Új Szó, 2002. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-11 / 9. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2002. JANUÁR 11. ÍZLET Terülj, kórházi asztalkám! BODNÁR GYULA Az orvos kijelentette, ezzel a szemmel nem me­hetek haza, bent kell maradnom a kórházban, felvételi osztály a főbejáratnál. Nem mertem megkérdezni, milyen szemmel, mert a szép szál doktor olyan pillantást vetett rám, mint a Dél­időben Gary Cooper igazságosztó Kané seriffje a gengszterek alakjában közeledő veszélyre, bár sejtettem, valami nagyobb baj lehet, ugyanis ak­kor már harmadik napja sötétlilának láttam az emberi arcokat, olykor feketének. Mégis, ambulánsán nem lehetne, doktor úr? - kockáztattam meg a kérdést. A válasz csend. Akik tud­nak, a biztos kezű seriffek, nem fecsegnek fölöslegesen. Éreztem, ahogy megy fel a vérnyomásom, ötven esztendeje nem voltam kór­házban, kétéves koromban utoljára, kiestem a kocsiból, sérvvel műtötték, hét öltés. A szemklinikára történő felvételem záróaktusa­ként - miután kiderült, hogy mindhárom állami pizsama és köpeny, amely a választékot jelentette aznap, igencsak összement az idők fo­lyamán, vagyis alaposan kilógok belőlük, de azért egyet mégis kény­telen voltam magamon hagyni, nyugtatgatva hiúságomat, itt úgy­sem lát senki, az orvosoknak mindegy, délután meg úgyis jön a fele­ségem, és hoz valami fkór) házi szerelést, amely végigér rajtam - egy nővérke az iránt érdeklődött, diétázom-e. Nem. Ezt füzetbe is beírta, majd megmutatta, hol fogok étkezni, melyik lesz az asztalom, és elli­begett. Ebédet még nem kaphattam, hiszen nem számoltak velem, viszont hamarosan kezelésbe vettek az orvosok, egy csöpp, két csöpp, bele a szemembe, és lassacskán folyékonnyá vált körülöttem a világ, mint éjszakai erdők az X-aktákban, vagy arcok az értelemtől elkötött amerikai sci-fi filmekben. Amikor aztán este vacsorát kiáltottak, elfoglaltam helyem azoknak a pácienseknek a szeparéjában, akik mindent ehetnek, nem voltunk so­kan, hús, krumpli, csalamádé került elém, szinte vasárnapi ebéd, bőséges és jóízű. Nekem még egyszer senki ne mondja, hogy amit a kórházban tesznek eléd étel néven, azt nem lehet megenni! Igaz, ke­véske olaszrizling, egy korsó sör elment volna még a vacsora után, ha már az egészségemről van szó, de ne legyünk telhetetlenek. Másnap, reggelire tojásrántotta kenyérrel, teával. Mint otthon. Ahol viszont nincs periméter, amelynek nem biztos, hogy ez a magyar neve, min­denesetre parabolaantennához hasonlít, esetleg függőleges állásba eléd forduló felhődén alkonyati égbolthoz. Ezt nézed, aládúcolt állal, körülbelül fél órán át, akaratlanul is előrefeszülve, megmerevedve, mint valami harcos szellemű szocreál márványszobor, miközben szá­mítógéphez kötött gombot kell nyomogatnod valahányszor megpil­lantasz egy, különböző pontokon megvillanó csillagot. Néha úgy éreztem, no, most fordulok le a székről, de abszolváltam a műveletet, nem olyan családból származom én, mondhatnám az Indul a bakter- ház Bendegúzával szólva. Közvetlenül ezután a belgyógyászhoz küldtek, aki mindjárt a vérnyomásom mérésével kezdte. Száznyolc­van per százhúsz. Elájult a doktor, én is, majdnem. Attól a pillanattól kezdve eggyel több lett tablettáim száma az éjjeliszekrényen. De ha még csak ennyi történt volna! Közeledvén az ebéd ideje, az ételhordó nővérke közölte velem, ezentúl kilences vagy hányas számú diétára fognak, s a szeparéból nyomban kitessékeltek a folyosóra, ott szintén voltak asztalok, sőt megszámozva, jó nagy számokkal... Bizonyára di­étás étrend is többféle létezik, gondoltam, és nem tévedtem. Nos, amit nekem és asztaltársaimnak osztottak ki, nyilván a belgyógyász jelentése alapján, az volt a legrosszabb. Hogy a legmagasabb vagy a legalacsonyabb kategória, egykutya. Szemre még csak-csak mutatott, amit tányérainkon találtunk, már amennyit láttunk a levesekből, főzelékekből, rizsfelfújtnak, vadasnak, aranygaluskának álcázott kompozíciókból, de azok az ízek! Mit ízek?! Papír és víz. Só meg min­den más fűszer nélkül természetesen. Nem vagyok válogatós fajta, mi több, a feleségem már a tökfőzeléket és a spenótot is megkedveltette velem, no meg a kocsonyát, melyre évtizedekig rá sem bírtam nézni, idegesített, hogy reszket (az ember a szemével is eszik), ám ugyan­csak össze kellett szednem magam, elzárva ízlelőszerveimet, hogy képes legyek fogyasztani a kórházi menüt. Mely végül is csak az első két nap okozott gondot, mindent meg lehet szokni. A mennyiséggel vüágéletemben nem volt bajom, a kórházi reggeli két üres kiflijéből az egyiket általában megspóroltam, a tízórai almát, joghurtot ugyan­úgy, eltettem nehezebb időkre. Hanem a nagy diétának meg a vér­nyomáscsökkentő pirula hatásának következtében kilencven per hat­vanra zuhant a vérnyomásom, nekem, aki - normális vagy nem nor­mális állapotban - százötven per százon szoktam üzemelni. Flórián bácsit, aki a beáramló napfénynek már inkább csak az ízét érezte, semmint látta volna, szédelegve vezetgettem ki a vécére. Miután kö­zöltem a szobaorvosommal, hogy ez így nem lesz jó, azt mondta, csak a tabletta felét vegyem be. Ugyancsak kemény volt, alig tudtam ketté­harapni, de legalább volt íze. Amikor a tizedik napon kezdett helyreállni előttem a világ, megkap­tam az elbocsájtó levelet, hozta ruháimat mosolygóvá az illetékes nővérke. Öltözködvén boldogan, azt vettem észre, minden lóg raj­tam, öt lyukkal beljebb kellett megakasztanom a nadrágszíjat. Lám, mire is jó egy kórház?! Persze, inkább máshol fogyókúrázzon az em­ber, máshol éljen papíron és vizen, ha mindenáron azt akaija, hogy kövér vagy túlsúlyos testéből egyszer csak előlépjen az a benne rej­tőzködő karcsú alak, aki valójában lenni szeretne. Papíron és vizen, mondom, de azért csipetnyi fűszert dobjunk az edénybe. BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Farsangi szöcskekása Hozzávalók: 2 zacskó fagyasztott szúnyogcomb, 32 db szöcske- mellfilé, 4 marék ragadós pókháló, 1 üveg olajos hernyóbáb, 1 lámpaernyőnyi rumocska, 15 icce fahéj. Elkészítése: A változatos, helyenként még élőrovar-egyveleget légycsapóval addig náspángoljuk, míg el nem kezdenek ríni, hogy fejezzük már be. Ezután a rummal alaposan locsoljuk meg a rovar­tetemeket. Ha valamelyikük még éledezne, külön nyomjuk szét a tálban. Szórjuk rá a fahéjat, melytől ez a bizonyos izé nagyon ran­da alakot ölt (nem is mondom el, hogy milyet). Ekkor a barna gugymás trutymót gyömöszöljük bele gépkocsink kipufogócsövé­be, majd startoljuk be a járgányt. Ha sikeresen kilövi az ebédünket, és meg is találjúk azt, végső elkeseredésünkben - de csakis akkor- megehetjük főztünket. (CS. M.) Bettes István Gyermekkorom ízvilága aládunk szeren- m csétlenségében bizonyos szem- -i L/ pontból szeren- esem is volt, hogy egy eldugott dél- gömöri kisközségben, a balogvölgyi Zádorházán, apai nagyszüleimnél telt el gyermekkorom. Olyan köze­pes parasztportán, ahol még eleve­nen éltek az életrend évszázados hagyományai. Érvényes volt ez a táplálkozási szokások mindennap­jaira, ünnep- és vasárnapjaira, a reggeli fokhagymás pirítóssal kez­dődően a lakodalmi díszített tortá­val bezárólag. De hát valójában hol is kezdjem el visszaemlékezésemet? Talán azzal, hogy „Tavaszodván, ha sóhajt a rét...” kezembe nyomta nagymamám a fonott kosárkát az­zal a nyomatékkai, hogy aztán tele szedd, te gyerek! A szép napsütéses áprilisi napon, úgymond, parancsba kaptam a sáncpartokon, réten, le­gelőn, Balog partján való sóskázást. Szépen szálanként kellett ám szed­ni, nem tehettem meg, hogy mint valami rondellái idédengyerek a sű­rűbben termő helyeken csak úgy marokszám füvestül rakjam a kosár­ba, hisz abból könnyen kikapás is le­hetett. Mert ugyancsak jólesik ám akár az öreg, akár a fiatal fáradt szervezetnek az ízletes, savanyú vadsóskából készített sóskaleves vagy mártás. (Mai napig kedven­cem, talán csak én tudom az ínyen­cek közül Pozsonyban, a Duna-part melyik savasabb, kötöttebb talajú szakaszain terem meg a sóska.) Áp­rilis, ó április! A hónap elején vette meg nagyapa a szövetkezetből azt a 18-20 kilogrammos malackát, me­lyet aztán általában mindig kará­csony előtt egy héttel vágtunk le, olyan 160-180 kilósra felhizlalva; ilyenkor keltek a kiskacsák, kislibák, ekkor kotíott meg a kodós. Abarom- fiaknak aztán a piacolásra szánta­kon kívül, a nyári konyha sparhelt- jén vagy sütőjében teljesedett be a sorsuk. De ne vágjak ám ilyen mere­deken a gasztronómiai menetrend kellős közepébe! A hagyományos paraszti konyha már a sütés-főzés időigényessége miatt sem építhetett kizárólag húsos ételekre. Jómagam a hüvelyeseket, a töltött káposztát, a füstölt kolbászt, sódart és szalonnát kivéve sohasem igen szerettem a húsételeket. Csirke általában vasár­nap volt, melynek a gyerekféle csak nagy ímmel-ámmal kanalazgatja aranyló levesét, csíp valamit a má- jacskájából, zúzájából, leszámítva a vérmesebbeket, akik a pici izmos szívecskén is elnyámnyognak. Nem mondom, a paradicsomosán alapo­zott, bő tejfölös lében úszó, nokedli- vel sűrített paprikás csirkét azért imádtam, jó volt még másnap is be- lekanalazgatni a sparhelt szélén, mikor már jól összeállón, csipegetni a számomra külön fenntartott mel- lehúsából. Finnyás kisgyerek vol­tam ugyanis, most sem enném meg a bőrét, és undorodom mindenféle húsnak a kövérjétől, mócsingosától, még azt sem nézhetem, ha valaki más eszi előttem. Erről azonban most csak ennyit, ahogy Anonymus mondotta volt. Nézzük csak azt a két szép tarka tehenet, mely a falu csordájából kiválva, lassú méltóság­gal foglalta el helyét istállónk jászo­lánál. Türelmedenül vártam piros bögrécskémmel frissen fejt meleg, habos tejüket, egyenesen a fejőszék melletti zsétárból (sajtár máshol), irigykedve nézett mind az öt cicánk. Mint minden falusi háztartásban, a tej volt az alapélelmiszer, melyből és mellyel annyi minden készült, az írótól a túróig, még akkor is, ha a pectejet meg a kakastejet leszámí­tom. Meg aztán forró nyári délutá­nokon nincs is jobb a hideg pincéből felhozott, cserépfazékban tartott teljesértékű aludttejnél. Otthon sü­tött házi cipóval persze, mert hiszen ott állt a piroszsindelyes kemence pár lépésre a gémeskúttól, kisneme- si szüvafánk árnyékolta. Ha jól befűtöttünk benne külön erre a cél­ra kévékben félrerakott szőlővenyi­gével meg egy kis akácfával, olyan öt-hat kenyér, négy vakaró és le­pény sült meg benne egyszerre. Me­legében a kenyértésztából szakított lepény (a lángos néhai ükanyja) volt belőle a legfinomabb, sűrű tej­fellel leöntve. Kenyérre kívánkozó szép sárga vajat még a földes szobá­ban köpülgettünk, a gyerek szintén köpült, ha az öregek már unták, meg segítségre volt a dagasztásnál, hogy vizet öntögessen, és töije köz­ben a forró krumplit. Spájzunk leggyakorlatiasabb készlete azon­ban, akárhogy veszem is, a lisztből vízzel, sóval gyúrt tészta volt, me­lyet laposra sikálva a tűzhely „plat- nyiján” pirítottak barnásán hólya­gosra, aztán felfűzve ott volt mindig bevetésre készen. Mármint á forró vízbe, ha hazaugrottunk a kapálás­ról, csak egy kis vaj és túró vagy tej­fel kellett rá, és öt perc alatt kész volt az ebéd. Levesfélével nem volt különösebb gond, mert a habart bab (természetesen füstölt kol­básszal dúsítva) napokon keresztül ott „parkolt” a sparhelt szélén, min­dig kész állapotban, melyet minél többet melegítünk, annál finomabb, de hogyha csak inkább olyan jó lan­gyos, akkor lehet igazán érezni ben­ne az ízeket. Főzés közben a gyerek volt a gyorsfutár, aki kiszaladt a vi­rágoskertbe, hogy bazsalikomot tépjen bele. Nyártól őszig aztán még két olyan állandó étel volt a tűzhely szélén, melyekre mindig le­hetett számítani: a paradicsomos káposztaleves és a nagy fazékban odaállított híg lecsó. Bevallom, eze­ket néha már nagyon untam. A ha­dipecsenye szintén gyakori gyors­étel volt, aminek most nem írom ide a receptjét, csak az idegesített ben­ne, hogy néha túl sok hagymával készült. Ami a vitaminforrásokat il­leti, abban ugyan nem volt hiány fa­lun, mert a kertben kora tavasztól késő őszig lehetett „legelészni”, az első szál sóskától az utolsó szem fa­gyos birsalmáig. Nincs olyan zöld­ség vagy gyümölcs, melyen ne cse­megéztem volna, sokakat meglep például, hogy máig mennyire szere­tem a sárgarépát és a karalábét, meg persze a paradicsomot min­denféle állagban. Egyetlen olyan ételféle volt akkortájt, amivel ki le­hetett volna üldözni a világból, és­pedig a kapros tökkáposzta főzelék. Olyan kort éltünk, amikor még nem jelent meg falun a banán. Tornaiján, a legközelebbi kisvárosban viszont már láttam, és elkezdtem lassan sír- dogálni érte, hogy legalább meg­kóstolhatnám. Mamó erre mindig azzal torkolt le, hogy hadd már el azt a banánt a fenébe, nincs az sem­mi, a sült úritök százszor édesebb meg ízletesebb. így utólag, talán volt is benne valami. Még egy kicsit a csemegéknél maradva, nyaranta legszívesebben az alvégben a Sze- leczkyék hatalmas eperfáján (nyu­gaton szederfa, de Arany János sze­rint mégis ennek a lombja szokott bólingatni estefelé) üldögéltem, s képes voltam órák hosszat csipeget­ni, ábrándozgatni, míg végképp el nem zsibbadt a lábam, hogy aztán lila kézzel, lila szájjal huppanjak is­mét a földre. Legkedvesebb júniusi portyázásom az eprészet volt a ka­szálókon és a legelőoldalakon, a hajnali csiperkegomba-gyűjtésről nem is beszélve. A faluban talán csak a csordás ismerte jobban a Nagylegelő boszorkánygyűrűit, ahol ez az ízletes gomba termett, de mire ő kihajtott, beledughatta az egérlyukba a botját, mert valami kis boszorkányivadék már fél ötkor összekosarazott mindent. Nem kell talán mondani, hogy a Csiperkét egyszerűen disznózsíron, hagymán, tojással és tejföllel készítettük el. Mezei élelmiszerforrás volt érdekes módon még a fogoly és a nyúlpecse- nye is. Ennek az a története, hogy kaszáláskor, aratáskor, eleinte kí­váncsiskodóként, majd kisinasként mindig a gépek körül sündörögtem. Szokás szerint nem volt akkoriban olyan tábla, melynek utolsó pár ka- szavágásnyi gyűrűjébe be ne szorult volna néhány apróvad. Aztán rög­tön kész volt a nagy szerencsétlen­ség: melynek a lába, melynek a szárnya maradt a kasza alatt. Ezek­ből a szerencsétlenekből készültek aztán a vadas ételek. Megnyertem azért a halat is bőségesen, mert arra is van ám gondja a falusi gyereknek. Négy-öt éves korában kezdi a patak­parton, fűzfavesszőre kötözött cér­nával, gombostűvel, parafadúgóval, kabócával (szöcske). Eleinte min­denféle biszbasz 10-12 centis kis pénzeseket fog csak, melyeket néha még visszadobál, ám ha nagyon éhes, ott helyben süti meg parázson a patakparton. Ez a kezdet. Később annyira vittem, hogy ha otthon hal­ra támadt kedvem, s tudtam, hogy kapnak a halak, csak végigosontam a kertek alatt, s egy órán belül kirán­tott szeleteket ebédeltem. A tésztafélék és egyéb gabona- neműekből készült elemózsiák sora falun akkoriban szinte kimerjfhetet- len volt. Közülük a legolcsóbb, leg­egyszerűbb és legigénytelenebb volt a kukoricalisztből készített pogácsa, a görhő, mely nem is a spájzban, ha­nem csak úgy, a gabonáskamrában, egy nagy szakajtóba volt letéve, amolyan állandó vastartaléknak, melyből bármikor zsebre lehetett vágni néhányat, és uccu, ki a mező­re. Ugyanígy volt ez a mákos és a di­ós kürttel, melyek morzsáival állan­dóan tele volt a „tyepláki” (rende­sen melegítő) zsebe. A túrós, lekvá­ros kaláccsal már komolyabb gon­dok voltak; nem mintha hiány mu­tatkozott volna belőlük, csupán kel­lemetlenül tapadtak, ragadtak, la­posra nyomódtak, és így teljesen él­vezhetetlenek lettek. Ezek, a túrós, mákos, meggyes-mákos rétesekkel egyetemben csak frissen, a sütőből kivéve, melegében nyújtottak igazi élvezetet. Ugyanez állott fő kedven­cemre, a pampuskára (fánk), mely szintén csak forrón volt jó, különö­sen a bátki nagymama mindig ké­szenlétben tartott csipkelekváijá- val. Ő szállította a mézet is, és ha más édesség nem volt a háznál, semmi sem esett olyan jól, mint a puha kenyér jó vastagon megcsor­gatva aranysárga mézzel. A ser­penyőben állomásozó utánpótlás közül a túrós, a mákos, a lekváros csíknak nem volt vége-hossza, a ká­posztásról már nem is beszélve, de azért prézlis bögyörő is akadt bő­ven. Ennek ellenére az igazi cseme­ge mégiscsak a túrós és szilvalekvá­ros derelye volt, no meg első helyen, mint minden lurkónál, a palacsinta. Ha vasárnap vagy valami nagyobb ünnepnap volt, akkor meg, ahogy a nóta is mondja, jaj, de jó a habos sü­temény, s legjobb, ha csokival van bevonva a teteje, de a legeslegjobb a végén aztán mégiscsak a krémes. No elég is így egyszerre ebből a sok nyalánkságból, nézzünk szét ősz fe­lé egy kicsit a nyári konyha sütőjé­ben... A hátsó udvaron ugyanis ilyentájt a libák és kacsák körében megnövekedett a sorsszerűén bekö­vetkezett végzet. A hátsó istálló re­keszeiben teljes biztonságban élvez­hették végnapjaikat, kukorica akadt bőven, ették akkor is, mikor fnár nem szerették, úgy két hétig, reggel, délben, este... Vannak ugyan ezek közt is nagyon szép, fotográ­fusművész lencséje elé kívánkozó példányok, én azonban már gye­rekkoromban is inkább realista vol­tam. Nem szép tollazatáért, kecses járásáért, szép hangjáért, üde illatá­ért kedveltem meg ezeket a szár­nyasokat, hanem inkább a máju­kért. Azért kellett nekik elviselni ezt a tortúrát a rekesz előtti istálló kü­szöbén. Öreganyám piacolásai ré­vén a Rimaszombat-Tornalja-Ózd- Fülek által bezárt négyszögben re­gionális hírnévre tettek szert. Cso- da-e hát, hogy még Schirmanné is tőle rendelt szombatra, mikor jött hozzájuk a sakter Rimaszécsre? Jó­magam csak a májukat szerettem, a tepertőben (töpörtyű) undorított, ha szőrszálakat találtam rajta, talán a bőréből kivetkőztetett „kacsape­dál” még úgy-ahogy elment. Az év legnagyobb eseménye egy fa­lusi portán, ha lagzi, temetés vagy keresztelő nem jön közbe, a disznó­tor. Ennek korombeli áldozatai rö­vid életük során éppoly megbecsült tagjai voltak a tollas és négylábú jó­szágok népes társadalmának, akár Tisza névre hallgató hófehér ko­mondorunk, Ica és Baba lovaink, Pi­ros és Sári tehenünk, hogy a már a filmekben „még sokan mások” fel­irattal jelölt tyúkokat, kakasokat, li­bákat, kacsákat ne is említsem. Szó­val a pusinak külön lakosztálya volt, a koszt sem volt még olyan akkori­ban, mint manapság, magam jár­tam neki a boltba friss barnakenyé­rért, olyanért, amilyet most eszünk, mert akkor a magyar ember még nem ette volna meg a „rabkenye­ret”, csak a szép ropogós héjú, om­lós, a keléstől kissé lyukacsos fehé­ret. Az udvaron pedig egy nagy üst­ben estefelé ott Totyogott az apró­krumpli (jó volt ezt is megdézsmál­ni néha), tejből, aludttejből is jutott neki mindig egy kevés. A hosszú szárú gabonaszalma (zsúpkévékbe kötözve) azonban már ott száradt a csűr keresztrúdjain, ami nem volt számára jó előjel. S azon a bizonyos utolsó adventi héten, miután előző este nagy könnyhullatások közepet­te elegendő vöröshagymát, fok­hagymát tisztítottunk, a nagyhor­dóból előkerültek a savanyúkáposz- ta-fejek, élesre köszörültettek a ki- sebb-nagyobb kések, a lavórba a há­romlábú széken az utolsó csepp tör­kölypálinka is lepöttyent, s az olyan-amilyen novából összehozott bor is ihatónak minősült, másnap reggel már félsötétben beállított tás­kájával a hentes (böllér). A többit aztán már mindenki tudhatja, Bod­rogköztől a Csallóközig...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom