Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)

2001-12-20 / 292. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 20. Interjú HIRDETÉS Szarka László: „Magyarország pénzt és más támogatást ad a kisebbségi magyar közösségek identitástudatának megőrzésére, s ezzel lassítani próbálja az egyirányú identitásváltást" Nem segédfogalom a szlovákiai magyarság A státustörvény az egyik leg­égetőbb téma, mely közéleti személyiségeink szerint ár­nyékot vet a megújult szlo­vák-magyar kapcsolatokra. A törvényről és a két nemzet viszonyáról Szarka László történésszel, a Magyar Tudo­mányos Akadémia (MTA) Ki­sebbségkutató Intézetének igazgatójával beszélgettünk. SZENTGÁLI ANIKÓ A Mária Valéria híd kapcsán so­kan méltatták a szlovák-magyar kapcsolatokat, miközben elis­merték: közös történelmünk a politikusoknak, történészeknek, de az egyszerű embereknek is mind a mai napig érzékeny té­ma. Miért ver éket közénk ahe­lyett, hogy összekötne? Sajnos rossz a közös történelem megközelítése. Például igen sok­szor a személyes történetek, a pri­vát történelem prizmáján keresztül látjuk a régebbi korok históriáját vagy az úgynevezett nagy történel­met. Ráadásul mindig lehet aktua­lizálni olyan történeti eseményt, amely a mostani szembenállások előképeként is megjeleníthető. A magyar és a szlovák történeti be­szédmód is sokszor okoz gondokat. Az úgynevezett asszimilációs be­szédmódot használjuk, amellyel az a legfőbb gond, hogy a történelem­ben az egymást felfaló közösségek » Aki lefizetést emleget, alapvető­en nem érti a ki­­sebbségi sorsot. \\ élethalálharcát látja csupán. Az úgynevezett szimbolikus beszéd­mód egyik fajtáját akkor használ­juk, amikor hidakat építünk, ami­kor a történelemből csak a pozití­vumokat szeretnénk látni. S köz­ben megfeledkezünk arról, hogy a történelem, s természetesen a kö­zös történelem is egyszerre konf­liktusos és közelítő, értékromboló és értékteremtő folyamatokból, je­lenségekből áll. Tovább nehezíti a dolgot, hogy a történelem nem ér­zelemmentes tudomány, a történé­szek akaradanul is saját értékíté­letükön, tapasztalatukon átszűrve dolgozzák fel a múltat, s a tárgyila­gosság követelményét érvényesítve sem lehet kizárni, hogy az olvasó, a felhasználó érzelemmentesen rea­gál. Különösen akkor nehéz az ér­zelemmentes megközelítés, ha a közös történelemnek gyakran két­féle, egymással nehezen kibékít­hető olvasata van: a veszteseké és a győzteseké. A kisebbségi közösségek hidak lehetnek a többségi nemzetek között. Milyen szerep jut a szlo­vákiai magyaroknak a magyar­szlovák kapcsolatokban? Minden kétnyelvű közösség, min­den kettős identitásformákat meg­élő kisebbség eleve közvetítő szere­pet tölt be. A szlovákiai magyarság mintegy nyolcvan éve kisebbség­ben levő, kompakt településterü­lettel rendelkező, négyszáznál több helyen helyi többséget alkotó, a nemzeti értékekhez kötődő, anyanyelvét első nyelvként haszná­ló közösség. A magyarok lakta tele­pülések az államhatár és a tiszta, egynyelvű, szlovák tér között etni­kai kontaktuszónát alkotnak. A magyarországi szlovákok 200-300 éve az anyanemzeti közösségtől földrajzilag eltávolodva, a megha­tározó szlovák nyelvi, kulturális, politikai folyamatok fősodrától le­szakadva élnek. Az erőszakos és természetes asszimiláció, a lakos­ságcsere során felére csökkent, és a korábbi többségi településeit elve­szítő közösség mára szórványhely­zetbe került. Nyelvileg ma már a magyar számukra az elsőrendű kommunikációs eszköz, kapcsola­taik a mai Szlovákiával nem rend­szeresek, a szlovákiai kulturális életről kevés információval rendel­keznek. Az áttelepülés idején még szoros rokoni kötelékek lazulóban vannak. Azzál együtt, hogy a ma­gyarországi szlovákok történetileg és identitásszerkezetükben egy más kisebbségtípust alkotnak, Ma­gyarországon ők a magyar-szlovák közeledésben legérdekeltebb kö­zösség. A politika rengeteg mulasz­tása, hibaforrása az a gyakori, le­egyszerűsítő reflexe, hogy a két ki­sebbséget megpróbálja azonos mó­don, reciprok alapon kezelni ahe­lyett, hogy a két közösség igényei­nek kielégítésében találná meg a kisebbségi együttműködés alapelv­ét. E tekintetben a magyar-szlovák kisebbségi vegyes bizottság mun­kájában szerencsére megfigyelhető elmozdulás. A magyarok és szlovákok eltérő­en viszonyulnak a határon túl élő, saját nemzeti kisebbségük­höz. A magyarok jobban törőd­nek kisebbségükkel. Talán ezért fáj a szlovákoknak, a románok­nak a státustörvény... A kérdés összefügg a két csoport létrejöttének körülményeivel, mai identitásukkal és a létszámbeli kü­lönbségekkel. Magyarország az el­múlt tíz évben igyekszik rendezni az eddig rendezetlen magyar-ma­gyar kapcsolatokat: a támogatás­­politikát olyan, Európában legitim célok érdekében mozgósítja, mint a magyar anyanyelv és kultúra, az anyanyelvű oktatás pozícióinak megerősítése. Másrészt sokszor hallani, hogy a nyolcvanévi politi­kai, gazdasági szétfejlődés komoly válaszfalakat is kiépített a magyar­­országiak és a kisebbségi magya­rok között, ami a sérelmeiből is építkező kisebbségek önszervező­désének érvrendszerében is meg­megjelenik. A nyelvhasználati, szokásbeli különbségek senkit sem jogosíthatnak fel arra, hogy meg­különböztetést tegyen a kisebbségi „A szlovákiai magyar gyerekek harminc százaléka nem magyar tannyel­vű iskolába jár" (Somogyi Tibor felvétele) helyzetben élőkkel szemben. A ki­sebbségi magyar értelmiség Ma­gyarországgal szemben hangozta­tott sérelmi politikájában pedig fontos különbséget tenni a felelős anyaországi magatartás és a kü­lönbözőséggel szemben elutasítás­sal, kirekesztéssel reagáló tájéko­zatlanság vagy az önző butaság között. Magyarország két évtizede tisztában van felelősségérzetével, s az elmúlt tíz évben fokozatosan kialakította azt az eszköztárat, amellyel a kisebbségi magyar kö­zösségeket egyre hathatósabban tudja támogatni. A velencei bizott­ság állásfoglalása egy dolgot min­denki számára világossá tett: az azonos nemzethez tartozókkal szembeni szolidaritás legitim alap­elve a mai európai politikának. Fontos lenne, hogy a magyarorszá­gi szlovákoknak Szlovákiával az eddiginél jóval intenzívebb kap­csolatai alakulnának ki. A legjobb kisebbség az elégedett kisebbség. A magyar államfő többször hangsúlyozta: a státus­törvény célja, hogy a határon tú­li magyarok saját országukban érezzék jól magukat. Felfogha­tatlan, a szlovákok miért nem akarják elégedettnek látni a ma­gyar kisebbséget. Mi a román, a szlovák és a szerb észrevételek, bírálatok lényege? Magyarországnak mind ez ideig nem volt törvényesen garantált identitáspolitikai eszköze a kisebb­ségi magyarság azonosságtudatá­nak ápolására. A 20. században Magyarországon is lezajlott egy csendes, de annál mélyrehatóbb asszimilációs folyamat. Magyaror­szág most úgy döntött: pénzt és egyéb támogatást ad a kisebbségi magyar közösségek identitástuda­tának megőrzésére, s ezzel ellensú­lyozni, lassítani próbálja az egyirá­nyú nyelv- és identitásváltást. Ez az egyik probléma. A másik, ennél lé­nyegibb vitakérdés: nem lehet pon­tosan tudni, a törvény adta kedvez­mények milyen tendenciákat fog­nak felerősíteni. A kárpátaljaiak­ban talán éppen az elvándorlást, hiszen a három hónapos magyar­­országi könnyített munkavállalás, az ingyenes magyarországi utazá­sok a munkanélküliség sújtotta ré­giókban megnövelik az ingázási, esetleg az elvándorlási hajlandósá­got. A harmadik vitapont, hogy az eddigi alapítványi formákat a kö­zösségekre kiterjesztett támogatás váltja fel. Ennek célja: erősíteni a kisebbségi közösségek nemzeti jel­legét, anyaországi kapcsolatait, s ily módon rendezni a magyar-magyar viszonyt. Mindez a kisebbségi magyar közösségek önsúlyát, Magyarországgal és a többségi nemzetekkel szemben szabályozott partneri viszonyt eredményezhet. Az európai uniós tagság közelségében ez a dél-tiroli, a skandináviai egyenjogúsítási és önkormányzati modell irányába te­relheti a magyar kisebbségeket. A román és a szlovák politikusok többségében ez a pályakorrekció szándékosan eltúlzott félelmeket és vádaskodásokat váltott ki, mert a zárt nemzetállami logika kategó­riában gondolkodva nem tudnak mit kezdeni a határok szabad átjár­hatóságának, a szabad kisebbségi közösségek önkormányzatiságá­nak a kívánalmával. A törvény néhány bírálója sze­rint az államok nyújthatnak ked­vezményeket a saját területü­kön, ám elfogadhatatlan, ha ezek a kedvezmények egy másik országban érvényesülnek. Egy nacionalista államnak ez biz­tosan nem jó, viszont legitim tö­rekvés, ha egy nyelv támogatását az az ország szavatolja, amely szá­mára az adott nyelv a kultúra a művelődés legfontosabb hordozó­ja. Ebben nem lehet kompromisz­­szumokat kötni. Szlovákiában az oktatási kedvezményt kifogásol­ják. Ez kijár minden szlovákiai ma­gyar családnak, amelyek gyerme­keiket magyar tannyelvű iskolába járatják. A szlovákiai magyar gye­rekek harminc százaléka nem ma­gyar tannyelvű iskolába jár. Sze­rintem kevesen fognak a húszezer forintért változtatni az eddigi isko­lán, ha mégis, akkor azt kell mon­danom: az anyanyelven való tanu­lás eddig senkinek sem okozott kárt, természetesen a kisebbségi iskolában nagy súlyt kell helyezni a többség nyelvének elsajátítására. Az ilyen döntés tehát a nemzeteket és nyelveket teremtő isteni gondvi­selés szándékaival egyezik, s alig­ha árt a szlovák állam vagy a szlo­vák nemzet valódi érdekeinek. Olyan véleményt is hallottam, hogy Magyarország így próbál­ja lefizetni a szlovákiai magya­rokat. Az asszimilációs folyamat, a nyelv- és iskolaválasztás mögött mindig mélyebb mérlegelés húzódik. A szülő előre mérlegel, gyermeke számára mi a fontos és előnyös. Az anyanyelvi iskola mint érdek és ér­ték megjelenik a magyar szülők gondolkodásában, de legyengült, mert kevés dolog erősíti, más szempontok kerülnek előtérbe. A városokban, az iskola nélküli tele­püléseken például meghatározó szempont a távolság. Ha a magyar iskola messzebb van, többet kell utazni, az több pénzbe kerül, és ez az egyetlen tényező gyakran el is dönti, milyen iskolába megy a gye­rek. Ha az ilyen támogatással lehe­tővé válik, hogy a szülő a távolság és a költségek ellenére a magyar iskola mellett dönthet, akkor a hát­rány kiküszöböléséről van szó, nem lefizetésről. A szlovákiai ma­gyarság hátrányos nyelvi helyzetét százezrekkel és milliókkal sem le­hetne teljesen kiegyensúlyozni, nem húszezer forinttal. Aki lefize­tést emleget, alapvetően nem érti a kisebbségi sorsot. Ön tett egy merész észrevételt, hogy a szlovákiai magyarság nem akarati közösség, mintha még mindig nem akarná vállalni szlovákiai magyar közösségi lé­tezését. Az 1918-20-ban, a történelem kényszerhatása alatt kialakult ma­gyar kisebbségek - az időről időre megismétlődő diszkriminatív poli­tikai döntések miatt - nem tudják elfelejteni, hogy a történelem kényszeréből kerültek kisebbségi helyzetbe. Ez nem normális dolog, mert három generáción belül az emberek el szokták felejteni, miért kerültek máshova. Ez a kényszer­­mozzanat tehát ma is jelen van szinte minden területen, de ma már nem ez a domináns létélmé­nye a szlovákiai magyarságnak. Ma már egyre tudatosabban vállalják a SS Magyarország r két évtizede tisztában van fele­lősségérzetével. « kisebbségi közösséghez való tarto­zásukat, működik a Magyar Koalí­ció Pártja, a magyar iskolarend­szer, tudatosan döntenek, amikor magyarul tanítják a gyerekeiket. Az egyéni tudatosság mellett azon­ban ma még jórészt hiányzik az akarat, hogy a szó valódi értelmé­ben, nemcsak a politikai, hanem az élet valamennyi területén közös­séggé váljanak a szlovákiai magya­rok. Emögött a közösségszervező­dés földrajzi, gazdasági problémái vagy éppen tömeglélektani kérdé­sek is meghúzódnak. Ráadásul ne­hezen lehet felmérni, milyen követ­kezményei lesznek a jelenlegi ha­tárrezsim mindannyiunk által re­mélt megszűnésének, a szabad és korlátlan határforgalomnak. Meg­győződésem, hogy a szlovákiai ma­gyarság kifejezés nem segédfoga­lom. Reális közösségi érdekek épí­tették le a történeti kényszer érzé­sét, s erősíthetik meg a valódi regi­onális magyar közösség vállalását. Ehhez persze az is kell, hogy egyre több területen a többséggel és Ma­gyarországgal szemben is partner­ként tudjon fellépni, és saját közös­ségi önmeghatározását mindkét részről tiszteletben tartsák, önkor­mányzati törekvéseit támogassák. A többi választási lehetőség nyelv- és értékhiányos, zsákutcás, fele­más kisebbségi zárványokat kínál alternatívaként, nehezen kezelhe­tő egyéni és közösségi, lokális és et­nikai konfliktushelyzetekhez ve­zethet. Ezt néhány értelmiségi ki­vételes karrieijével, többségi vagy éppen magyarországi elismertsé­gével nem lehet kiegyensúlyozni, mert a közösség egésze számára nem modellértékű.

Next

/
Oldalképek
Tartalom