Új Szó, 2001. május (54. évfolyam, 100-124. szám)
2001-05-12 / 108. szám, szombat
HÉTVÉGI MAGAZIN 2001. május 12., szombat 5. évfolyam, 19. szám A vidéki gyógyszertárakban rendszerint este kilenc óra után nem jut orvossághoz a rászoruló. Még a belvárosi gyógyszerészek sem érzik magukat teljes biztonságban Fővárosi éjszakai ügyelet PÉTERFI SZONYA Somogyi Tibor illusztrációs felvételei egszólal a csengő. A patikusnő kinyitja az ablakot. Fecskendő kellene a mamámnak, ugyanis cukros - hallom a rekedtes hangot. A fiatal férfi próbálkozása nem jár sikerrel. - Most majd megy máshová. Figyelmeztetem a kollégákat - mondja, s leül a telefon mellé. Alig végez, újabb csengetés jelzi: ki kell nyitni az ablakot. Ejfél előtt egy órával már sor áll a belvárosi patika előtt. Csak nekem furcsa, hogy az ügyfelek férfiak, akiknek sürgősen óvszerre van szükségük. Ha ez így megy tovább, nem sok időnk marad a beszélgetésre, jegyzi meg, s elárulja, éjfélig gyakran arra sincs ideje hogy megigyon egy kávét, egyebekről már nem is szólva. Csak a kívülálló számára érthetetlen, mit keres az utcán egy kétéves forma apróság, akinek mamája gyors lázcsillapítót követel. És még zokon is veszi, hogy a patikus a gyógyszer helyett az orvosi készültséget ajánlja. Az anyuka lelkére vehette a gyógyszerész szavait, másfél órán belül hozza a receptet. Köszönöm mondja, miután átveszi az antibiotikumot. - Ezt is ritkán hallja az ember. Nemcsak éjszaka, nappal is - lepődik meg. Alig ül le, máris új vendég érkezik. Egészségügyi betétért, a következő viszont vitaminokat és nyomelemeket vásárol vagy ötszáz koronáért. A sžusszanásnyi szünetben a gyógyszerészek nehézségeire irányítja figyelmemet. Arra, hogy az egészségbiztosítók csak késve fizetik ki számláikat, és arra: a készpénzfizetéses gyógyszerekből vásárolják a vényre írtak zömét. Amikor végre egy olyan beteg érkezik, aki az orvosi készültségen kiállított receptet váltja ki, mosoly ül az arcára. Elárulja, noha a gyógyszertárak főleg az akut betegek számára vállalják az ügyeletet, ők veszik igénybe szolgáltatásaikat a legritkábban. Látnom kell, hogy a fájdalomcsillapítók is gyorsan fogynak éppúgy, mint az orr- cseppek. Amikor azonban kétnapos recept kiváltását követeli egy kissé részeg férfi, a patikusnő mintha elveszítené a türelmét. Egészségügyi felvilágosítása nem jár sikerrel, a trágárkodó előtt az ablak bezárul. Amikor hajnali kettőkor kávét főz, a félelemérzés iránt érdeklődöm.- Néhány évvel ezelőtt még nem védte rács az ablakot, ezért amikor néhány kábítószerélvező betörte az üveget, inamba szállt a bátorság. Észnél voltam, nyomban hívtam a rendőröket. Mire megérkeztek, a rendbontók leléptek. Megegyeztünk abban, hogy a járőrözők szemmel tartják az ügyeletes gyógyszertárakat. Megtörtént az is, hogy gyufát dugtak a csengőbe, ám nem mertem kimenni és megszüntetni a fülsüketítő csengetést. Ismét a rendőrök segítettek ki a bajból. Néhány nappal ezelőtt majdnem szörnyet haltam - vallja be nevetve. Hajnali háromkor elszundítottam és óriási csörömpölésre riadtam fel. Biztos voltam abban, hogy betörtek a patikába. Nem mertem mozdulni sem, a telefont pedig a másik teremben tartjuk. Lapítottam, majd a földön kúszva közelítettem meg a készüléket. Szerencsére, mielőtt tárcsáztam volna, tekintetem az ablakra esett. Ép volt. Nem értem, mitől esett le a polcról néhány doboz tápszer, de nagyon megrémültem. Mellesleg, nyomban itt lesznek a gyermektápszeresek, majd újra a narkósok. Nem tévedett. Egymás után négyen, három illuminált apuka és egy nő vásárolt tejport és gyermekteát, majd két fiatal hamis recept segítségével akart nyugtatóhoz jutni.- Ismerem már őket, gyakran teszik próbára türelmemet. Nem tudok kedves lenni akkor sem, ha az éjszaka folyamán valaki testápolót, szappant követel. Van, hogy azzal küldöm el, hogy nem tartunk ilyen árucikket, ám néha elővigyázatlan vagyok és felsorolom még a választékot is. Rendszerint pórul járok, mert az illető az egyes fajtákat látni akarja. Futkosok fel és alá, ám végül úgysem vásárol. És még kifogásolja, hogy nem mosolygok eléggé. A harmadik kávé ellenére egyre álmosabb vagyok. Míg összegörnyedve szundikálok a karosszékben, a patikusnő a vényeket, valamint a polcokon sorakozó orvosságokat rendezi. A csengetés alapján megállapítja, ismerős érkezik.- Kábítószerkereskedők állnak meg ilyenkor. Taxi szállítja őket. Valami lehet a fecskendők körül, mert egyre gyakrabban jönnek éjszaka. Bár nem nagyon hiszik el, hogy újabban nem tartok fecskendőt, nem tehetnek semmit. Vannak kollégák, akik kiadják a kért mennyiséget, mert az is növeli a készpénzbevételt. Én nem akarok részese lenni a fecskendőkkel történő visszaéléseknek. A kereskedők gyakran az eredeti ár tízszeresét követelik a narkósok- tól. Persze tudom, hogy akinek nincs pénze új fecskendőre és használttal lövi be magát, még nagyobb veszélynek teszi ki magát. A váltás érkezése számomra a megváltást jelenti.- Amíg a gyerekeim kicsik voltak, ügyelet után csak ritkán felehettem le. Most már egyszerűbb az életvitelem, ketten maradtunk a férjemmel. Amikor időm engedi, több napra főzök, a mélyhűtött ételt ilyen alkalmakra tartogatom - mondja búcsúzás közben, s arcán nem is látszik az átvirrasztott éjszaka nyoma. A lakótelep a 20. század találmánya - vagy inkább vívmánya és alig fél évszázados múltra tekint vissza. Valamikor az ötvenes években kezdték építeni pihent agyú tervezők így élünk mi itt, emberek a város peremén... LŐRINCZ ADRIÁN urcsa egy szerző az Élet, sosem ír disz- tingvált gondolatokat, és csakis a sűrűjéből hajlandó meríteni. A sorokat pedig úgy rója, ahogy az néki megfelel. Bizony sokszor előfordul, hogy össze is kuszálja őket, és előrukkol valami szokatlannal. Nincs ez másképp napjainkban sem, amikor a csillagok kapuit döngetjük, és a végtelen bejárására készülünk. Olyannyira készülünk, hogy a Nagy Rohanás közepette gyakorta megfeledkezünk azokról az apró momentumokról, amelyekből - mint tükörcserepekből - tulajdonképpeni földi létünk összeáll. Itt van például a lakótelep. Hogy miért éppen az? Mert egy annyira hétköznapi, figyelemre sem méltó, ám a maga mikrokozmoszában annyira egyedülálló jelenség, hogy igazán megérdemel pár sort. Túd- juk, hogy mint olyan, a 20. század találmánya - vagy inkább vívmánya -, és alig fél évszázados múltra tekint vissza. Valamikor az ötvenes években kezdték építeni pihent agyú tervezők rémálmai közepette fogam ördögi tervek alapján eleink, abban a biztos tudatban, hogy amit alkotnak, az maradandó lesz. Mint tudjuk, nem így lett. A legtöbb városka lakótelepének állaga az elmúlt évtizedek viharai folytán egyre inkább megromlott, sőt balesetveszélyessé vált. Az élet azonban nem állt meg bennük, mert - mint azt valamennyien tudjuk - „az élet szép és szépülni akar. így eshetett meg, hogy lassacskán fölcseperedett a „lakótelepesek” második nemzedéke is, sőt topogóban már a harmadik generáció! Egészen sajátos a helyzet fővárosunkban, annak is az egykor Ligetfalu nevet viselő települése helyén felépült lakótelepén, mely a dicső nevet is átmenekítette a mába. Ez a második világháborút követően rohamos fejlődésnek induló Pozsony kényszerszállója volt, mely ezt a státuszát levetve, az előkelő A tömegben az ember elveszíti identitását. Ami egyéniséggé tette, az úgy hull le róla, mint az a bizonyos ruha a boldog szerelemben, és olykor teljesen meghökkentő reakciókat produkál. lakótelep címet vette fel a későbbiek során. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a Kárpát-medence legnyugatibb csücskének szellemi központja lett ez a hely, ahol az ország - és azon belül keveredő népek - színe-java telepedett meg, a szellemi emelkedettség szélességi köreinken amúgy sem alacsonyan stagnáló nívóját emelendő. Szlovákia, sőt a külföld legkülönfélébb helyeiről összeverődött népség egy olyan furcsa etnikumot hozott létre, melyet leginkább a „földönfutók nemzetsége” címszóval illethetnénk. Hogy milyen ez a nép, mely tulajdonképpen nemzetet alkot a nemzet kebelében (csak a parlamentben meg ne hallják!)? Hogy a dolog mibenléte a teljes pompájában csillanhasson fel lelki szemeink előtt, feltétlenül abból az igen kézenfekvő tételből kell kiindulnunk, hogy a tömegben az ember elveszíti identitását. Ami egyéniséggé tette, az úgy hull le róla, mint az a bizonyos ruha a boldog szerelemben, és olykor teljesen meghökkentő reakciókat produkál. Álljon itt most néhány példa, az esetet megvilágítandó. Első kép: gyermekek a játszótéren. Már-már elvárná tőlük az ember, hogy rendesen játszanak, ám ők az idő elűzésének egy érdekesebb módját, a bunyót választják. A leosztás egyértelmű: az egyik rúg, a másik szenved. Persze azt, hogy mennyire szenved, igyekszik azzal leplezni, hogy minden kapott rúgás után egy sor trágár káromkodást intéz bántalmazójához. Az ettől persze még dühösebb lesz, aminek a következménye további rug- dosás. Ördögi kör, melyből nincs kiút. Szemmel láthatólag mindkettő legszívesebben abbahagyná már, de akkor hová lesz a renomé?! Az őket körbe vevő srácokból a helyzet komikuma hangos röhögést csal elő. Nem is sejtik, hogy aminek ma örülnek, annak holnap talán áldozataivá válnak. Második kép: az induló autóbusz. Koros hölgy próbálja megakadályozni, hogy a nála talán még egy évtizeddel idősebb, éppen felszálló nénikét ne csukja össze a záródó ajtó. „Várjon még” - kiabál előre kétségbeesetten a sofőrnek. A vezetőfülkéből legszebb éveiben járó szőkeség pattan elő, s indul hátra, az „elégedetlenkedők” felé. Mindenki lapul, kivéve azt az egy újságírót, aki ilyenkor mohón lesi a fejleményeket. Néhány oktató jellegű mondat hangzik el, melyeknek közlésétől - tekintettel a nyomdafesték pironkodó természetére - most eltekintünk, majd a szöszke visszafelé vezető útján még közli az utasokkal, hogy az ilyen vén nyanyák miatt késnek el a rendes emberek mindenhonnan, hogy verje meg őket a ragya... Zárókép: a hipermarket előtt. Öt- venen túl járó, egykor biztosan jobb időket is megélt polgártárs osztogat röplapot a bevásárlóközpont előtt. Teszi mindezt nem túl nagy meggyőződéssel, olykor-olykor a közeli italkimérés felé sandítva, ahol víg cimborák gurigatják lefelé a nedűt. Negyvenöt korona per óra, napi tíz óra egy kajaszünettel - hány rund is volna ez? Fiatal, menedzser-forma úriember jön ki az üzletből, és okítólag közli emberünkkel, hogy röplapot márpedig nagyobb meggyőződéssel, mosolyogva kell osztogatni, különben nem lesz fizetés. Menedzser jobbra el, miközben emberünk gondol egy merészet, és az egész csomag röplapot a távozó hátához vágja, majd nagy megkönnyebbüléssel a büfé felé veszi az útját. Hát, így élünk mi itt, emberek a város peremén... • »»« *»*• **« ■ «*»» *«»• *«** l! '®l* !£***!« i (Archív felvétel)
