, gusztustalankodott, pocsékolt. Semmi nem ízlett neki. Pétyu rejtélyes körülmények közt, mint az ég madarai, akik nem vetnek és nem aratnak, a természet kegyéből tartotta fenn magát, mondhatni, levegőn nőtt föl. Egyre kevesebb maradékot hagyott nekem, már hasztalan intettem, hogy ne erőltesse magába a fonott kalácsot, inkább rágja meg alaposan, ami a szájában van, átesve a ló másik oldalára, ugyanolyan konokul, kitartóan és mindenkitől függedenül - elkezdett enni. Velem ellentétben, akinek a délelőttöt valahogy ki kell bírnom, túl kell élnem, hogy értelmet adhassak a napnak, Pétyu fölső tagozatos iskolás korában rákapott a reggelire. A nagyszünetben megette a tízóraiját, a kekszet és az almát is, és családunk történetében ő törte meg a jeget az iskolai étkezdével szembeni mostoha viszonyunkban: ebédjegyet kellett neki váltani. Ezt a szégyent! Nézd a Pétyut, intett anyám, amikor hosszabban elidőztem a paradicsomleves vagy a tökfőzelék (és rakott krumpli! - hogy abban mit lehet szeretni?) fölött, hiába kértem, hogy ne főzzön, megeszem, de minek vesződik olyanokkal, amüyeneket különösebben világéletünkben nem szorgalmaztunk. S ha közben kiment a konyhából, és öcsém az asztalon átnyúlva ügyesen kicserélte üres tányérját az enyémre, azzal a jóleső érzéssel nyugtáztam mozdulatát, hogy azért nem volt hiábavaló az a sok elméleti és gyakorlati tanács, inspiráció és agitáció részemről, hogy tehát az idősebb, tapasztaltabb, korábban érő testvérnek mégis döntő befolyása van a kisebbre, azaz hogy húzza maga után, föl, az érett felnőttkorba, magasabb szellemi szférákba, a cicuska korongjánál is magasabbra. Hogy aztán e sziszifuszi, idegőrlő, felajzott ifjúkorban jóvátehetetlen károsodás éri az ember - mellesleg szintén fejlődésben levő, hiszen csak három év van köztünk - szervezetét, abban az idő távlatából visz- szapillantva nincs semmi meglepő. Nem állítom, ráadásul bizonyítani sem tudnám, hogy két éve, amikor éveim kétharmados többséget szereztek a fogaim száma fölött, Pétyu gyerekkori ízléstelen idétlenkedései miatt újult ki a patkóbélfekélyem, meghazudtolva legnagyobbnak hitt genetikai adottságomat, a vasat is megemésztő gyomromat, de freudi alapon legalábbis lehet benne valami. Például amikor a váratla- nul megcsapó fokhagymaszagra felfordul a gyomrom, óhatadanul eszembe jut, hogy én a fokhagymás pirítóst valaha, boldogult legénykoromban mennyire kívántam és imádtam, mint mindent egyébként, ami ehető és iható volt, amikor Pétyunak egy falat se ment le a torkán. Egyáltalán: neki soha az ég adta világon semmi nem ízlett. Olyan vékony volt, mint a halszálka, s áttetsző, akár egy Kosztolányi-kétsoros, melyet - nevelő célzattal - gyakran idézgettem nyápic kőikének: „Akarsz arcodon szebb szint? Inkább vegyél be pepszint.” BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Milánói polipfagylalt Hozzávalók: 250 db polipszippantó, mexikói fagyasztott paprikás sültbab, 2 kg méz, 0,5 kg Csin-ha keverék (vigyázat, nagyon erős!), 10 kg fokhagyma, tartósítószer, egy jó idegű, főzni tudó személy Elkészítése: A polipszippantókat ledaráljuk, majd meglocsoljuk mézzel, s betesszük a fagyasztóba. Ha ezzel készen vagyunk, hozzáadhatjuk a fokhagymát a Csin-ha nevű ismeretien szószhoz. (Vigyázat, a biztonság kedvéért álljunk messzire az asztaltól, mert esetleg káros hatásai is lehetnek. Gyúlékony, maró, szúrós szagú vegyületeket tartalmaz.) Ezután jöhet a paprikás sültbab, amelyet jó kétórányi pirítás után hozzá is adhatunk a fokhagymás keverékhez. Ha kiolvasztottuk a polipszippantót, keverjük össze sült babbal, s tegyük be így együtt 10 percre a sütőbe (nem is muszáj bekapcsolni). Ezután jól öntözzük meg tartósítószerrel, hogy sokáig elálljon, meg úgysem tudjuk enni. (CS. M.) Tallósi Béla Gyermekkorom ízvilága m zlett. Minden étel, amit I gyerekkoromban elém tettek. Színigaz, mai eszemmel visszagondolva nagyobb étvággyal wmm kanalaztam volna be - bár a kés-villa használata illőbb lett volna - a vadrózsaszirom mártással leöntött, olívaolajon dinsztelt szüzérméket, mint a pirított vöröshagymával megszórt lisztből és főtt kolompárból sűrített, olvasztott disznózsírral megöntözött krumplikását, de akkor még azt sem tudtam, hogy mások szűzérmét is esznek. A desszertként elmajszolt, előbb vízbe, majd kristálycukorba mártott karaj fehérkenyér helyett is inkább ropogtattam volna kandírozott fügével díszített karamellalapú ananásztortát, vagy nyalogattam volna papá- jaízesítésű tejszínhabbal tetézett stracciatellát. De mit panaszkodom én, aki legalább ázott kristálycukros kenyérrel betömhettem a számat, menynyit kellett sírnia szegény József Attilának azért a szerencsétlen ötforintos kuglerért - még versben is megörökítette keservét! Igaz, sokszor másra, finomabbra, ízesebbre, csontosabbra, sültebbre, pörköl- tebbre és kirántottabbra vágyva, mégis azzal az elégedettséggel ka- nalazgattam a gőzölgő krumplikását, hogy nekünk több jut, nemcsak olyan kis lábaskával, mint amilyenben a költő mosónő mamája hazavitte kegyelmeséktől kapott vacsoráját. Néha bántott, hogy maradék nem igazán jut a minden ehetőt hasznosító valódi, négylábú, nem konnektorból működtetett malacnak - hol volt akkor még a mai lakások pazarló háziállata, a konyhamalac -, mert irigykedtem, ha nebulótársaim azzal dicsekedtek, hogy náluk még a malac is nagykanállal eszik. Nem voltunk ám táplálkozás tekintetében mi sem gyöngydiákok, inkább amolyan máglyatűzre való mákvirágok: azt követően, hogy aznap utoljára rázta meg a folyosón a csengőt az ügyeletes csengető, és szaladtunk visítva szanaszét hazafelé, mint akiket szél fújt le a körtefáról, a padokból utánunk is félig rakta a szemétkosarat a takarítónő csipkézett szájú gyűrött uzsonnazacskóban hagyott kenyérdarabkákkal, amelyekről lenyaltuk a kacsazsírt, téli időszakban füstöltkol- bász-karikákkal, abáltszalonna-ka- tonákkal, teijengő szagú disznósajttal vagy a metszőfogak lenyomatát őrző félig rágott, oxidálódott savanyú almával. Bezzeg, ha egy nemzedékkel korábban születtünk volna, nem restelljük felcsipegetni a morzsákat sem, csutkáig rágni az almát, kiszippantani a búzási kásás körte lötty belsejét, s ölre menni egy harapás szilvalekváros kenyérért. De mi már gyerekként is ahhoz a pazarló nemzedékhez tartoztunk, akik - később felnőve - nem vettük zsákszámra a lisztet, a sót, a cukrot s mellé kartondoboz számra a százas szeget meg - ha kellett, ha nem- egyszerre öt-hat harmonikapapír rekesz negyvenwattos villanykörtét, ha éppen meghozták a vegyes boltba, hogy legyen tartalékban, ha kigyullad az égbolton a Sztálin- gyertya, s megszólalnak a katyu- sák, vagy szoros kötelékben szállnak felettünk a Messerschmidtek. Másnap, az első tanórán kaptuk a megszégyenítő kioktatást, hogy a jólét a mi bajunk. Hogy turkálhatunk az ételben, válogathatunk, finnyáskodunk, mert nem tudjuk, mi a nélkülözés, a korgó gyomor, az üres kamra, vagy ha nem lóg a kolbász, a disznóláb, a szalonna, az oldalas a padlástérben felfüggesztett tartórúdon. A nincs majd megtanítana, de mi jó dolgunkban már Ádám-Éva napján sem tartunk böjtöt. A fene tudja, jó vagy rossz, hogy a kortársaim, talán mondhatom, zömével együtt ismerem, mert a sors úgy hozta, hogy a hatvanas-hetvenes évek falujában megismertük a szűkölködést, noha szerencsére már nem ugyanazt, amit a háborús nemzedék. Arra talán jó, hogy tudok parancsolni magamnak. Hogy nem ver ki a zöld penész az ilyenolyan citycenterek egymást túllicitálni igyekvő gyorsétkezdéiben, látva a bő választékot, amely olyan ízeket, színeket, formákat, zöldeket, halakat, tengeri herkentyűket és egyéb, a magyar gyomor számára szokatlan mütyüröket sorakoztat fel a legegzotikusabb tájak piacairól származó nyersanyagokból táji, kínai és mit tudom én, milyen konyha receptjei szerint lekoppintott eljárással kopírozva az európai konyhában. Ilyenkor bekapom a pipát, mint a fogorvosi székben, és elfolyatom a nyálat, amely persze ösz- szegyűlik a számban a sok kütyü láttán, és lemondok a lakomáról. Összehúzom magam, és hazamegyek korgó gyomorral. Otthon a hatvanas-hetvenes évekből nosztalgiázás céljából átmentett recept szerint gyorsan felfuttatok villanyáramot zabáló kisresómon egy pazar magyaros rizottót, disznó-, marha-, bárány-, csirke- és pulykahús, csirkeaprólék és -belsőségek, valamint mexikói vegyes zöldség és ízes házi libazsír nélkül a legjobb csapvízből meg a legjobb hántolt fehér rizsből, natúr jódozott sóval. Iszom hozzá egy pohár szénsav- mentes kellemes szobahőmérsékletű forrásvizet a legszebb poharamból. És miután leteszem a kezemből a kést és a villát, megállapítom: az idők változnak, de a gyomrom a régi. ízlett. Sülemény találtunk egy kendermagot tyúk kelt abból kendermagos megsütöttük nem ropogott nem szórtunk rá köménymagot Tolvajló amerre jár süntekergő kiürül a nyárfateknő elfogy minden sós tepertő (Tallósi Béla: Kakaserdőn kukorékfa, AB-ART, 2000) ÍZLIK - NEM ÍZLIK NYELVELŐ Vannak emlékezetes evészetek, ételek. Nagyon-nagyon jók, és borzalmasan rosszak. Rovatunkban ismert személyiségeket kérdezünk arról, mely ízekre emlékeznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan elfelejtenének..., ha tudnák. Végh László, a Bibliotheca Hungarica igazgatója: Kedvencem Édes Árpád mindennapi kenyere*. Főleg Rama margarinnal megkenve, persze, vajjal1, kis kolbászkarikák- : kai, zöldpaprikával még ízlete- sebb. De a zsírosat is szeretem hagymával. Fő a hagyma! Nem beszélve a csicsói halászléről meg a rétéi hamisítatlan gulyásról. Egyébként mindenevő vagyok, tehát mindenszerető. Nem vetem meg a jó, minőségi borokat sem, de ezek igazi szakértője Öllős László barátom. Akárhogy gondolkodom is, nem jut eszembe semmi, amit kimondottan ne szeretnék - az étkeket illetően. No most, ha nem mondok semmit, értelmét veszíti a rovat, ugye. Talán - hogy megmentsem a szerkesztő elképzelését - a feleségem főztjét említhetném, mivelhogy nem főz. (gy) * Végh László szíves közreműködésével, interneten kerül kéthetente az Új Szó szerkesztőségébe a Családi Kör Mindennapi kenyerünk rovatába Édes Árpád somoijai református lelkész írása. (Aszerk. megj.) Kétszeresen is hamis gulyásleves Nem szeretem a hamis ételeket, mégis megnéztem egy újságban - kíváncsiságból -, hogy miből főzik a hamis gulyáslevest. A hozzávalókat elolvasva, mosolyogva - s egy kicsit bosszankodva - állapítottam meg, hogy ez a gulyásleves kétszeresen is hamis. Nemcsak hús nincs benne, hanem még a hagymát sem fejre mérik bele. Ez áll ugyanis a receptben: „1 fő hagyma”. Kíváncsi voltam arra, honnan vette a szerző (vagy fordító?) ezt a kifejezést, de nem tudtam kinyomozni. A fejről említik az értelmező szótárak, hogy jelenti a növények termését vagy göm- bölyded részét is, de a fő címszó alatt semmi erre utaló nyom nincs. Talán a szakácskönyvekben! Ott is csak fejjel mérik a hagymát (1 fej hagyma), vagy azzal sem (egy hagyma). Úgy látszik, nem elég modernek ezek a szakácskönyvek! Szerzői még nem jöttek rá, mennyire mentesíthetnék az amúgy is megterhelt fej szót a fővel. Képzeljük el, hogy így szól a magyar anya magyar gyermekéhez: Légy szíves, menj el a zöldségesboltba, s hozz 10 fő salátát, két fő káposztát, 1 fő karalábét, de a gombáról se feledkezz meg, mert kirántott gombafő lesz ebédre! A magyar gyermek bizonyára csodálkozva nézne magyar anyjára. Jakab István: Érthetően, alkalomhoz illően!, Nap Kiadó, 2000
