Új Szó, 2001. április (54. évfolyam, 77-99. szám)
2001-04-07 / 82. szám, szombat
2001. április 7., szombat 5. évfolyam, 14. szám Sokan tévesen úgy hiszik, hogy az iskolaválasztás eleve pályaválasztást is jelent, holott e dolog éppen fordítva van, a gyermek elképzelt pályájához kell megfelelő iskolát találni Az iskolaválasztás joga legyen a szülőé! Somogyi Tibor illusztrációs felvétele CSICSAY ALAJOS A fiatal családok számára | aligha létezik nagyobb gond, mint a gyermek | jövőjének megtervezé- **•*••* se. Ezt sajnos sehol sem tanítják. Sokan tévesen úgy hiszik, hogy az iskolaválasztás pályaválasztást is jelent, holott ez fordítva van, a gyermek elképzelt pályájához kell megfelelő iskolát találni. A társadalmi rendszer az elmúlt tíz év alatt gyökeresen megváltozott, ám az iskolarendszer szerkezeti felépítése nagyrészben maradt a régi. Vannak iskolatípusok, amelyekből a kikerült fiataloknak nincs reményük arra, hogy képesítésüknek megfelelő munkát találjanak. A kilencvenes évek elején a pedagógusok többségének az volt a véleménye, hogy az egységes, központilag irányított iskolarendszert mind szerkezetében, mind a nevelés-oktatás tartalmának szempontjából a lehető leghamarabb át kell építeni. E törekvésben a magyarországi kollégák több lépéshosszal megelőztek bennünket. Legátgondoltabb, a történelmi folytonossághoz ragaszkodó, s egyben legkorszerűbb oktatás- politikai programja - Beke Kata és munkacsoportja jóvoltából - a Magyar Demokrata Fórumnak lett. Sajnos ezt a frissen hatalomra került pártnak nem sikerült megvalósítania. Akkor még nagy szavuk volt azoknak a neves oktatáspolitikai szakembereknek, rangos egyetemi oktatóknak, akik a szocializmus oktatáspolitikai rendszerét kidolgozták, és mindent elkövettek megmentéséért. Hasonló volt a helyzet nálunk, Csehszlovákiában is. Ha a kilencvenes évek elején nem illan el nyomtalanul a kedvező pillanat, ma e térségnek a legkorszerűbb iskolarendszere lenne, amely a szülők számára választási lehetőségként az iskolatípusok széles skáláját tudná kínálni. Egyebek közt lenne három-négy differenciáltan működő gimnáziumtípus, akár egy iskolában is többféle tagozattal. Sajnos mind nálunk, mind Magyarországon egyetlen „új” gimnáziumtípus tudott szűk teret hódítani magának. Ez náluk a hat-, nálunk pedig a nyolcosztályos gimnázium lett. Mindkettőnek más-más küldetése lehetett volna, márcsak azért is, mert tudvalevő, hogy a gyermekek humán és reál tantárgyak tanulásához való képességei nem egy időben bontakoznak ki, ezért ezeket az iskolatípusokat is ehhez az igényhez kellett volna igazítani. Bár a negyvenegy éves életpályámat alapiskolai pedagógusként jártam be, s mindent megtettem azért, hogy iskolánk ne csak megmaradjon, hanem folyvást felfelé íveljen, szakmai megfontolásból egyik támogatója voltam a nyolcosztályos gimnáziumok újraszervezésének. Egyik és legfontosabb érvem az volt és ma is az, hogy a gimnáziumoknak az iskolaszerkezetben vissza kell kapniuk az őket megillető rangot, amelyet már a 19. század közepén megszereztek és egy évszázadon át meg is tudták azt tartam. Világhírű magyar tudósok, köztük a Nobel-díjasaink is, a nyolcosztályos gimnáziumokban alapozták meg tudásukat, és azok hatására őrizték meg azt a magyar szellemiséget, amelyben üldöztetettségük és kitaszítottságuk ellenére is mindvégig megmaradtak. Mert a nemzet szellemiségét mindenkor a középiskolák alakították ki. Nem véletlen, hogy az elnyomó, enyhébben fogalmazva a szellemiséget kordában tartó hatalom mindig a középiskolákra tette rá kezét. Nem vesszük észre, hogy a szándék sohasem változik? Pedig éppen elég tapasztalatunk van már rá, s erre épül a második nyomós érvem. A közös igazgatás alá vont négyosztályos gimnáziumokba és szakközépiskolákba az itteni magyarok részéről mindig túljelentkezés volt. Amikor a magyar osztályok megteltek, az igazgatók nagylelkűen felkínálták a szlovák osztályokat, amelyekben csodálatos módon mindenkor akadt férőhely. így sikerült évtizedek folyamán átirányítani több ezer dél-szlovákiai magyar fiatalt nem anyanyelvű középiskolákba. A nyolcosztályos gimnáziumokban az elmúlt kilenc év alatt ilyesmi egyszer sem fordulhatott elő. Ha nem került be a gyerek - mert az osztályok száma ma is korlátozott -, visz- szavitte a szülő az alapiskolába, mondván, jelentkezhetnek még négy, újabban öt esztendő múlva. A harmadik érv már szorosan szakmai jellegű, amely a legtöbb szülő számára kevésbé meggyőző. A nyolcosztályos középiskolában az elsajátítandó tananyag lineárisan építhető fel, ami által nincs rákényszerítve a gyerek, hogy az alapiskola első osztályától az érettségiig ugyanazt a tananyagot újra és újra tanulja. A spirálisan felépített tananyagbeosztás a négyosztályos középiskolákra jellemző, amelyek az alapiskolák felső tagozatára épülnek, s jórészt figyelmen kívül hagyják az ott megtanultakat. Keserű tapasztalat, hogy az alapiskolákban működő pedagógusok egy része szinte már ellenpropagandát fejt ki a nyolcosztályos gimnáziumok ellen, mondván, „elhalásszák” az alapiskolákból a jótanuló gyerekeket. Hát nem az a szándék, hogy aki képes rá, tanuljon tovább? Az eddigi legszomorúbb tapasztalatom az volt, amikor az egyik iskola igazgatója felszólította azokat a kollégáit, akik nyolcosztályos iskolába íratták a gyermeküket, hogy keressenek maguknak másutt munkahelyet, mivel tettükkel a „konkurenciát” támogatták. Vajon nem tisztességtelen dolog elhallgatni a szülők előtt, hogy a két iskolatípus már csak azért sem konkurálhat egymással, mert az alapiskolában olyan visszahúzó erők munkálnak, amelyek a gimnáziumokban már eleve ldzártak. Az alapiskolákban ugyanis túl sok az olyan tanuló, aki jóval több figyelmet, sokkal több segítséget és tanítói, nevelői türelmet igényel, múlt azok, akik önállóbbak, gyorsabban reagálnak, hamarabb birkóznak meg a feladatokkal, vagyis jobb képességűek az átlagnál. Ezeket kell átirányítani a nyolcosztályos gimnáziumokba. Akik pedig ott maradnak az alapiskolákban, azokkal intenzívebben kell foglalkozniuk a pedagógusoknak. A legtöbb nagy alapiskola úgy próbál meg segíteni a „bajokon”, hogy ún. matematikai és nyelvi osztályokat hoz létre, amelyekbe egy rejtett „belső felvételizés” folytán juthatnak be a jobb képességű gyerekek, így aztán egy iskolán belüli differenciálás következtében létrejön egy- egy „elit” osztály és két-három „gyenge”, amelyet aztán egyesek nem átallanak lebecsülő címkékkel is megbélyegezni. Nem veszik észre, hogy az ilyen intézkedések következtében csalódott szülők elkeseredett véleménye irányít át sokakat a szlovák iskolákba, akik mégcsak nem is sejtik, hogy ezzel a lehető legrosszabb megoldást választották. Túdatosítani kellene, hogy a nyolc- esetleg a hatosztályos gimnáziumok léte nem valami természetellenes differenciálást jelent, hanem egy adott iskolarendszeren belüli le- ágaztatást. Aminek ellensúlyozása érdekében az alapiskolákban a tanulók képesség szerinti csoportokba, azaz osztályokba történő besorolása nemcsak indokolatlan, hanem nevelési szempontból káros. A nyolcosztályos gimnáziumok ellen azt az érvet is fel szokták hozni, hogy túlzottan sokat versenyeztetik a gyerekeket. A tapasztalat viszont éppen mást mutat. A rengeteg, már- már kaotikussá váló tanulmányi verseny az alapiskolák válogatott osztályaiba került gyerekeket terheli. Előfordul, hogy ugyanaz a gyerek néhány hét leforgása alatt négy öt vagy még ennél is több tanulmányi versenyen „képviseli az iskolád’. E versenyekből a nyolcosztályos gimnázium tanulói eleve kimaradnak, mert az említett lineárisan felépített tanterv következtében ugyanazt a témát egy két évvel később tanulják, ám akkor sokkal több ideig és elmélyültebben. A szülők gondolkodását abba az irányba kellene fordítani, hogy ráébredjenek, gyermekeik jövőjét már kicsi koruktól kezdve folyamatosan kell tervezgetniük. S amikor aztán eljön az idő, az általuk elképzelt életpályához válasszák meg a megfelelő középiskolát és ne fordítva. A köztudatba még sajnos nem épült be, hogy az iskolák szolgáltató intézmények, amelyeknek a kliensei maguk a szülők. Ezért hát nekik joguk van tudniuk, mit képes nyújtani egy-egy iskola és mi nem várható el tőle. Az alapiskola feladata, mint nevében is benne van, az alapozás, illetve a középiskolai továbbtanulásra való felkészítés. Olyan programot kell készíteniük tehát, hogy a leágazás után visszamaradt gyerekek ne szellemi „selejt” legyenek, hanem olyan fiatalok, akiken majd a társadalom jövője múlik. Hiszen ezek az alapiskolákban szerényen meghúzódó gyerekek, vagy éppen bohóckodó kis vagányok lesznek az ipar, a mező- gazdaság és a kereskedelem mozgatórugói. Aki pedig középiskolába megy, nyilván azért adják oda a szülei, mert értelmiségi pályára szánják. E törekvést pedig csírájában elfojtani több mint hiba. Ez már bűn, még akkor .is, ha nem rossz szándékkal követik el, legfeljebb tévedésből. Az iskolaválasztás jogát hagyjuk meg annak, akié a gyerek, mivel a jövőjéért is övé a felelősség. Legyünk résen, és figyeljünk oda arra, hogy mi kerül a szemünk előtt felcseperedő nemzedék szellemi asztalára Tom és Jerry meg Rambó a gyerekszobában LŐRINCZ ADRIÁN Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor az elemi iskola álarcosbálján a negyedikes fiúk döntő többsége Winnetou-nak, Old Shatterhandnek, a lányok pedig Nszo Csinak öltözve jelentek meg, ezzel is reprezentálva a fokozatosan öntudatára ébredő szocialista ifjúságnak az imperialista elnyomás igája alatt gömyedező indián népekkel vállalt, feltétlen szolidaritását... És hol vannak azok a meghitt esték, amikor oly jólesett Nemecsek Ernővel járni a grundot vagy Tutajossal és Bütyökkel a láp világát? Mindent elvitt volna a nagy víz? Új szelek fujdogálnak Napnyugat felől, melyek a száj- és körömfájás vírusain kívül rengeteg hasznos dolgot is házhoz hoznak. Kultúrát, multimédiát meg miegyebet. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ami nyugatról áramlik be hozzánk, az eleve rossz és haszontalan. Ilyen kijelentést tenni felelőtlenség volna, hiszen nyilvánvaló, hogy mai szellemi örökségünk bölcsője a Nyugat és Kelet határán ringott, s mindkét kultúrkör bélyegét magán viseli. Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet: legyünk résen, és figyeljünk oda arra, hogy mi kerül a szemünk előtt felcseperedő nemzedék szellemi asztalára. Az egyik legnagyobb veszélyforrás a televízió. Kevesen tudatosítjuk, hogy a szoba sarkában szerényen meghúzódó ládikó milyen nagy mértékben képes befolyásolni az ember gondolatvilágát. Különösen érvényes ez a gyermekekre, akik még nem igazán érettek a szelekcióra. Nem tudják eldönteni, a jó és rossz határai pontosan hol húzódnak. Olykor a felnőttek is bajban vannak ezzel, hát még a kicsik, különösen ha jó szüleik is mediális mindenevők. A bajok akkor kezdődnek, ha az üyen családban felcseperedő gyermek nem kapja meg a követendő modellt, a példát, mellyel azonosulhat. Mesterségesen megalkotott példakép után néz. Itt jönnek be a képbe az akcióhősök, akiknek karakterét a filmszakma arra építi, hogy az általuk megtestesített eszme minél több embert megérintsen. Nem varázslat ez, hanem tömegpszichológia. A baj nem is annyira az ideákkal és a hősökkel van, hanem a módszerekkel, melyek segítségével erősen kétes küldetésüket betöltik. Bár tény, hogy- Göncz Árpádot idézve - „két igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb”, mégis visszatetszést és félelmet kelt, ha hullahegyek hátán tör a magasba. Ha a lélektannak nem hiszünk, érdemes figyelmünket a sajtóban gyakorta közzétett statisztikák felé fordítani. Egy ilyen felmérés kimutatta például, hogy a filmtörténet legerőszakosabb alkotása a Rambo harmadik része; ebben átlagban körülbelül másfél percenként történik egy erőszakos cselekmény. Szerintem a nagy közkedveltségnek örvendő Tom és Jerry sem marad messze Rambótól. További veszélyforrás lehet a mindennapi életben szinte lépten-nyo- mon leselkedő reklám, melyben a gyerekek vagy mint célcsoport szerepelnek, vagy közvetlenül az árut, szolgáltatást kínálják. Lélekbúvárok állítják, hogy éppen a kisiskolás korú gyermekek a legfogékonyabbak a reklámok iránt. Alakuló értékrendjüket szülte gyökereiben képes felborítani egy-egy „fején találd’ szöveg, kiváltképp ha a mozgókép segítségével megcsillantják előttük a nagy felemelkedés lehetőségét. „Ha nem birtoklód ezt vagy azt a terméket, alsóbbrendű vagy” - mondja (persze burkoltan) egy-egy reklámszöveg, amit nem lehet másképp megítélni, mint gálád támadást a gyermek egészséges értékrendje ellen. És megindul a hajsza a prostíbarbikért, a se fiú, se lány figurákért és a nem tudni, mire jó pokémonokért és más démonokért. A mai világban minden olyan multi, inter, hiper és egyáltalán - szuper. A gyermek a hipermarket légkondicionált világából hazaviheti a multinacionális cégek által gyártott, következetességből egy emberi nyelven sem kommunikáló csodacsipogót, és interaktív részesévé válhat valaminek, ami szuper. A képernyő elé szegezve legalább nem követ el csínyt, nem zaklatja kérdésekkel az amúgy is elfoglalt környezetét, és ami fontos, a fantáziája is a szigorúan megszabott határokon belül fog kalandozni. Új idők járnak, melyek megteremtik a saját hőseiket és mítoszaikat. Mert a mítoszokból él az ember. Ezek pedig a könyvekben nyugszanak, arra várva, hogy újra felfedezzék őket. A mítoszaitól megfosztott ember azt veszíti el, ami a tömegből individuummá emeli - az identitását.
