Új Szó, 2001. szeptember (54. évfolyam, 202-224. szám)
2001-09-14 / 212. szám, péntek
6 Kitekintő ÚJ SZÓ 2001. SZEPTEMBER 14. New Yorkban nem nyitottak ki az éttermek, Manhattan déli részét a hatóságok elzárták a külvilágtól Élet egy kettévágott városban A közlekedés még eléggé esetleges New Yorkban (Reuters-felvétel) Az élelmiszer-ellátással eddig nincs gond, de újságot például nem lehet kapni, és a kávéházak többsége is zárva van - tájékoztatott a New Yorkban tanuló Nyíri Miklós. FELDOLGOZÁS A város gyakorlatilag két részre van vágva: a 14. utcától délre teljesen megbénult az élet, a boltok és az iskolák nem nyitottak ki, az utakon csak rendfenntartók vagy mentők járnak, és úgy tudom, nemrég engedélyezték, hogy egy vérutánpótlást szállító gép is leszálljon. A nagy üzledáncok nincsenek nyitva, csupán a kisebb boltok. Zárva maradtak az éttermek is. Napközben pár ember vásárolgatott a Broadwayn, de ók valószínűleg turisták voltak. Egyébként úgy tűnik, hogy a Lower Manhattan-i kórházak el tudják látni a sérülteket, mert csak néha szirénáznak végig mentőautók az amúgy teljesen üres Broadwayn - írta e- mailjében az egyetemista. A város déli része teljesen kihaltnak tűnt, az üzleti negyed üres, várhatóan hétfőig nem is lesz itt élet, csak a rendőrök, a mentők és tűzoltók dolgoznak. A Canal Streettől délre kordont állítottak fel, mindenkit evakuáltak, ezen a vonalon civil nem mehet át. Egy másik átkelőhelyet alakítottak ki a dél-manhattani lakosoknak a Houston Streetnél: itt csak ók kelhetnek át. A telefonszolgáltatás - legalábbis helyi szinten - tegnapra helyreállt. Éjszaka reflektorokat és generátorokat vittek a helyszínre, messziről látszott a füst és a fénycsóvák, a me- redezó acélcsonkok kísértetiesek voltak a gomolygó fénypászmákban. Pánik azonban nincs, csupán a hangulat nyomott, és mindenki teljesen bizonytalan, még olyan gyakorlatias dolgokban is, hogy megy-e másnap dolgozni. De a különben hideg és távolságtartó New York-iak most mintha kicsit közelebb kerültek volna egymáshoz -véli Nyíri Miklós. Kedden, a tragédia napján mindenkinek volt egy kedves szava a másikhoz, és amikor bementem egy boltba internetezni, az őr szinte szomorúan mondta, hogy sajnos bele kell néznie a táskámba. Tegnap furcsa volt a hangulat: ismeretlenek kérdezgették egymást, hol lehet újságot kapni; ki vannak rakva az utcára a rádiók, és az irodákban is több tévé megy egyszerre. Az emberek álldogálnak az utcán, és csak néznek a volt tornyok irányába. A legnagyobb sokk a biztonságérzet elvesztése, nem győzik hangoztatni, hogy ilyen még soha nem történt az amerikai szárazföldön, és hitedenkedve kérdezgetik, hogy kinek van mersze kihívni maA legnagyobb sokk az amerikaiaknak a biztonságérzetük elvesztése. ga ellen az Egyesült Államokat, ki az, aki azt hiszi, hogy legyőzheti a világ első hatalmát. Aztán szomorúan hozzáteszik: kedden legalábbis sikerült. A legújabb hírek szerint három taxivállalat kocsijainak hátsó ülését kiszerelik, és az autókat hullaszállítóként használják majd. A New York-i egyetem kollégiumából küakoltatott kollégistákat - Nyíri Miklós ennek a tanintézménynek a hallgatója - a sportcentrumban szállásolták el, jobb híján a kosárlabdapálya műanyagján alszanak hálózsákban. A városban a metró és a buszok már járnak, bár a közlekedés elég esetleges, véletlenszerűen zárják le és nyitják meg a hidakat és az alagutakat, és ugyanígy indítják a vonatokat is. A keddi tragédia idején Miklós éppen az egyetemi sportcentrum tetején pihent egy kiadós futás után, és látta a megdöbbentően alacsonyan közeledő repülőgépet is. - Amint felnéztünk, láttuk, ahogy nekimegy az épületnek. Ketten abba sem hagyták a futást, az egyik csak odaszólt a másiknak, hogy „extraordinary” (rendkívüli), aztán kocogott tovább... A pánik akkor lett úrrá az embereken, amikor az első torony összedőlt. - Addig nyugodtan vonult a teljes üzleti negyed észak felé, én meg bátran meneteltem délnek, de amikor négy-öt blokkra voltam a World Trade Centertől, akkor a robaj, a lökés és a füst végül jobb belátásra bírt: eszelősen rohanni kezdtünk. Az utcán összecsődültek az emberek az autók körül, amelyekből szólt a rádió, sőt, az egyikben tévé is volt. És akkor láttuk a második tornyot is ledőlni. Olyan volt a hangja, amitől az ember legszívesebben bebújna valami lyukba. Az elsőnél még nem lehetett tudni, hogy bomba robbant-e vagy földrengés van, és a másodikat a körülöttem álló amerikaiak már el sem akarták hinni. John K. Glenn, a New York-i Európai Tanulmányok Tanácsának igazgatója észak-manhattani irodájából arról tájékoztatott, hogy szinte teljesen normális kerékvágásban zajlik az élet a környékén. „Mintha a város dacolni akarna a történtekkel” - írta. Bár a helyi telefonkapcsolatok helyreálltak, New Yorkot lehetetlen volt tegnap felhívni. Glenn reggel megkapta az újságot, majd a tisztítóban időre elkészültek a ruhái is. Több kollégája gond nélkül megérkezett Connecticut államból. Nem tud arról, hogy bárhol élelmiszerért sorba kellene állni, vagy hogy öt dollárért árusítanák a benzin gallonját. Az „egyetlen” furcsaság, hogy még mindig füst gomolyog a város felett, bár ez már nem a keddi sötét felhő, hanem egy fehérebb változat. Ismerősei többsége végigdolgozta a napot, az egyik észak-manhattani kórházban dolgozó orvos barátnője pedig arról beszélt, hogy egy nappal a merénylet után már alig hoznak hozzájuk sérülteket, (n) KRONOLÓGIA Romok alatti csodás túlélések 1977. március 16. - A Bukarestet megrázó, ezernél több emberéletet követelő nagy erejű földrengést követő 11. napon élve hoztak ki a mentők egy 19 éves fiatalembert egy tízemeletes épület romjai alól. Állítólag sem vízhez, sem ételhez nem jutott hozzá, amit orvosok „az egészségügy történetének példátlan rekordjaként értékeltek”. 1985. szeptember 28. - Mexikóvárosban a legkevesebb ötezer halálos áldozatot követelő földrengés után még a hetedik napon is találtak túlélőket, köztük 41 újszülött „csodacsecsemőt”. A kisbabák azért maradhattak életben, mert anyagcseréjük „takaréklángon” működött. 1986. szeptember 25. - A húsz halálos áldozatot követelő dél-görögországi földrengés után tíz nappal élve mentettek ki összedőlt házának romjai alól egy 75 éves asszonyt. Életét annak köszönhette, hogy egy járókelő felfigyelt kétségbeesett kiabálására. 1989. október 21. - A kaliforniai Oaklandben pusztított, 68 halálos áldozatot követelő földrengés után csaknem 90 órával súlyos sérüléssel emeltek ki összetört autójából egy 57 éves férfit a Bay Bridge autópályán, San Francisco közelében. Egy hónapra rá a férfi belehalt sérüléseibe. 1990. június 28. - Az Észak-Iránban pusztító földrengések legkevesebb 40 ezer emberéletet követeltek. Hét napra rá eszméletlen állapotban, de élve mentettek ki szülői házinak romjai alól egy csak könnyebb sérüléseket szenvedett kilencéves fiút Gilan tartomány egyik falujában. 1992. március 21. - A több mint ötszáz halálos áldozatot követelő kelet-törökországi földrengést követő kilencedik napon élve hoztak ki egy lábtörést szenvedett 22 éves ápolónőt kórházának romjai alól. A fiatal nőt előzőleg már halottnak nyilvánították. 1992. október 16. - A Kairóban pusztított, több mint ötszáz halálos áldozatot követelő földrengés után 82 órával a főváros Heliopo- lisz negyedében mentőkutyák segítségével élve találtak rá egy 37 éves férfire, aki egy toronyház romjai alá szorulva saját vizeletét itta, hogy életben maradhasson. 1993. október 4. - India középső részében mintegy tízezer ember halálát okozta nagy erejű földrengés. 104 órával a katasztrófa után életben találtak rá egy 19 hónapos kisbabát, aki egy felborult ágynak köszönhette életét. 1995. augusztus 23. - Miután pusztító földrengés több mint 1800 ember halálát okozta a kelet-szibériai Szahalin szigetén, egy héttel a katasztrófa után élve hoztak ki a mentők egy férfit és egy kisfiút lakóházuk romjai alól. A fiún még karcolás sem esett. 1999. augusztus 23. - Nyugat-Törökországban 146 órát töltött egy négyéves kisfiú a csaknem 18 ezer halálos áldozatot követelő földrengés által lerombolt lakóházuk balkonja alatt. Szülei már megrendelték fiúk temetését. 1999. szeptember 26. - Csaknem hat napon át élt két testvér (egy 20 és egy 26 éves fiú) a romokon át leszivárgó esővízen és pár almán, mielőtt a mentők felszínre hozták volna őket összedőlt házuk romjai alól. A katasztrófának 2400 ember esett áldozatul Tajpejben. 1999. november 17. - Bolu török tartományban mintegy 900 emberéletet követelt a földrengés. Egy 42 éves asszonyt izraeli mentőosztag szabadított ki 105 óra elteltével egy hétemeletes ház romjai alól. 2001. január 31. - A mintegy százezer ember halálát okozó indiai földrengést követően 118 órán át maradt életben egy 55 éves asszony a romok alatt. Sikerült őt kimenteni, de mindkét lábát és egyik kezét amputálni kellett. (MTI) New York-i barátom szemtanúja volt a tragédiának Mi lesz a fizetésekkel? Az amerikaiak bíznak az elnökükben, s a nagy többség pontos tényfeltárást, majd visszavágást követel Rosszul kezdődött a huszonegyedik század SUDÁR ÁGNES Az amerikaiak többsége arra szavaz, hogy katonai akcióval torolják meg a terrorcselekményeket, akkor is, ha ez háborús konfliktushoz vezet, állítja Hahner Péter Ameri- ka-szakértő. A Pécsi Tudományegyetem újkortörténeti tanszékének vezetője úgy gondolja, a támadás legmegrázóbb következménye, hogy mostantól számolnunk kell azzal: a terroristák azt érezhetik, eljött az ő idejük. A támadás után született publicisztikák egyikében a szerző azt hangsúlyozza, hogy az amerikai történelemben nem volt még egy elnök, aki olyan megalázó helyzetbe került volna, mint most George W. Bush, aki a testi épsége védelmében nem térhetett vissza saját országa fővárosába. A szerző téved, ugyanis Madison elnök 1812-ben kénytelen volt elmenekülni a fővárosból az angolok elől. Csakhogy ezt már mindenki elfelejtette... Abból a szempontból viszont érdekes a feltevés, hogy egy „megalázott” elnök tud-e ilyen helyzetben higgadtan dönteni. Egy üyen orvtámadás nem lehet az áldozatra nézve megalázó; egy ilyen aljas, alantas és előre kiszámíthatatlan merénylet az elkövetőt minősíti. A közvetlenül a terrortámadás után készített közvélemény-kutatásból kiderül, hogy az amerikaiak bíznak az elnökükben, s a nagy többség nem azonnali megtorlást követel, hanem pontos feltárást és azt követő visszavágást az igazi bűnösök ellen. Van egy amerikai mondás - Lincoln idejéből. „Ha átkelünk a folyón, nem váltunk lovat.” Egyetértek a többséggel én is: nem érdemes megváltoztatni a kormányt válsághelyzetben, nincs értelme ilyenkor támadni az elnököt, hanem bízni kell a döntésében. Megoszlanak a vélemények arról, vajon lehetett-e számítani erre a Bush a romos Pentagon előtt. Bízni kell a döntésében (Reuters) támadásra, s ha igen, miért nem akadályozta meg azt az amerikai titkosszolgálat. Lehet, hogy a szakértők utólag megtalálják az előjeleit a bekövetkezett tragédiának, de nem hiszem, hogy bárkinek is megfordult a fejében, hogy valami hasonló megtörténhet. Most már valóban mindent csak utólag lehet elemezni. Azt is, hogy ez a támadás vajon új korszakot nyitott-e. Nézze, a világtörténelem korszakait megjósolni a prófétáktól kezdve Marx Károlyig senkinek sem sikerült. De azt elmondhatjuk: ez olyan, korábban nem tapasztalt, értelmetlen gonosztett, annyi áldozattal járó támadás, amit nem lehet máshoz hasonlítani, talán csak a holokauszthoz. A Pearl Harbor-i támadásnak legalább stratégiai jelentősége volt a japánok számára: ott hadihajókat pusztítottak el, megnehezítették az amerikai flotta működését... Ez a terrortámadás azonban a tiszta gyűlölet műve, semmi sem számított, csak az, hogy rengeteg emberélet árán elpusztítsanak értékes jelképeket. Egészen furcsa helyzet a mostani, és sajnos én is érzem annak a lehetőségét, hogy ez egy új korszak nyitánya is egyben. Nincs még válasz arra a kérdésre, hogy a huszadik század szörnyűségei kivételt képeztek-e az emberiség történelmében vagy az újabb szabályt. A második világháború után 2001. szeptember 11-ig azt hittük, hogy kivételt. A támadás egyik lehetséges gyanúsítottja Oszama bin Laden. Annak, hogy valakit gyanúsítanak, általában oka van. Valamit bin Laden tett ezért, nem véletlen, hogy nem önt vagy engem keres az amerikai titkosszolgálat. A Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért csak egy a terrorszervezetek között, amelyektől a világnak mostantól tartania kell. Úgy van, és nagyon félek attól, hogy most aztán valamennyi terrorista és szélsőjobboldali őrült úgy érezheti, eljött az ő ideje. Az elgondolkodtató viszont, hogy még senki sem vállalta a támadást. Mintha félnének a megtorlás miatt, de az is lehet, egyszerűen érzik, hogy olyan szörnyűséget követtek el, amit józan ember képtelen elfogadni vagy megindokolni. Mert ehhez olyan összjátékra volt szükség, olyan sok embernek kellett közreműködnie, hogy nem lehet sokáig eltitkolni. Akkor emögött egy ország is állhat, s megtudhatja az USA, hogy kivel áll hadban? Vüágháborús félelmektől egyelőre nem kell tartam, mivel a katonai nagyhatalmak ugyanahhoz a táborhoz tartoznak, s eddig nem tűnt úgy, hogy valamelyik is a támadás mögött állna. Közvetlen veszély ilyen téren tehát nincsen, de a következmények beláthatatla- nok. A huszonegyedik század nagyon rosszul kezdődött... JUHÁSZ LÁSZLÓ „Végre!” - sóhajtottam megköny- nyebbülten a telefonba, mikor tegnap délután sikerült a hívás. Amint először megláttam azokat a bizonyos képsorokat, azonnal telefonálni próbáltam New York-i barátaimnak. Levi, vagyis Fe- rencz Levente számát tárcsáztam először, hiszen tudtam: alig tíz utcányira dolgozik a manhattani Világkereskedelmi Központtól. Két napig hiába próbálkoztam, tegnap azonban végre megszületett a kapcsolat. „Éppen a munkahelyemre igyekeztem, amikor az első repülő becsapódott” - emlékezik Levi. - „A második repülőt már az irodámból láttam, nagyon alacsonyan repült.” Levi és kollégái az ablakhoz rohantak, és onnan nézték végig a tragédiát. A fiú hangja nyugodtan, de nagyon szomorúan szól a telefonból. „Az volt a legfélelmetesebb, hogy láttuk összedőlni a toronyházakat, közben pedig nem hallottunk semmilyen zajt vagy robajt” - meséli. Néhány perccel a második repülő becsapódása után evakuálták Leviék irodaházát is. „El sem tudod képzelni, milyen fegyelmezetten, nyugodtan vonultak az utcákon a kiürített irodaházak dolgozói. Az utcán vizet osztogattak, vöröskeresztes egészségügyisek segítettek, ahol tudtak.” Barátom kedd óta nem járt Man- hattanben. És nem estik azért, mert a 14. utcától délre lezárták New York belvárosát. „Nem is kívánkozom oda. Beértem azzal, hogy felhívtam az ismerőseimet, a kollégáimat, hogy tudjam, mindenki jól van-e” - mondja szomorúan Levi, majd megkérdi, emlékÉlek! (A szerző felvétele) szem-e, amikor együtt jártunk a leomlott toronyház 110. emeletén. „Jó hely volt az a kávéház, még mindig megvannak a fényképek, amit odaföntről csináltunk. Kár, hogy soha többé nem élvezhetjük azt a kilátást” - kesereg Levi, aki brooklyni lakásából most már csak a Manhattan fölött szálló füstöt láthatja. A fiú főkönyvelőként dolgozik egy internetes cégnél. Azon a keddi napon éppen a vállalat fizetési listáját kellett volna véglegesítenie. „Minden munkámat félbehagytam, nem tudom, mi lesz most a kollégáim fizetésével, hétfőig a számlájukon kellene lennie a pénznek” - búslakodik a telefonba. Én pedig nyugtatni próbálom, hogy senki nem veti majd a szemére a késést. „Kíváncsi vagyok, mikor mehetek munkába. Nekem legalább még lesz hová...”
