Új Szó, 2001. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
2001-02-08 / 32. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2001. FEBRUÁR 8. Régióink Manapság tíz fiatalból nyolc azért él átmeneti otthonokban, gyermekfaluban vagy állami intézetekben, mert munkanélküli szüleik már ételt sem tudnak venni Akiknek az Otthon az otthon Nincs CD, hifitorony, számítógép vagy többezer kornás ruha a fa alatt, amit egy normális családi körülmények között élő fiatal kap ajándékba, csak álom marad a számukra (A szerző felvételei) munkájuk, nincs lakásuk, a szociális segély nagyon kevés - nincs jövőképük.” Amíg az igazgató telefonon intézi az otthon gondjait, szétnéztem az intézetben. Az otthonban általában jól érzik magukat a gyermekek, ez nem is csoda,, hiszen az intézet 25 alkalmazottja - ebből 8 nevelő és 3 segédnevelő - mindent megtesz annak érdekében, hogy pótolja számukra a pótolhatatlant: a meghitt családi légkört. Erőfeszítésüknek köszönhető, hogy sok gyermek sírva távozik a gyermekotthonból. Az egyik szobában a tizenhat éves Zuzka nagyon szép rajzokat mutat. Megdicsértem munkáit. Vajon hogyan gondolkodik, mit érez egy ármert sokszor bebizonyította, hogy nem úgy viselkedik, ahogy egy anyának kellene a saját gyermekével. Itt csak tizennyolcéves koromig maradhatok, és nem tudom, hogy utána mi lesz velem. Ha visszapörgethetném az időt egészen a fogantatásom időpontjáig, és azt kívánnám, hogy inkább meg se szülessek. Mindig egy nagy családra vágytam, testvérekkel, normális szülőkkel és nagyszülőkkel. Azok közül az osztályban, akik kiegyensúlyozott családi környezetben nőnek fel sokan megértik a helyzetemet, de olyan is van, aki nem, mert ő éli a saját életét, és lényegtelen számára, hogy mással mi történik. Csak azt lálja, hogy kívülről milyen az illető, nem érdekli, hogy milyen a háttere, csak tét ünnepén tör elő. Kívülről látszólag minden rendben van, a bent élő gyerekek és tinik éppen olyan izgatottan készülnek a karácsonyra, mint azok, akik családi körben tölthetik a szeretet ünnepét. Hogy mit érezhetnek a szívükben, azt nem lehet leírni. Ezek a lakók már korán megtanulták azt, hogy a játékokat, a ruhákat nem a Jézuska vagy a Télapó hoz- A műsorban felléptek az otthon lakói Ján Papso (jobbról), a párkányi gyermekotthon igazgatója és munkatársai a kultúrműsort figyelik vaházi kislány, ezt mondja el, most a kedves olvasóinknak: „Itt sokkal többen vagyunk, mint egy átlagos családban. Csak egymásra számíthatunk, és miután megszokjuk egymást, már ránézéssel tudjuk, hogy kinek mi a vágya, mi a panasza. Mi, gyerekek egymás között megbeszéljük, ha valakinek problémája akad, de ha valami nagyon nagy gond van, akkor valamelyik nevelőhöz fordulunk. Ők nagyon rendesek. Nagyon nehéz megemészteni ezt a tizenhat évet, amit megéltem. Először akkor estem mély depresszióba, amikor az édesanyám elhagyott. Hétéves voltam, és már magam vasaltam ki az ünneplő ruhámat. Most azon borultam ki, hogy az apám kijelentette, cseppet sem érdekli a sorsom. Ráadásul anyu karácsnyra sem vitt el magához, pedig előtte megígérte. Már benne sem bízom meg, a külső alapján dönt. Tény, hogy nem járok márkás ruhákban. A sok rossz ellenére, amin keresztül mentem hiszek abban, hogy az élet szép, mert mindig hittem abban, hogy ha valaki sokáig boldogtalan., altkor egyszer nagyon-nagyon boldog lesz, és én bízom abban, hogy ez teljesül. Nem szoktam a sorsomon siránkozni, mert az élet szép a maga módján”. Zuzka utolsó mondatai kísértek végig a folyosókon, míg visszakerültem az igazgató irodájába, ahol tovább beszélgettünk. „Sok támogatást kapunk a várostól, legutóbb, karácsonykor is a város polgármestere Ján Oravec ajándék- csomagot osztott szét az otthon lakói között, hiszen ez az ünnep „idebent” valami egészen más. Nehéz leírni, mert a fájdalom és az elha- gyatottság érzete leginkább a szereza a fák alá. A fát együtt dísztik fel, majd körülülik, és énekelnek. Itt mindenki egyforma értékben kap ajándékot, nincs kivételezés senkivel, viszont az összeg igen minimális. Nincs CD, hifitorony, számítógép vagy többezer kornás ruha a fa alatt, amit egy normális családi körülmények között élő fiatal kap ajándékba, csak álom marad a számukra. A legnagyobb vágyuk azonban nem fejezhető ki anyagiakban. Ők mindannyian arra vágynak, ami a legtöbb embernek megadatott, egy igazi családra, ahol békében és nyugalomban lehetnének. Helyette a szeretet ünnepén a nevelők próbálják meg pótolni azt, amit nem lehet, a szülői szeretetet. Ebben az évben próbálunk tovább változtatni azon, hogy a gyermek- otthonban nevelkedett gyerek számára a gyakorlati életbe való beilleszkedés könnyebb legyen. Ezen egy kis házi konyha felszerelésével szeretnénk változtatni, hiszen ilyen már sok gyermekotthonban működik. Ezzel az önállóságra, a helyes gazdálkodásra, az ételek elkészítésére, a kommunikáció fejlesztésére, a gyakorlottságra szeretnénk a pedagógiai munkánkat összpontosítani. Tovább fejleszteni az otthonban lakók pozitív gondolkodását, hogy megtudják különböztetni a jót a rossztól. Ügyelünk a rendre és a tisztaságra. Üde zöldnövények apró díszek, faliképek teszik hangulatossá az épületet. Ebből is látni, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy ezekkel a mostohasorsú gyermekekkel elfeledtessük az otthoni borzalmakat. Arról már nem mi tehetünk, ha ez nem minden esetben sikerül maradéktalanul. Sajnos van olyan esetünk, hogy a volt intézetes hölgy leánya is már az otthonunk lakója. Micsoda emberi sorsok, micsoda családi tragédiák! Ami a jövőt illeti, amennyiben lesz rá lehetőségünk, próbáljuk majd fokozatosan átalakítani az otthont, és előtérbe helyezzük a családi képzést, ami annyit jelent majd, hogy a lakóink saját maguk fognak főzni, mosni, gazdálkodni, természetesen pedagógiai felügylet mellett. Remélem, hogy két éven belül, így fog kinézni a jövő gyermekotthona Párkányban is, mert egy Ba- bits-idézet szerint „Minden embernek a lelkében dal van, és saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.” - Látod, mi is erre törekszünk, megtanítani az otthon lakóinak a szépet és a jót, segíteni nekik megtanulni a mi értékrendünket és reméljük: egyszer majd büszkén mutathatok a növendékeim közül valakire, akinél a munkánk meghozta gyümölcsét”’ - mondta búcsúzóul a negyvenéves párkányi gyermekotthon igazgatója. MIRIÁK FERENC mézet. Már a szó is olyan hidegen cseng. Az elha- gyatottság és a boldogtalanság helye. A falakon belül szomorú, szeretette éhező tekintetek, amelyek mind fájdalmas sorsokról mesélnek. Az ENSZ 1989 novemberében megtartott közgyűlésén a tagállamok elfogadták A gyermek jogairól szóló egyezményt. Ez egyebek mellett rendelkezik a helyettesíthető védelemről abban az esetben, ha a szülők nem tudják, vagy nem megfelelően gyakorolják jogaikat, akkor az állam beavatkozhat a nevelésbe - gondnokság alá helyezése, örökbefogadás, illetve intézetbe való nevelés formájában. A tagállamok az egyezmény elfogadásával kötelezték magukat arra, megtesznek mindent annak érdekében, hogy a gyermekek elleni erőszakot fizkai- és lelki durvaságot felszámolják. Szakemberek szerint ez rendkívül nehéz, hiszen éppen a családon belül elkövetett bűncselekmények azok, melyeket általában nem tudnak felderíteni azért, mert az érintettek hozzátartozóik ellen nagyon ritkán tesznek feljelentést. A családon belül történt erőszakos cselekményeknek leggyakrabban a legkiszolgáltatottabbak, az idős, magatehetetlen emberek és a gyermekek a sértettjei. Hazánkban jelenleg több ezer állami gondozott él. Manapság tíz fiatalból nyolc azért él átmeneti otthonokban, gyermekfaluban vagy állami intézetekben, mert munka- nélküli szüleik már ételt sem tudnak venni. Sok gyerek számára viszont megváltás, ha intézetbe kerülnek, mert addig örökös rettegésben éhek, végig kellett nézniük, amint a szüleik verték egymást. Az emberi sorsok ezerfélék. A párkányi gyermekotthon nagyon szép környezetben működik a Duna partján 1961 óta. Az igazgató Ján Papso, aki készségesen mutatta be a gyermekotthont: „Harmincnyolcán vannak most az otthonban, a négyéves Sárközi Patríciától, a huszonkét éves Svetlana Bednárováig, aki már főiskolás. Hiába adunk gyermekeinknek tiszta ruhát, ételt és szállást, a legfontoSok gyermek sírva távozik a gyermekotthonból. sabbat mégsem pótolhatjuk, a szülői szeretetet. Nevelőink feladata főképp a kicsikkel és az alapiskolásokkal való foglalkozás. Ez a korosztály, amely nevelési szempontból még jól kezelhető. A kamaszokkal már nagyobb gondjaink vannak. A legnehezebb egy gyerekotthonban nevelkedett gyerek számára a gyakorlati életbe való beilleszkedés. Ezek a gyerekek mindent készen kapnak. Vannak kamaszok, akik még kenyeret sem tudnak szelni, vagy rántottát sütni. A mi gyerekeink életéből rengeteg hétköznapi dolog hiányzik, nem tudják például hogyan kell feladni egy levelet, hisz sohasem csinálták. Ezért is örülök, mikor egy-egy megbízható család időnként hazaviszi valamelyiküket. Ott kinn megtapasztalhatják, hogyan zajlik a valós élet, hogyan kell szeretni, hogy nem mindig kapni, de adni is kell, beosztani a munkát, a fizetést. Mert, sajnos, itt bennt nem tanulnak meg bánni a pénzzel, nem is ismerik az árakat. Legnagyobb probléma tehát, hogy 18. éíetév betöltése után mi lesz velük? A legtöbben a középiskolából kikerülve súlyos gondokkal találják szemközt magukat. Nincs Mára négyszáztíz tagot számlálnak, ami a lakosság csaknem egyötöde - sok a fiatal tag is, akiknek köszönhetően a helyi szervezet mindig sikeres lehet az eljövendőkben Kürtön újjáéledt a vörös keresztes szervezet KIS PÉTER Érsekújvári járás területéről a véradókat összegyűjtő autóbusz hagyományosan Kürtön időzik legtovább, hiszen itt van a legtöbb felszálló. Legutóbb is huszonöt kürti adott vért az érsekújvári kórház transzfúziós osztályán. Vért adni egyenlő azzal, életet adni. E nemes cselekedetre csak igen kevesen vállalkoznak, ezért minden egyes véradót tisztelet és megbecsülés illet. Az emberi vér egyre drágább, egyre fontosabb alapanyaga az egészségügynek, így a térítésmentes, önkéntes véradás nem csak humánus, de igen értékes tett is. Nagy felelősség hárul az egyes községek helyi vöröskeresztes szervezeteire, hogy előmozdítsák, irányítsák ezt a tevékenységet. A kürti vöröskereszt nemrég újjáéledt csipkerószika-álmából. Az ötvenéves szervezet az utolsó öttíz éve alatt - az önkéntes véradáson kívül - szinte semmilyen tevékenységet nem folytatott. Mára négyszáztíz tagot számlál, ami a falu lakosságának csaknem egyötöde.A tavalyi évzáró taggyűlés eseményszámba ment a falu életében. Horváth Mária, az alapszervezet elnöknője és segítőtársai valódi tömegszervezetté varázsolták a már-már feloszlott kürti vöröskeresztet. A taggyűlésen jelen volt a falu polgármestere, Hóka László parlamenti képviselő, valamint a helyi alapiskola pedagógusai és más közéleti személyiségek is. Horváth Mária beszámolójában felelevenítette a szervezet elmúlt ötven évének tevékenységét, kiértékelte az újjáalakult szervezet munkáját, majd átadta Sebák Máriának, Szitár Károlynak, Kanyicska Lászlónak és Hatala Lajosnak az aranyérmes véradónak járó emlékplakettet. Az évzárón fellépett a kürti alapiskola tanulóinak tánccsoportja, az „Ezüsthajú lányok” asszonykórus, valamint a kürti Csemadok helyi szervezetének citerásai, Kanyicska József vezetésével. A kultúrműsor után a vöröskereszt helyi szervezetének valamennyi volt és jelenlegi tagját ünnepi vacsorával vendégelték meg a szervezők. Másnap a helyi katolikus templomban a szentmisén Kassa Sándor plébános felszentelte a kürti vöröskeresztesek zászlaját, melyAz aranyérmes véradók: Sebők Mária, Szitás Károly, Hanyicska László és Hatala Lajos ( A szerző felvételei) re lellisi Szent Kamill képmását festették. E XVI. században született férfiú által alapított kamil- liánus rend viselte először ruháján a vörös színű keresztet, mint a betegeket szolgáló ápoló szerzetesek megkülönböztető jelzését. A felszentelt zászló hátoldalán ez a vörös kereszt látható. A helyi szervezet így egyedülálló módon Szent Kamiik választotta védőszentjéül. Mivel a kürti vöröskereszt a fiatalok közt is népszerű, minden esély megvan rá, hogy a véradás, e létfontosságú tevékenység nem hal ki ebben a kedves kis mátyusföldi faluban. Polgárné Péli Rozália, a falu parasztköltője saját versét szavalta
