Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)

2001-07-30 / 174. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2001. JÚLIUS 30.

Riport W1

Kovács Gyula dunaszerdahelyi villanyszerelő évekig dolgozott a volt Szovjetunió területén a jobb megélhetés reményében, nemritkán napi 12-14 órás munkaidőben

Kalandos kenyérkeresés távol az otthontól

„Az esélyek mellett a veszélyek is megnőttek." (A szerző felvétele)

Amikor Kovács Gyula villanyszerelő szibériai és kazahsztáni kalandjairól kezd beszélni, felesége félrehúzódik, mintha nem akarná újra hallani a többször is hallottakat. Vagy talán az eddig ki nem beszélt titkokat kerüli? Lehet, hogy azokat a napokat, heteket, hónapokat, éveket nem akarja újra felidézni.

DUSZA ISTVÁN

I.

Ő mindvégig egyedül volt itthon. Kapcsolatuk egy-egy telefonbeszélgetésre, néhány levélre korlátozódott. Bár Kovácsné is dolgozott és dolgozik, a mára már felnőtt két gyerek neveléséből adódó gondok nagyobb részét 1987-től ő vállalta magára. Mindent a nagyobb karaj kenyérért.

Egy dunaszerdahelyi lakótelepi bérház második emeletén Kovács Gyula az időt kanyarítja visszafelé:- Elsődlegesen a jobb megélhetés, a nagyobb kereset esélye az, amiért ilyet vállalni lehet. Volt előnye, de hátránya is. Mielőtt a szerződést aláírtam volna, alapos orvosi kivizsgáláson vettem részt, s csak utána indulhattam el Pozsonyból Moszkváig, ahonnan olykor ugyanazzal a géppel repültünk tovább a kétszáz kilométerre fekvő, Oren- burghoz legközelebbi repülőtérre. Akkor még szinte semmi nem volt a gázvezetékről és a nagy szocialista összefogásról ismertté lett Oren- burgból. A mi vállalatunk akkor családi házakat épített, először százhetvenötöt, majd még húszhuszonötöt. Öt év alatt építettünk iskolát, mosodát, szaunát, kazánházat... mindent, ami egy addig nem létező településnek kell.

Akkor több ezer csehszlovákiai szakmunkás dolgozott Orenburg- ban, a volt Szovjetunió mai orosz- országi területén. 1985-ben köttetett meg az a szerződés, amely a KGST egyik legnagyobb beruházásához kapcsolt több csehszlovák céget, köztük a nyitrai Magasépítő Vállalatot is. Ez a cég 1986-87-től több száz dél-szlovákiai szakmunkást foglalkoztatott az államközi

szerződés alapján az Orenburg- nyeft vállalattal.- Amikor Akszaj városkában kezdtük az építkezést, magának a településnek sem volt kettőnél több orvosa, amiből könnyű következtetni a körülményekre. Olykor ezek a helyszínek összekeveredtek az emberek tudatában, hiszen főleg a rendszerváltás utáni esztendőkben, a Szovjetunió felbomlásának idején az Ingus Köztársaságban is dolgoztunk. Legalábbis a mi cégünktől, ahol az ismert emberrablások történtek. De ezen túlmenően is hallhattunk rejtélyes betegségekről, amelyek igazi okát senki nem tudja. Akszajban ilyen betegségek nem fordultak elő, hacsak a némelyeknél jelentkező nemi betegségeket nem tekintjük rejtélyesnek. Sokak nehezen viselték a családtól való elszakadást, meg fiatalok is voltak, akik számára mindig a könnyelmű élet volt a vonzó.

Fabarakkok, ideiglenes körülmények, öt-hat ágyas szobák, amelyekben az együtt töltött idő négyöt hónap után már az összezártságból adódóan is lelki megpróbáltatást jelenthetett. Közös WC-k, reggeli ébredés után zsúfolt fürdőszobák. Mind-műid olyan körülmények, amelyek az akkor tekintélyes összeg megkeresésére módot adó külföldi munkának a hátrányait jelentette.- A munkát nem válogattam meg, s nem is nyolc órát dolgoztunk. Ha úgy adódott, a villanyszerelői munkakör mellett fűtő, kapus és sofőr is voltam. Tizenkét-tizennégy órát mindennap ledolgoztunk. Akszajban a központi betonkeverőnek a karbantartója voltam, kezeltem is a monstrumot, s a melegítéshez használt gőz kazánját is fűtöttem. Volt olyan eset is, ha a házak falának az öntési technológiája úgy kívánta, hogy haza sem mentünk. Valahol melegre húzódva aludtunk egy kicsit, s folytattuk a munkát. Szinte módunk sem volt arra, hogy a városka orosz vagy más nemzetiségű lakóival kapcsolatba kerüljünk. Volt ebben az életben monotónia is, amit csak vodkával meg sörrel lehetett oldani. Sokan a lelki megterhelést nem bírták, ezért volt sok az infarktus, az agyvérzés.

n.

Mindazt, ami a Szovjetunió és Csehszlovákia, vagy más egykori KGST- országok között megkötött szerződések alapján beindított építkezéseken folyt, a korabeli sajtó előszeretettel használta fel az „internacionalista”, a „közös forradalmi út” ideológiájának a propagandájában. Azzal szemben viszont a valóság minimálisan két részletében szólt másról. A mai gazdasági valóság tükrében minden kétséget kizáróan félig rabszolgamunkáról volt szó, mégha a fejlettebb technológia és életkörülmények átültetését szolgálta egy- egy ilyen, költségeiben sok esetben ma sem teljes egészében megtérített monstre építkezés. Más részletében pedig szó sem volt „proletár internacionalizmusról” meg „elvtársi szolidaritásról”. Elsődlegesen az otthoni keresetnek legalább kétszeresét kitevő pénzösszeg motiválta az embereket, amikor elindultak a zord ismeretlenbe.- Az esélyek mellett a veszélyek is megnőttek. Volt úgy, hogy éjjel mentünk haza az építkezésről, s ki- pakoltatták velünk mindazt, amit útközben mondjuk a hotelban vettünk. Panaszra nem volt mód és alkalom, mert a rendőrök egyszerűen ráfogták az emberre, hogy részeg volt és maga veszítette el a holmiját. Nem tudtunk semmit csinálni, legfeljebb csoportosan elindulni a bevásárlásokra. Számtalan esetben megtörtént Orenburgban, hogy a kolléga megvette a fél liter vodkát, s az üzlet előtt el is vették tőle. Voltam egyszer kisegíteni a Kaukázus alatt, ahol tizenöt családi házat épített a vállalat, szanatóriummal, erdészházzal. Mivel az orosz partnernek elfogyott a pénze, nem adták át az épületeket, ezért ki kellett menni őrizni őket. Az emberek egyáltalán nem voltak barátko- zóak, hacsak nem fűződött érdekük hozzá. Mégha el is jöttek valamit kérni, pénzük soha nem volt, legjobb esetben is egy üveg vodkával fizettek. Ott a vodka a mindennapi fizetőeszköz. Ha minőséget akart a megrendelő, akkor csak hozzánk fordulhatott, mert az ottani emberek egyszerűen képtelenek ezt a műszaki színvonalat elérni. Sem a tervezésben, sem a kivitelezésben. Amikor legutóbb kint voltam, csak nők dolgoztak az építkezéseken. Nők hordták az anyagot, nők falaztak, nők vakoltak, nők takarítottak. Nem is tudom, mit csinálnak a férfiak. Valószínűleg a puskáikat tisztogatják. Ott, Kazahsztánban mintha senki nem akarna dolgozni. A kaza- hok mindenhonnan kitúiják az oroszokat, akiknek csak a csencselés marad. A kazahok szeretnének ugyan jól élni, de dolgozni már nem akarnak. Hozzá voltak szokva, hogy a nagy Szovjetunióban eltengődtek valahogyan a máshonnan oda érkezett népek között, de most már dolgozni is kellene. Van ugyan olajuk meg földgázuk, de sem gépeik, sem tudásuk nincs a kitermeléshez. Ott vannak az olaszok, az angolok, akik kitermelik ugyan a nyersolajat, de sem ipart, sem infrastruktúrát nem fejlesztenek. Ha majd elfogy az olaj, akkor egyszerűen odébbállnak. Ott soha nem lesznek gazdag olajsejkségek, mert a pénzt elherdálják. Az életmódjuk legalább kétszáz éve változatlan. Aki ezt nem élte át, nem hiszi el, milyen körülményekkel találkozhat az ember.

in.

Egy-egy építkezésen olykor öt-hat- ezer ember is dolgozott Csehszlovákiából. Az még a jobbik eset, ha az elvégzett munka és a beruházások ellenértékét kezdetben a szovjet, majd az orosz vagy a kazah partner olajjal, földgázzal fizette meg. Ma sem tudni pontosan, hogy a Szovjetunió felbomlása után az önállósodott köztársaságokban maradt beruházási vagyon értékének milyen hányadával tartoznak az új köztársaságok. Ha tavaly és idén még megérte az éppen kivonulóban lévő szlovák vállalatoknak, hogy a pénz hiányában át nem adott építkezéseket szlovák állampolgárokkal őriztessék, akkor valószínűleg nem kis összegekről lehet szó.

Kovács Gyula szerint a megszakadt

kapcsolatokon kizárólag a cseh és szlovák cégek veszítenek:- Amikor Kazahsztánból 1991-ben eljöttünk, az általunk épített lakások már szinte romos állapotban voltak, pedig ugyanazokat a házgyári típusokat vittük oda, amilyenekben itt Dunaszerdahelyen is lakunk. De egyszerűen ilyen az életvitelük. Az Ingus Köztársaságban meg már minden romokban hever, mert szétlőtték a csecsének és az oroszok. Ott az olajért folyik az öldöklés. Az oroszoknak meg a szláv népeknek jobb eljönni onnan, mert úgyis elüldözik őket. A nacionalizmus igencsak felerősödött. Például kérdeztünk kazahokat, hogy miért nem hagyták meg Alma-Atát fővárosnak. Amire azt válaszolták, hogy közel van a kínai határhoz, és amúgy is sok ott a más nyelvű bevándorló. Erre fel csináltak egy új fővárost, ahová az olaj árán palotákat emelnek a hatalmi elitnek.

Kovács Gyula az év elejétől ismét Dunaszerdahelyen él. A nyitrai Magasépítő Vállalat csődbe jutott, felszámolták, s egyelőre munkanélküli. Persze méltatlan lenne önmagához, ha a pihenés hetei, hónapjai alatt nem foglalkozna azzal, hogy kapcsolatai révén új építkezési tenderek elnyeréséhez segítsen szlovákiai vállalatokat. Mégha nagyobb is a kockázat, mint idehaza, a pangó építkezési kedv, a hazai beruházások csökkenő száma arra kényszerítik a vállalatokat, hogy a prosperáló orosz területeken adják el az ottanihoz képest igencsak modem technológiáikat, a szakmunkások tudását, amely sajnos még mindig olcsóbb, mint a nyugatiaké. Ez utóbbiak persze nem akarnak Oroszországban építkezni. Ha mégis, akkor legfeljebb fővállalkozóként, s a kivitelezést a volt keleti blokk országaiban munka nélkül tengődő építőipari cégeknek adják ki. Egy ilyen lehetőségben reménykedik ezekben a hetekben Kovács Gyula is. Még annak az árán is vállalná az új kihívást, hogyha ismét hosszú hónapokra elkerülne otthonról. Nevetve mondja:- Ha a kenyérkereset kaland, akkor én kalandornak számítok, de a családom köréből soha nem kalandoztam el.

Olvasnak-e manapság az emberek faluhelyen? Az ipolynyékiek minden bizonnyal, hiszen a kétezer lakosú községben 510 állandó olvasót tart nyilván a könyvtáros

Gondolatok a könyvtárról

Vanda Zsuzsanna örömmel élt a lehetőséggel, hogy szülőfaluja könyvtárában dolgozhat

(Dömötör Ede felvétele)

KÖVESDI KÁROLY

Van-e még varázsa a Gutenberg- galaxisnak a szórakozást tömegtakarmánnyá silányító televízió és az elektronika rohanó, hektikus világában? Olvasnak-e manapság az emberek például faluhelyen? Vagy c$ak a munka érdekli őket - már ha van? A lélekölő politika és a lét- fenntartási küzdelem árnyékában a kérdés sajnos ritkábban és rend- szertelenebbül hangzik el, mint ildomos lenne. Ezúttal egy Ipoly menti falusi könyvtárat látogattunk meg. Tapasztalataink vegyeseknek mondhatók.

A kilencven százalékban magyarok lakta Ipolynyék a Nagykürtösi járás legnagyobb községe. Csaknem kisváros, tartják a helybeliek, hiszen lélekszámát tekintve a járási központ után következik. A községben a helyi hivatalon kívül nagyjából minden fontosabb dolog megtalálható, beleértve a bankot, csendőrőrsöt vagy a kábeltelevíziót. Ezzel együtt mégsem tud eléggé élni a helyzetéből adódó lehetőséggel, állítja Bodzsár Gyula helyi Csema- dok-titkár, akivel megtekintjük a falu érdekesebb részeit. Ipoly- nyéken látni néhány kacsalábon forgó palotát is, ám a munkanélküliségi arány a húsz százalékot közelíti. Persze, ez a vidék sem éppen fejlett infrastruktúrájáról és virágzó iparáról híres. A járási székhelyen vevő után kiált a Tesla egykori üzemének üresen tátongó épülete, a Dolina bányát pedig egy-két év múlva bezárják, szélnek eresztve több száz alkalmazottat. Átképzést, más munkahely létrehozását szorgalmazni valahogy senkinek sem jut eszébe. Némi remény- sugárt a magyarországi munkaerő- piac jelent, a régióból sokan dolgoznak például Balassagyarmaton, de akad község, ahonnan Budapestre szállítja autóbusz a munkát otthon hiába kereső embereket.

A község könyvtára nem túl pompázatos épületben székel, gépkocsinkkal a keskeny mellékutcában csaknem elsuhanunk mellette. Kis házikó, benne három helyiség; kettő a könyvtáré, a harmadikban az MKP helyi irodája székel. Semmi fényűzés, a Szlovák Takarék- pénztár takaros külsejével például egy lapon sem említhető. De nem is ez a lényeg. A kissé ütött-kopott, festék után áhítozó folyosó végén megnyugtató érzést keltenek a nyitott ajtó mögött feltűnő, zsúfolt könyvespolcok. A rendszeres könyvtárlátogató ismeri ezt az érzést. Az ipolynyékiek pedig, úgy tűnik, szeretnek könyvtárba járni, hiszen a kétezer lelket számláló faluban 510 állandó olvasót vezet a könyvtáros, vagyis az összlakosság egynegyede számít olvasó embernek. Ez a mai világban nem lebecsülendő arány. Ami külön optimizmusra ad okot, hogy ebből 236 a gyermekolvasó.

Mindezt Vanda Zsuzsanna könyvtárostól tudjuk meg, aki kissé sza- bódik, hiszen, mint mondja, ez nem az ő, hanem elsősorban Terebessy Zoltánná érdeme, aki egészen a hatvanas évektől vezette a könyvtárat ez év januárjáig. Nyugdíjba vonulása után Zsuzsanna, aki a nagykürtösi járási könyvtár alkalmazottja volt, örömmel élt a lehetőséggel, hogy a szülőfalujában dolgozhat.

A számok talán keveset mondanak, ám a rongyossá olvasott kötetek magukért beszélnek. A nyékiek (ezt a tendenciát támasztják alá a szlovákiai magyarság olvasási szokásairól árulkodó szociológiai felmérések is) elsősorban a klasszikus írók műveit olvassák; utána következik a „könnyedebb” kategória, a lektűr. A lapok közül az Új Szót és a Vasárnapot, ezenkívül a szlovák Záhradkárt és a Stop autós magazint lehet lapozgatni az olvasóteremben.

A kérdésre, hogy a községi hivatal erejéhez és lehetőségeihez mérten támogatja-e a falu könyvtárát, pontos választ nem kapok, ahhoz ismerni kellene a költségvetést, egy adat azonban sokat elárul: évi háromszázezer koronájába kerül a hivatalnak az üzemeltetés. Minden relatív, de azt hiszem, sok község boldog lenne, ha ezt a luxust megengedhetné magának.

A tizenhét és félezer kötet futólagos átböngészése közben természetesen az iránt érdeklődök, eljut- nak-e a szlovákiai magyar könyvkiadók és szerzők művei az ipoly- nyéki olvasókhoz? Hisz volt már itt Egy falu, egy könyv mozgalom, könyvklub, miegymás. Sajnos, ezen a téren nincs mivel büszkélkedni. Az olvasóteremben kissé meghökkenve fedezem fel takaros glédában Lenin összes műveit, ám mondjuk hazai szépirodalmat, költészetet vagy helytörténeti műveket hiába keresek, legföljebb 1989 előtt megjelent kiadványokat találok. Feltételezem, hogy ez nem elsősorban az ipolynyéki szimpatikus könyvtáros bűne, hanem az agóniáját élő, jobban mondva az esetlegessé vált teijesztésé, hogy ez a tarthatatlan állapot uralkodik itt is. Az ember azt hinné, hogy ha már a piaci viszonyokhoz alkalmazkodó könyvesboltok (bár ez sem nyújt felmentést) nem kényszeríthetők rá, hogy hazai kultúrát is áruljanak, legalább a nagyobb

könyvtárakban megtalálhatók a legfrissebb hazai művek.

A Nagykürtösi járás harminc magyarlakta községének mindegyikében van kisebb-nagyobb könyvtár, de az ipolynyéki az egyetlen, amely teljes nyitvatartással üzemel, minden munkanapon. Ha itt ez a helyzet, mi lehet másutt? Ha mondjuk tavaly 36 000 korona értékben 277 kötetet vásárolt a könyvtáros, abban miért nem szerepelt a hazai kiadók köteteinek legjava, mondjuk legalább 20-25

kiadvány? Nem tudom, a hazai magyar könyvkiadók tisztában vannak-e a helyzettel, mindenesetre elég lehangoló a dolog. Legalábbis az Ipoly menti régióban. Ami nem elsősorban a nyéki könyvtáros munkáját minősíti, hiszen nemrég vette át faluja könyvtárát, és az idén még nem vásárolt könyveket. Azért merem remélni, hogy javul a helyzet, s talán rövidesen megjelenik valamelyik sarokban egy hazai köteteket kínáló könyvespolc is.