Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-14 / 287. szám, péntek
2001. december 14., péntek 1. évfolyam, 5. szám A művészeti konzervativizmus térnyerésének lehetősége az Egyesült Államokban. Közép-Európában nem ismeretlen jelenség „az állami kultúrpolitikai giccs" Egy lappangó művészet politikai igazolása Kopócs Tibor: Vanda, a kirakatbábu, lavírozott tollrajz, 2001 HUSHEGYI GÁBOR 2001. év végéhez közeledve, a prágai Nemzeti Galéria New Connection - Új kapcsolatok kiállításán sétálva váratlanul az 1989 előtti kiállítótermek hangulatát éreztem. Elkötelezett művészet! Ez a rácsodálkozás Michal Nesázal cseh képzőművész három festménye láttán fogalmazódott meg bennem, pedig nem a tájképfestők, a kerületi leonardók és michalengelók kiállításán történt mindez, hanem a csehországi Jindrich Chalupecký díj és a szlovákiai Mladý slovenský výtvarník roka (majd TONAL) díj győzteseinek, illetve döntőseinek csoportos kiállításán. Sőt, az elmúlt évtized új cseh-szlovák művészgeneráció reprezentatív, New Yorkot (a World Trade Center!) is megjárt tárlata most Közép-Európa egyik legrangosabb modem és kortárs művészeti gyűjteményében a Vásárcsarnokban (Veletržní palác) látható. Nesázal három vászna közül kettő az Örök szépség, egy pedig a 2001. szeptember 11-e címet kapta. Eddigi meggyőződésem szerint a tehetséges fiatal művész munkáira a posztmodem irónia, a giccs-imitáció volt a jellemző, amit a természet idilli, paradicsomi vüágával fejezett ki, pl. tájképeivel. Legújabb festményével, amelyen az örök szépséget jelentő zöld mezők és kék tavak sivataggá és véres oázisokká változtak, azonban egy közelmúltban gyakran érvényesített stratégiát vállal fel - aktuális politikai, történelmi eseményre reagál naprakészen. Megváltozott a világ, így a kultúra és a művészet is a New Yorki fekete kedd után! Az elkötelezett művészet ismét teljes vértezetében a porondra lépett, azaz a művészetnek az a változata, amely művészeten kívüli célokat szolgálva, eszközként jelenik meg a mozikban, a színházakban, a kiállítótermekben és az irodalomban egyaránt. A művészetben sohasem születtek egyik napról a másikra forradalmian új megoldások, gondoljunk csak a stílus fogalmában rejlő csapdákra. Michal Nesázal sem új festői nyelvet alkalmazva nyúlt az aktuálpolitikai témához. A történteknek társadalmi és művészeti szempontból is mélyreható gyökerei és következ-Búcsú a multi kultúrál izmustól, irány a kulturális konzervativizmus és nacionalizmus! - így is összefoglalható napjaink új kulturális paradigma-hipotézise. ményei vannak. A mindenki által teljes joggal elítélt és elítélendő terrorcselekmény csak az érem egyik oldala, a másik a terrortámadásra adott válasz és a vüág politikai, hadi, pénzügyi, gazdasági életében beállt változások értelmezése, értékelése, ami távolról sem egységes. Ma már egyértelmű tendencia, hogy egyes ágazatok szeptember 11-e leple alatt korábban felgyülemlett gazdasági gondokat is orvosolni akarnak. Ezzel együtt, ami az elmúlt hetekben az észak-amerikai kontinensen a kultúrában és művészetben történt, így például az amerikai akciófilmek, a háborúellenes Lennon-dalok vagy éppen Simon és Garfunkel egykori slágerének ajánlott mellőzése, a montreali Kanadai arab művészek kiállítás megnyitójának bejelentett elhalasztása, mind egy korábban is létező társadalmi és kulturális alternatíva megerősödését, térnyerését jelzik. Ezek a hetek és hónapok mindenképpen a politikai és kulturális konzervativizmus megerősödését jelentik az USA-ban. Ismét egy olyan jelenséggel szembesülünk, ami mindössze újra aktualizálódik, hiszen nem volt ismeretlen, például az előző negyed évszázadban sem, ám a kulturális nomadizmus, a multikulturalizmus művészete idején háttérbe szorult. A többek által már évek óta idejét múltnak nyilvánított posztmodern művészet, immár elmúlásának szimbolikus dátumával is felruházható - 2001. szeptember 11. Mi már csak ilyenek, javíthatadanok vagyunk, szerepük a pontos időszámítást, s ha lehet, akkor ez essék egybe jelentős történelmi eseménnyel. Búcsú a multikulturalizmustól, irány a kulturális konzervativizmus és nacionalizmus! - így is összefoglalható napjaink új kulturális paradigmahipotézise. Most az amerikai művészeti élet rezdüléseit érdemes figyelemmel kísérni, hiszen az nem egy esetben meglepő lépésekre szánta el magát, mint például 1948 és 1951 között, amikor a párizsi művészet amerikai képviselőit megszégyenítő módon ebrudalta ki New York galériáiból, hogy az USA nagyhatalmi ambícióinak jobban megfelelő (ezt amerikai műtörténészek állítják!), akkor már néhány éve létező absztrakt expresszionizmust karolják fel. Ez várható a korábban kánonná vált multikulturalizmussal szemben is. A konzervativizmust illetően részünkről sem egy új jelenséggel állunk szemben, bizalmasan ismert számunkra a közép-európai „állami kultúrpolitikai giccs”. Elég az 1994-98 közötti szlovákiai kultuszpolitikára visszagondolni, amikor állami költségen készítették el a szlovák államiságért elévülhetetlen érdemeket szerzett személyiségek bronzpanteonját. Elég Varsóba kitekinteni, ahol Maurizio Cattelan II. János Pálról készített szobra/objektje oly mértékben felháborította a lengyel szejm egyik konzervatív képviselőjét, valamint az egyházát, hogy az ügy a lengyel főváros Zacheta (állami költségvetésű kiállítási intézmény) igazgatónőjének elbocsátásával fejeződött be. De továbbléphetünk Prágába, ahol a Nemzeti Galéria főigazgatója a cseh művészetre fekteti a hangsúlyt, nem kellenek külföldi kiállítások (így került ki a programból sok más mellett a magyar avantgárd kiállítása is!), hiszen van mit bemutatni a hazai termésből is. Brünnből most távozik a Németországból hazaköltözött kurátor-igazgató, akit az ezredforduló heteiben támadtak meg cseh és szlovák művészek közösen, amiért elveszi tőlük a teret, s európai kontextusba helyezi az általa vezetett Művészetek Házát. De átruccanhatunk példákért a szomszédos Ausztriába, s főképpen Magyarországra, ahol az elmúlt három évben a 19. századi gyökerekre visszavezethető historizáló, patetikus, propagandisztikus művészet élvezi az állam bőséges anyagi támogatását. Mindez a művészet minőségétől függetlenül történik, a meghatározó a téma és a propagandisztikus cél. Ebben a pontban találkoznak a jelen és az elmúlt évek konzervatív művészeti tendenciái, azzal a különbséggel, hogy amire az USA készülődik, az már Közép-Európában legalább egy évtizede létező művészeti jelenség - állami rangra emelt kultúrpolitika gyanánt. A kedveződen amerikai előjelek és a konzervatív közép-európai kultúrpolitikai gyakorlat ellenére az Egyesült Államokból reménykeltő és sikeres civil kezdeményezésekről is érkeznek hírek (pl. a montreali kiállítás megrendezéséért szervezett sikeres nemzetközi tiltakozás). Régiónkhoz hasonlóan, Amerikában is ez a szféra, a függeden művészed szerveződések hálózata képviseli azt az értékrendszert, amely elutasítja az állami politikai céloknak alárendelt művészetet, amely kevés kivételtől eltekintve mindig is a konzervatívizmus talaján mozgott. NÉVJEGY Kopócs Tibor grafikus- és festőművész 1954-ben a Pozsonyi Iparművészeti Középiskola grafikai szakán érettségizett, majd 1966-ban az eperjesi P. J. Šafárik Egyetem képzőművész-történelem szakán szerzett diplomát. A kecskeméti nemzetközi zománcművészeti alkotóműhely visszatérő résztvevője - tüzzománcképeit 1990-ben a Csallóközi Múzeumban, 1995-ben a komáromi T-Galériában mutatta be. Számtalan könyvet illusztrált, egyebek között Simkó Tibor, Dénes György, Kulcsár Ferenc, Gál Sándor, Zs. Nagy Lajos egy-egy munkáját. Társalapítója és főszerkesztője a Komáromi Atelier című társadalmi és művészeti folyóiratnak. Képeinek örök témája a nő. De ihletért, motívumokért gyakran kalandozik el a népmesék, a legendák, az ősmítoszok világába. Több munkáján szerepel a Krisztus-arc, mert mint mondja: „Az maga a csoda, hogy Jézus a hitet, a szeretetet olyan szuggesztív erővel tudta átadni, hogy az majd’ kétezer éve él.” Kopócs Tibor ugyancsak csodálattal tekint Csontváryra, akivel kapcsolatban azt mondja: „lenyűgöz fanatizmusa, meggyőződése, hogy úgy vélte, kiválasztott ember, nagy festője lesz a világnak”. Ezért idézte meg Csontváryt több képén is. „Nem szeretem a kötelező témákat, mert ösztönösen mozdul a kezem az alkotásra, és csak később építem a képet az értelem hozzáadásával” - mondja Kopócs Tibor, (tébé) Kopócs Tibor: Akttanulmány, ceruzarajz, 1998 Menni vagy maradni? - ez volt az eldöntendő kérdés a Vajdaságban éveken át, igen éles formában Tájkép csata után: létformák a rezervátumban SINKOVITS PÉTER em szeretnék ma szerb író lenni. Ezt egy barátom jelentette ki a minap, nem titkolt cinizmussal. De nem is teljesen megalapozatlanul, hiszen többségi írótársaink jelentős része az elmúlt években - hangosan vagy a háttérből - a háborút támogatta. Nem lenne szabad megfeledkezni arról sem, hogy a 80-as évek végén Jugoszlávia felbomlasztásának, valamint a szerb területek összecsatolásának képletét a Szerb Tüdományos Akadémiában dolgozták ki. S Milosevicsben találtatott meg az a személy, aki rövidesen az elképzelés élére állt. A nemzeti eufória áthömpölygött mindenen. Azzal kezdődően, hogy a Belgrádi Televízió hirtelenében cirill betűs feliratozással sugározta immár a külföldi filmeket. A teherautók sofőréi a mindenható elnök plakátjaival ékesítették a szélvédőt, a könyvesboltok kirakatait elárasztották a túlharsogott nemzeti buzgalom kiadványai. A helység- és utcanevek tábláit pedig átírták. Srebrenica, Dubrovnik, Szarajevó és a mosztári híd pergőtűz alá került, de senki sem emelt szót a pusztítás ellen. A szerb értelmiség voltaképpen asszisztált mindehhez, s most keresi a visszavonulás méltóságteljesnek minősíthető módozatait. A múlt év októberében bekövetkezett fordulat erre mindmáig komoly esélyt kínál, a mezváltás azonban nehézkes. A sajtóban ez viszonylag gyorsan lezajlott, már csak alkalmazkodási kényszerből is, a nagy tömbben azonban a tektonikus mozgásokat a szeizmográf még alig méri. Ez annál inkább ftircsább, mert a hatvanas években bevezetett gazdasági reform révén az országból közel egymillióan váltak Nyugaton vendégmunkásokká, új tapasztalatokat és munkaszokásokat szerezve, nyitott útlevéllel utazhatott mindenki bármerre, a keletközép-európai térségben a jugoszláviai értelmiség pedig köztudottan elsőként hangolódhatott rá a friss európai értékekre. Van azonban valami, ami nehezen megmagyarázható. Talán az ortodox hagyományokhoz való kötődés, a belső biztonság büszkesége, a másság szokásrendjének elvetése, egyfajta ösztönös bizalmatlanság - egy adott pillanatban ez mind képes volt a visszafordításra, s most a kirakatelit mellékutakon próbál visszavergődni szalonképes helyzetébe. A vajdasági magyar értelmiség teljesítménye az elmúlt években - a számos jószándékú próbálkozás ellenére - alig elégséges. Ennek persze úgymond objektív okai is vannak, hiszen a háború elől menekülve tízezrek hagyták el az országot. Mindenekelőtt a középgeneráció, építeni pedig rájuk lehetett volna. Szinte egyetlen magyar család sem maradt távozó nélkül. Gimnáziumi érettségizők teljes osztályai választották inkább Magyarországot, utcák néptelenedtek el, mesteremberek és jómódú középpolgárok költöztek el. Szomorúan jegyzetelhetjük, hogy a maradék vajdasági magyarságot a falvak-népe tartja még egyben, ők ugyanis nem vehették földjeiket a vállukra. Azt diplomájával egy orvos vagy egy tanár könynyebben megteheti. Menni vagy maradni? - ez volt az eldöntendő kérdés éveken át, igen éles formában. Aztán oldódott a hangulat, elfogadva a tételt, mindenki önmaga dönt saját sorsáról. Lelkek terhei oszladoztak ebben a nehezen feloldható párhuzamban. A Vajdaságban maradt - talán még 300 ezres létszámú - megcsonkult magyarságnak viszont szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy A vajdasági magyar értelmiség teljesítménye az elmúlt években alig elégséges. folytatódását pusztán egy rezervátum-lét körülményei közepette rendezheti. A látható gyorskép persze nem ennyire borongós hangulatú. Lapjaink még rendre megjelennek, a Fórum Könyvkiadó produkciója - köszönve a magyarországi támogatásnak - nem esett vissza, az újvidéki Rádió ismét szinte napi teljes 24 órán át sugároz műsort anyanyelvűnkön, a tévén este fél nyolckor rendszeresen jelentkezik a félórás magyar híradó, s naponta még 2-3 órás különműsort is adnak. Úgyahogy iskoláink is tartják magukat, tehetséges fiatalok sokasága jelentkezne a közéletben. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a magyar értelmiségiek - nagyobb létszámban - egyetlen itteni párthoz sem kapcsolódtak, azoknak ugyanis nem volt meg az ehhez szükséges felszívó ereje. Vagy igénye. Ambivalens körülmények folytán értelmiségünk is tagolódik. A legerősebb továbbra is az újvidéki egyetemek és kiadóházunk mentén tömörülő kör, ezt hagyományosan a szabadkaiak szeretnék ellensúlyozni, közben a Tisza mentén (Zenta, Ada, Kanizsa) megerősödőben egy izmosodó nemzedék. Önmegtartó térhiányban az összekülönbözések ez idő tájt kevésbé kimutathatóak, ám hiányzik egy integráló rendszer. Öt magyar pártunk erre nyilvánvalóan képtelen, egymással sem értenek szót. A közélet átformálását valójában a civil szerveződések hivatottak átvenni, ez azonban még várat magára. Bárhogyan is közelítünk: a vajdasági magyarság sorsának irányítása kicsúszik a pártok és értelmiségiek kezéből, bár közvéleményt alakító képességük továbbra is jelentős. Egy távlatokat nyitható magyar polgári réteg megerősödése most kifejezetten a szerb kormány további lépéseitől függ. Egy markáns európai irányultság esetében az itt élő magyarok kulcsszerepbe juthatnak, fő közvetítőként Szerbia és a Nyugat, valamint a regionális együttműködés viszonylatában. Ez szinte az egyetlen esély. Ily módon az eltávozottak is szálakat keresnének az itthoniakkal. S nem szakadna meg a kulturális összefonódottság sem, amely komoly kifutási lehetőség. Várakozóban így a vajdasági magyar közösség. Türelemmel és bizakodással, átélve a háborúskodás évtizedét. De továbbra is naponta megharcolva a menni vagy maradni ismétlődő kérdésével.
