Új Szó, 2001. november (54. évfolyam, 252-275. szám)

2001-11-10 / 259. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2001. november 10., szombat 5. évfolyam, 43. szám Mikor 1980-ban a kis Nemes Zolika megbetegedett, a szülők nem tudták, mitévők legyenek, arra figyeltek föl, hogy a gyerek rengeteget iszik és pisil, étvágytalan, fogy és fáradt A cukorbetegséggel együtt kell élni M. CSEPÉCZ SZILVIA öladni? Azt nem, nem soha! A cukorbetegség mindig váratlanul ér­kezik a gyerekszobába. A szülő semmit nem tehet, hogy megakadá­lyozza, mert a hasnyálmirigy inzu­lintermelő sejtjeinek pusztulása már jóval az I. típusú - inzulin- függő - cukorbaj tüneteinek meg­jelenése előtt elkezdődik. A „látha­tatlan betegséget” az orvostudo­mány mai állása szerint nem lehet megelőzni, akkor is kialakul, ha a legeslegelső napon diagnosztizál­ják. A keservesebb mégis az, hogy gyógyítani sem lehet... Az édesanya, Nemes Irén NOVEMBER 14. A CUKORBETEGEK VILÁGNAPJA A diabetes világnapot az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szervezésében tart­ják. E napon emlékeznek meg az inzulin feltalálójának, Frederick Grant Banting No- bel-díjas kanadai orvosnak a születésnapjáról. Ö is félt, én féltem A cukorbetegséggel meg kell tanul­ni együttélni! Ez a legelső mondat, amit a diabéteszes és családja a be­tegség megállapításakor hall. És azután is, unos-untalan: útmuta­tásként a kezelőorvostól, lapos jó­tanácsként a sajnálkozó is­merősöktől, bátorításként a sors­társaktól. A szülők az elején - ért­hetően - félnek, hogy nem tudnak majd megfelelni a betegség tá­masztotta követelményeknek. Le vannak törve, és védtelennek érzik magukat ezzel a derült égből lecsa­pott kórsággal szemben. Az első lé­pés a fájdalom és a félelem legyőzése. - Azzal, hogy megpró­báljuk kézben tartani a betegséget ahelyett, hogy az tartana kézben minket, ellentámadásba lendü­lünk. Mert ezt a csatát meg lehet nyerni! - állítja Nemes Irén, akinek a kisfia huszonegy évvel ezelőtt, háromesztendősen lett cukorbe­teg. Az ő történetük valójában a di­abétesszel való küzdelem családi sikertörténete, életre szóló tapasz­talatokkal a cukorbaj otthoni és mindennapos kezeléséről. Amikor 1980-ban a kis Nemes Zoli­ka megbetegedett, a szülők nem­igen tudták, hogy mitévők legye­nek. Először arra figyeltek föl, hogy a gyerek rengeteget iszik és pisil, étvágytalan, rohamosan fogy és állandóan fáradt. Amikor el­kezdte a hasát fájdítani és hányt, természetesen azonnal orvoshoz vitték. Egy hónapon át hetente többször is megfordultak az ügye­letén. Csakhogy nyár volt, minden­ki szabadságolt. - Ahányszor el­mentünk, mindig más helyettesí­tett a rendelőben. És mindegyik or­vos azzal küldött haza, hogy gyo­morrontás, diétáztassuk a gyere­ket, és rendbejön. így múlt el a júli­us. Azután augusztus elején, egy keddi napon Gerstner Katalin dok­tornő tartott ügyeletet. Ő volt az egyetlen, aki rögtön vérvételre küldte Zolikát, amikor elmondtuk neki a tüneteket! És ezzel az utolsó pillanatban megmentette fiunk életét! Mert ahogy meglátta a 36 mmol-os vércukorszint-eredményt (a normális cukorszint számértéke 6,5 mmol körül mozog!), azonnal kórházba utalt. Délután két órakor ért velünk a mentő az érsekújvári kórházba, ekkor 76 mmol-os cu­korszintet mértek a már félig kó- más állapotban levő kisfiam véré­ben... Szerencsénk volt, mert akkor még a gyermekosztályon dolgozott a neves professzor, dr. Bauer Fe­renc. Ő vette át Zolikát, és kieszkö­zölte, hogy én is vele maradhassak a kórházban. Tőle tudtuk meg azt is, hogy mi a baja, és hogy éjszaka meghalt volna, ha Gerstner dok­tornő nem annyira lelkiismeretes! Három hétig voltunk a kórházban, ezalatt a hét évvel idősebb fiunk, Gyuszi a páromra maradt. A három Nemes Zoltán, Renata és az ötéves Simona (Káposztás Martin felvételei) „Már csak a családom miatt sem kockáztathatok" hét alatt, amíg beállították a cukor­szintjét, engem is megtanítottak inzulint adagolni, szúrni, és el­mondtak néhány alapdolgot a cu­korbetegek diétájáról. Kicsit össze­szedtem magam, de azért otthon, az első időkben remegett a kezem­ben az injekcióstű. Ha szúrni kel­lett, én is féltem, Zolika is. Átrendeztük az életünket Húsz évvel ezelőtt fémből készült, kifőzhető fecskendőket használtak a cukorbetegek. Már látványnak is rémes! Humán inzulin sem volt még, állatok hasnyálmirigyéből ki­vont, tisztított inzulinkészítményt kevertek és adagoltak minden egyes alkalommal. Nemes Zoltán például alig öt évvel ezelőtt kapott először gyorshatású humán inzu­lint, és a szúrást megkönnyítő ada- golótollat. Előtte egyszer használa­tos fecskendőkkel szúrta magát. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen rengeteg dolog történt, mire a kis Zolikából Zoltán lett... A szülőket azzal biztatták a kórházban, hogy fiuk kamaszkorban még kinőheti a cukorbetegséget! Ha húsz éve tör­tént, akkor is döbbenetes fe­lelőtlenség! Mivel az édesapa ma­gyarországi származású, a család gyakran látogatott el Budapestre, a Nemes nagyszülőkhöz. Egy ilyen alkalommal Zolikát elvitték az egyik központi kórház diabetológi- ai osztályára. Ott tudták meg, hogy a cukorbetegséget nem lehet kinő­ni! De mondtak mást is a diabeto- lógusok: hogy az lenne a legideáli­sabb, ha minden főétkezés előtt szúrnák az inzulint, persze nem a forrázható fecskendővel. S ha meg már úgy van, ahogy van, akkor leg­alább azt felejtse el az anyuka, hogy nem szabad változtatni az or­vosok által előírt inzulinadagon! Mert tudniillik nincs két egyforma cukorbeteg, és egy örökmozgó gye­reknek pedig pláne nincs két egy­forma napja. Az életvitelhez kell al- kamazkodni, tehát ha kevesebbet evett és többet futkározott, keve­sebb egységnyi inzulint kell szúrni, máskülönben rosszul lesz... Irénke mindezeket jól megjegyezte, és ha­zaérve, némileg átrendezte a keze­lési módozatot. - Bátran nyúltam az inzulinhoz, és mert akkor még nem volt házi vérmérő készülék, fi­gyeltem a kisfiam reakcióit. Ha megkívánta az édességet, már tud­tam, hogy magas a cukorszintje. Ha meg közönyösen bebújt a sa­rokba, akkor közel volt a hipogliké- mia, a cukorszint vészes csökkené­se. Ilyenkor mézet vagy cukrot tuszkoltam a szájába. Utána rend­szerint fürödni kellett, mert min­den csupa ragacs lett. Budapesten a diabetológián elmondták azt is, hogy a cukorbetegséggel pontosan annyi ideig lehet élni, mint nélkü­le. Feltéve, hogy az ember komo­lyan betartja a kezelés alapszabá­lyait. Mindig azt mondogattam a férjemnek, hogy nekünk nem sza­bad kimutatnunk a gyerekek előtt, hogy félünk, mert ha mi föladjuk, akkor ő miben bízzon?! Nem is for­gott nálunk a világ a cukorbetegség körül soha. Csak annyiban kötötte le a családot, hogy amíg Zolika ki­csi volt, egyedül nem jártunk tár­saságba. En őt soha el nem hagy­hattam, de ő se engem. Mint egy kis utánfutó, össze voltunk kötve. Félnapos óvodába járt, én csak ak­kor álltam munkába, amikor isko­lába került. Beszereltettük a tele­font, hogy mindig tudjam, nincs-e valami baj, és persze a bátyja is vi­gyázott rá. A cukorbeteg-diétával sem volt komolyabb gondunk, mert azelőtt sem voltunk édesszá- júak, a húsos ételeket szerettük. Bár igaz, ami igaz, egy alkalommal mégis majdnem a kórházban kötöt­tünk ki Zolika torkossága miatt. Harmadikos kisiskolás volt, és hús- vétkor a locsolkodás után este be­falt két tábla csokit. Persze, nem árulta el, de rettentő rosszul lett, hányt, el lehet képzelni... Rohan­tunk az ügyeletre, ahol megmérték a cukorszintjét, és már küldték vol­na a mentőt. Csakhogy közben megtudtam, mi az oka a rosszullét- nek, hazavittem őt, és rászúrtam az inzulinból. Alig egy óra múlva a gyerek már jól volt. Aláírtam, hogy p saját felelősségemre nem enge­dem kórházba. Éspedig azért, mert még betegsége legelején egyszer minden magyarázat nélkül ottfog­ták őt. S az egyik doktornő azt vág­ta hozzám, hogy jó lesz, ha meg­szokom, úgyis sokat lesz ő még éle­tében kórházban. Hát nem lett. Sem akkor, sem később. Ahogy múlt az idő, Zoli fiam belenőtt a napi öt étkezés szigorú rendjébe is. A betegség megedzette, nagyon hamar önállósította magát. Talán mert soha nem pátyolgattuk, nem akartunk belőle „beteg” gyereket csinálni. Emlékszem, egyszer ép­pen az édesanyámat látogattuk meg Dunamocson, és a két fiú rög­tön elrohant játszani. Még át sem öltözhettem, amikor a Zoli már ott állt az ajtóban, és tartotta a jobb karját. Leesett a mászókáról, s csukló fölött mindkét csontja el­tört. Egyetlen könnycseppet sem ejtett, a kórházban gipszelés köz­ben én sírtam helyette... Irénke mosolyogva meséli a régi történetet. Mosolyogva, de könny­be lábadt szemmel. Mert bár­mennyire felnőtt is már az ő kicsi fia, ma is pontosan ugyanúgy ag­gódik érte, mint a küzdelmes gyer­mekévek idejében. Semmiben nem lettem megrövidítve Nemes Zoltán elvégezte a szakkö­zépiskolát, megnősült, és egy tün- déri kislány, az ötéves Simona édesapja. Éeleségével, Renátával decemberre váljak a második ba­bát. A szüleivel egy házban, de kü­lön lakásban élnek. Amikor a két fi­atal megismerkedett egymással, Renata még semmit nem tudott a cukorbetegségről, de hamar meg­szokta az injekcióstű látványát. Ké­sőbb is csak az aggasztotta, hogy vajon örökölhető-e ez a betegség. - Az orvosok megnyugtattak, hogy egy százalék az esélye annak, hogy cukorbeteg lesz a gyermekünk. Há­la Istennek, Simona egészségesen született. Bízom benne, hogy a ha­marosan világra jövő testvérkéjével is minden rendben lesz! De a há­zasságunk alatt azt is megtanul­tam, hogy a cukorbaj ugyan ko­moly betegség, viszont - példa rá a párom édesanyja - fel lehet nevelni boldogságban egy cukorbeteg gyermeket is. A mi életünkhöz hoz­zátartozik az állandó figyelem. Ha például Zolinak túlságosan ala­csony a cukorszintje, elég ránéz­nem, és máris észreveszem. Há­romféle helyzetet szoktam észlelni. Az egyiknél a rosszullét nagyon gyorsan jön. A másik, amikor a ke­ze remegésén látom, hogy baj van. A harmadik esetben pedig elvitat­kozgatunk: Zoli azt állítja, hogy minden rendben, én viszont látom a szemén, hogy ideje enni... A megtermett fiatalember moso­lyogva ismeri be, hogy néha való­ban ráfér egy kis hitvesi dorgálás. - Előfordult, hogy ha nem is szán­dékosan, de elfeledkeztem az étel­ről. Beszúrtam az inzulint, aztán mert az enyéim még aludtak, én is visszabújtam egy kicsit szundikál­ni. Pedig aranyszabály, hogy ha az ember megszúrja magát, minden­képpen egyen! Az is igaz, hogy nemegyszer „letagadom” a rosz- szullétet. Mert egyszerűen nem érzem meg. Szóval az édesanyám mellett van mit köszönnöm a fele­ségemnek is! Zoltán kamaszkorában minden le­hetséges sportágban kipróbálta ma­gát. Mára ebből időhiány miatt egy kis focizgatás maradt. - A sportolás nagyon fontos egy cukorbeteg életé­ben. Hozzátartozik a fizikai erőnlét szabályozásához. Ezzel soha nem volt semmilyen gondom. Ha már el kell fogadni a cukorbetegséget, leg­jobb, ha az ember betartja a játék- szabályokat, és alkalmazkodik a helyzetéhez. Diákkoromban ez nem mindig ment könnyen, de nem ma­radtam le semmiről. Ugyanúgy vé­gigcsavarogtam például a környé­ket, mint mások... Az viszont biztos, hogy vérmérő készülékkel és inzu- lintollal felszerelkezve sokkal könnyebb az élet. Mert részben mindenki önmaga orvosa. Én kidol­goztam a saját inzulinterápiámat. Hatszor is szúrok, a gyorshatású in­zulinból estére kell egy plusz adag. De a háromhavonta esedékes felül­vizsgálatok eredményei engem iga­zolnak. Már csak a családom miatt sem kockáztathatom, hogy ne fi­gyeljek oda az önellenőrzésre! NOVEMBER 12. MINŐSÉGÜGYI VILÁGNAP Az Európai Minőségügyi Szervezet (SOQ) 1992. no­vember 12-re hirdette meg az első minőségügyi világnapot. A szervezet ezzel a minőség iránti elkötelezettség fontos­ságára kívánja felhívni a fi­gyelmet. Vérmérő készülékkel és inzulintollal felszerelkezve sokkal könnyebb

Next

/
Oldalképek
Tartalom