Új Szó, 2002. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-11 / 9. szám, péntek

„Hosszan nyúljon, mint e hurkaszál, Életünk rokkáján a fonál. Valamint e sültre a mi szánk: Mosolyogjon a sors szája ránk; S pályánk áldásával öntse le, Mint e kását a zsír özöne. ” (Petőfi Sándor) „Semmi sem jó vagy rossz, a véleményünk teszi azzá - mondta a Mester. - Az egyik ember könnyedén megtartotta a vallásos böjtöt a hét minden napján. A másik éhen halt ugyanattól a koszttól. ” (Anthony de Mello) 2002. január 11., péntek 2. évfolyam, 1. szám A római konyha alapjában véve rendkívül egyszerűnek számított a görög ízvilághoz hasonlítva, Apicius idején viszont felsőbb körökben a két konyhavilág összeolvadt Ókori falatok mai ínyenceknek hatféle ételremeket is készíthe­tünk, a töltött kocaemlőnek is leg­alább két változata létezik. A fü­gén hizlalt liba mája ételnév ma is fenségesen hangzik. Az árpakor­pában forgatott sült pacal vagy a fűszerezett aludttej sem meglepő, ám a virághagymákból készült ínyencségek vagy a csigaételek an­nál inkább. A négylábúak a római konyha művészetének igazi alap­anyagai, valóban művészi feladat kellékei. Elképesztő leleményes­séggel készülnek a legváltozato­sabb páclevek, töltelékek, fűszer­keverékek. A mézes tésztával töl­tött malac mellett alighanem a nyúlvérből, májból és tüdőből ké­szíthető fasírozott a legkülönlege­sebb, természetesen a mogyorós pele után, mely malachússal, bors­sal, fenyőmaggal, bordamaggal, és a kevéssé rekonstruálható halfó- zettel, azaz garummal van töltve. ENCIKLOPÉDIA KIADÓ A tenger gyümölcsei fejezetben zsibbasztórájához, langusztához, polipokhoz, osztrigához, kagylók­hoz, tengeri sünökhöz kapunk megbízható útmutatást. A halak külön receptcsokrot kapnak. Itt is a mártásváltozatok kavalkádja gyönyörködteti el a nyálát csorga­tó olvasót, melyek többé-kevésbé stabil eleme a lestyán, a bors, az aszúbor, a koriander, a ruta, a méz és a datolya. Apicius szakácskönyve magyarul már több kiadást is megért Hege­dűs Zsuzsa és Orlovszky Géza re­mek fordításában (pl. Enciklopé­dia Kiadó, Budapest, 1996). A kö­tet értékét növeli az is, hogy a vé­gén mai konyhai szokásokhoz igazítva bőségesen közöl elké­szíthető, első olvasásra talán kis­sé szokatlan, ám a végeredményt tekintve annál zseniálisabb re­cepteket. Néhány korszerűsített recept Hústekercs Apicius módra Hozzávalók: 1 kg sertéstarja, 1 dl tokaji aszú, só (garum vagy szardellapaszta), lestyán, kömény, 5 dkg darált dió. Elkészítése: A kicsontozott tarját szeleteljük fel, sózzuk, borsozzuk, majd te­kercseljük össze. A hústekercse­ket lefóliázott tepsiben, egy kis vízzel tegyük sütőbe. Amíg a hús sül, készítsük el hozzá a mártást. A tokajit keverjük ösz- sze szardellapasztával, borssal, darált dióval, lestyánnal, őrölt köménnyel. A félig megpuhult hústekercseket vegyük ki a sü­tőből, és a mártással leöntve süssük őket készre. A hústeker­cseket mártás nélkül tálaljuk. Spárga Hozzávalók: 1 kg spárga, 25 dkg csirkeszárny, 7 g törött bors, 1/2 dl tokaji aszú, 6 tojás. Elkészítése: A megtisztított spárgát sós víz­ben főzzük puhára, majd villá­val törjük össze. Sós, borsos víz­ben tegyük fel főni a csirke­szárnyakat. (A víz éppen ellep­je.) Amikor a víz felforrt, adjuk hozzá az aszút és a pár csepp olajat. Egy sütőformát olajoz­zunk ki, a spárgapürét keverjük össze a tojások felvert habjával, majd öntsük a formába. A tete­jére tegyük a megfőtt csirke­szárnyat, és süssük meg. Sertés sárgabarackkal Hozzávalók: 75 dkg sertéslapocka, olaj, 1 dl húsleves, 5 dkg gyöngyhagyma, koriander, kömény, menta, kapor, 1 dl tokaji aszú, 35 dkg sárgabarack. Elkészítése: Az apróra vágott lapockát a gyöngyhagymával forgassuk meg olajban, majd lassan önt­sük rá az aszút, s ebben főzzük tovább, amíg puha nem lesz. Korianderrel, köménnyel, men­tával és kaporral fűszerezzük. Öntsünk hozzá mézet és húsle­vest. Forraljuk föl az egészet, s adjuk hozzá a kimagozott, fel­aprított sárgabarackot. Tálaljuk főtt árpagyönggyel. Görög­és sárgadinnye Hozzávalók: 1/2 görög- és 1/2 sárgadinnye, 1/2 I tokaji aszú, méz, 1 evőkanál friss csombor, menta, 1/2 teáskanál törött bors. Elkészítése: A dinnyéket vágjuk kockára. Öntsük rá a tokajit, a mézet és a fűszereket. Hűtve tálaljuk! Mézes datolya Hozzávalók: 20 dkg datolya, 5 dkg dió, méz, só, törött bors. Elkészítése: Magozzuk ki a datolyát, és a mag helyébe tegyünk durvára tört di­ót (keverhetünk bele egy kis tö­rött borsot is). A sóban meghem- pergetett töltött datolyaszemeket mártsuk felmelegített mézbe. ínyencfalatokig, valamint a tenger gyümölcsei és a halak hasznosítá­sáig. A friss olajbogyó tartósítása egy római szakács számára ugyan­olyan kardinális kérdés, mint, mondjuk, a bonyolult mártások, az oxyporium, a garum vagy az emésztést segítő oxygarum elkészí­tése. A római receptkönyv haszná­lata előtt célszerű az alapanyagok és a főzés bizonyos fűszerszerű ele­meit maradéktalan sikerrel elkészí­teni, hiszen ennek hiánya ellehe­tetleníti a további munkát. A rózsa­bor vagy az ibolyabor elkészítése­kor csakis harmattalan szirmokat érdemes használni, a fehér szőlő venyigehamuja pedig helyesen al­kalmazva segít a vörösborból fehé­ret csinálni. A római konyha egyik sajátsága, hogy erőteljesen össz­pontosít a látványra, s kedveli a szemfényvesztő „csalást”: olykor az étel neve és formája csupán já­ték, a disznósült formájú étel lehet tulajdonképpen akár tésztaféle is. Erre utal a számos „hamis” jelzővel bevezetett receptváltozat. Rendkí­vül gyakoriak a bombasztikus meg­fogalmazások, egy tartósítási eljá­rást pl. a szerző így harangoz be: „...hogy egy unciányi bordamag örökké tartson”. A vagdalt húsok önálló fejezetet képviselnek, s Apiciusnál ide tarto­zik pl. a tintahalból, homárból vagy garnélarákból készült fasíro­zott (ám a pávafasírozottat ezek egyike sem múlhatja fölül!), re­mek hurkareceptjei, húsgombócai, disznósajtjai (kocaméhben), kol­bász-, illetve virsli(!)ételei. A leve­sek a harmadik könyv lényegét al­kotják, ezek közt számos kifejezet­ten emésztéskönnyítő, akárcsak a zöldség- és gyümölcsételek. A fő­zelékek fejes salátából, őzsalátá­ból, zellerből, s kizárólag orvosi okok miatt csalánból is készülhet­tek. A vegyes receptek könyvében a felfújtak, becsináltak dominál­nak (spárgafelfújt, szardellafel­fújt, rózsafelfújt). E fejezetben szá­mos korábbi szakács nevét őrző ételkülönlegességek is felsorakoz­nak, pl. becsinált Terentius vagy Matius módra. A hüvelyesekből készített kásaféleségek mindenna­pi eledelnek számítottak, míg a madarakból készíthető ételkülön­legességek közt már számos ínyencség is akad, pl. a főtt strucc­hoz inkább jerikói datolyát illenék használni, mintsem hazait. A csá­szármadarat vagy a gerlét pedig toliastul tanácsos megfőzni, s csak azután kell megkoppasztani. A Polyteles, avagy az ínyenc című fe­jezet minden eddigi kompozíciót felülmúl: a meddő koca méhéből / APICIUS \ /DE RE COQUINARIaX SZAKÁCSKÖNYV A RÓMAI KORBÓL CSEHY ZOLTÁN ókorban, ahogy ma is, számos különféle sza­kácskönyv került forgalomba a bi­rodalom legkü­lönbözőbb részein, ám mindössze egy maradt fenn a tours-i bencések középkori másolószenvedélyének köszönhetően. Szerzője egy bizo­nyos Apicius, akinek köznevesült nevét Tacitus kifejezetten az ínyen­cekre használta (apicii). Apicius dőzsölései legendássá váltak. Felmerült az a nyelv- és irodalom- tudományi változat is, hogy a sza­kács Apicius csupán a közmondá­sokban szereplő ínyenc hatására vette fel az Apicius nevet, s tulaj­donképpen csak a könyvpiac far­kastörvényei, azaz marketingszem­pontok vezérelték. A dőzsölés ál­landó, sőt szellemi dimenziókat hó­dít magának, hiszen Apicius könyve nemcsak a világ legrégibb, lényegé­ben ma is használható szakács- könyve, hanem egyszersmind a sza­kácsművészet legfantáziadúsabb, már-már úgy tűnhet, a szépírói fan­táziát is túlszárnyaló alkotása. Ma az az általános tudományos nézet, hogy a szakácskönyv egy része va­lóban az ínyenc Apicius műve, a többi recept azonban más források­ból származó kiegészítés. Egy Apiciust tartunk számon, viszont nem egységes művet. A középkor, nyilván az étkezéskultúra megvál­tozása okán, és az olykor valóban megvalósíthatadannak ható ételek leírásait tanulmányozva, jobbára szépíróként ismerte Apiciust, a re­neszánszban orvostudományilag tanulmányozták, majd tankönyv­ként is szerepelt pl. a velencei dózse gyermekei számára. Korunk a receptek alapanyagainak egyre pontosabb azonosításával és behelyettesítésével már egyértel­műen szakácskönyvként kezeli és használja Apicius művét. A római konyha alapjában véve rendkívül egyszerűnek számított a görög ízvilághoz hasonlítva, Apicius ide­jén (Kr. e. 25 táján született) vi­szont felsőbb körökben a két kony- havüág összeolvadt, és sajátos étel­és ízrendi változatokat teremtett. Apicius könyve az Epimeles, avagy a gondos szakács fejezettel indul, majd a húsvagdaló fejezet követke­zik (sarcoptes), aztán folyamato­san jutunk el a húsreceptektől a hüvelyeseken, szárnyasokon át az

Next

/
Oldalképek
Tartalom