Új Szó, 2001. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

2001-01-03 / 2. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2001. JANUÁR 3. Kultúra Drahomira Vihanová: „Ha élne még az édesanyám, biztosan könnyebb lenne az életem. Tőle rengeteg erőt kaptam. De már ő is elment. Egyedül maradtam a macskáimmal" A cigánykérdés teljesen váratlanul jött az életébe Nincs párja a cseh filmgyár­tásban. Hetvenévesen készí­tette el harmadik játékfilm­jét. Első rendezése, az Agyonvert vasárnap 1969- ben került a Barrandov „nagyraktárába”. Húsz évig le sem vették a tiltott filmek polcáról. A büntetés nem­csak a nézőt - Drahomira Vihanovát is sújtotta. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nyolc évig nem állhatott kamera mögé, és utána is csak dokumen­tumfilmet forgathatott. Ám ahogy a vér nem válik vízzé, úgy a tehet­séget sem lehet dobozba zárni. Vihanová szinte minden munkájá­val díjat nyert a világban. Agyon­vert vasárnapja sem veszített az erejéből, miután kiszabadult a szocialista filmgyártás sötét kam­rájából. A bársonyos forradalom évében, ötvenkilenc évesen Vihanovát elsőfilmes rendezőként ünnepelték Európa-szerte. A foly­tatásra azonban így is várnia kel­lett. A Kígyók vára (a főszerepben: Cserhalmi György) forgatókönyve ismét azok szemében volt szálka, akik a rendszerváltással semmit sem veszítettek. Bár a film a hat­vanas évek Csehországából, egy szigorúan őrzött katonai körzet­ből küldi figyelmeztető morzejele­it, a bemutató évében, 1994-ben minden üzenete értő fülekre ta­lált. Az Agyonvert vasárnap és a Kígyók vára után most a legújabb Vihanová-film, a Jelentés egy ván- dorútról indult el a magyar nézők felé. Drahomira Vihanová egy időben végzett a brünni egyetem böl­csészkarán és pár utcával odébb, a konzervatórium zongora szakán. Első diplomáját zenetudomány és esztétika szakon szerezte, ezután iratkozott be a prágai filmművé­szeti főiskola rendező szakára. Kollégái körében azóta is az em­beri tartás, a kitartás, a humánum megtestesítője. Igazságérzetével, keménységével, őszinteségével azonban még ma is gyakran ütkö­zik falakba. Legfrissebb filmje, a Jelentés... két prágai egyetemista története. Joghallgató az egyik, bölcsészkar­ra jár a másik. Amikor kiderül, hogy a bűnről és a bűnhődésről, az igazságról és a büntetésről al­kotott véleményük merőben elté­rő, erősnek hitt barátságuk hirte­len meginog. Akárcsak előző két filmjével, ez­zel is tűzbe nyúlt. A cigánykérdés Csehországban is a legégetőbb problémák egyike. Petr és Jakub nyári vándordíja során Kelet- Szlovákiában ismerkedik meg egy cigányfiúval, aki féltékeny­ségében megölte a szerelmét. Két büntetés vár rá. Az egyikkel a társadalom, a „fehérek” sújtják, a másikkal a sajátjai. Nem titkolom: ez a filmem volta­képpen polemizálás az élet érté­keiről, a másság alapvető vonzata- iról, az élethez való hozzáállás kü­lönbözőségeiről. Jó lenne konkrét választ adni arra a kérdésre, hogy miképpen éljünk, hogyan építsük fel közös értékrendünket. Csak­hogy a mai világ ezeket a kérdése­ket egyre nyomatékosabban teszi fel, és nem törődik azzal, ismer­jük-e a válaszokat vagy sem. A ci­gánykérdés teljesen váratlanul jött az életembe. A Kígyók vára után Tereza Boucková A kút című novellájából szerettem volna fil­met készíteni, de mivel alapvető kérdésekben nem értettünk egyet, félre kellett tennem az anyagot. Vladimír Vondra, akivel a Jelentés... forgatókönyvét írtam, hívta fel a figyelmemet egy 1967- ben történt gyilkosságra, amely akkoriban nagyon felkavarta a közvéleményt. Koudelka, a híres cseh fotós meg is örökítette a ko­porsóban fekvő szépséges cigány­lányt, akivel féltékeny szerelme végzett. A fiút huszonöt évre ítél­ték el, de amnesztiát kapott, és ko­rábban szabadult. A forgatás meg­kezdése előtt fel is kerestem őt, hogy a lehető legpontosabban is­merjem a részleteket, sőt azokkal az asszonyokkal is sikerült beszél­nem, akik ’67-ben maguk is ítél­keztek fölötte. Minél mélyebbre ástam magam a témába, annál in­kább úgy éreztem: itt valami az­óta sincs rendben. Már ami a „fe­hérek” és a cigányok kapcsolatát illeti. Persze bennünk, csehekben is ott a hiba, mert hajlamosak va­gyunk lebecsülni a másikat. Külö­nösképpen a romákat. Azokat a gondokat, amelyeket évtizedek óta nem vagyunk képesek megol­dani, most, ezzel a filmmel sem tudjuk semmissé tenni. Én már ak­kor is boldog leszek, ha a történet láttán elgondolkoznak a nézők, és érdeklődésük által egy fokkal kö­v v Számomra nem ott ** kezdődnek az em­beri értékek, hogy ki milyen körűimé- nyék között él. \\ zelebb kerülünk a sokat vitatott ci­gánykérdéshez. Talán más lesz a rálátásuk, a hozzáállásuk, a véle­ményük. Csehországban két város vált híressé a cigánykérdésnek kö­szönhetően. Cesky Krumlov és Ústí nad Labem. Az előbbit pozi­tív, az utóbbit negatív példaként emlegetik. Én nem vagyok benne biztos, hogy a pozitív példa igazán pozi­tív. Cesky Krumlovban ugyanis az számít példaértékűnek, hogy a ci­gányok már olyanok, mint a fehér csehek. Hogy teljesen egybeolvad­Zuzana Stivínová, a Jelentés egy vándorútról női főszerepében Marian Balog, vagyis Imro, aki megölte szerelmét A cseh producer megtiltotta, hogy meleg ételt együnk, nehogy mindent „felzabáljanak”. (Milos Fikejz felvételei) tak a többséggel. Ha így van, sze­rintem ez nem válik az etnikum ja­vára. Ezzel a cigányok az identitá­sukat veszítik el. Ne vegyük el, pontosabban ne adják fel azt, ami­től ők mások. Őszintén mondom, én sajnálnám, ha feladnák a kul­túrájukat, évszázadokon át őrzött szokásaikat, hagyományaikat. Ústí nad Labem a fallal vált híres­sé. Ott ugye, falat emeltek axigá- nyok köré. Újkori gettóról is be­szélhetnék, de nem akarok. A falat ugyanis, heves viták után, lebon­tották. És ez így van rendjén. A problémát nem így kell megolda­ni. Ez csak még jobban elmérgesí­tette az ott lakók viszonyát. Visszatérve a Jelentés...-re: a film jelentős részét eredeti hely­színeken, kelet-szlovákiai cigá­nyok között vették fel. Hogy érezte magát köztük? Jól. Kedvesek és rendesek voltak hozzánk. Persze lehet, hogy ha majd megnézik a filmet, szidni fognak bennünket, és főleg en­gem. Még azzal is megvádolhat­nak, hogy primitív állatoknak lá­tom őket - ami nem igaz. A képso­rok ugyanis nem hazudnak. Olyannak mutatják a települést, amilyen a valóságban. Ami vi­szont az ott élők emberi milyensé­gét illeti: számomra olyan értékek hordozói, amelyeket én csak iri­gyelni tudok tőlük. Például? Náluk az ígéret továbbra sem pusztába kiáltott szó. Ők azt be­tartják, mert fontos nekik. És nemcsak a szerelemben. „Nálunk” írásba is adhatják, úgy sem jelent sokat. Aztán ahogy az idősebbeket tisztelik, szeretik! Olyan nincs, hogy meglopják őket. Gondozzák, ápolják az öregembert. Az egész falu figyel rá. „Nálunk” amilyen gyorsan csak lehet, idősek ottho­nába, ilyen-olyan panzióba dug­ják a koros embert. Minél hama­rabb el otthonról, nehogy útban legyen. Ha meghal? Mi annak örü­lünk, ha kórházban hunyja le a szemét, mert az kevesebb gonddal jár. A cigányok három éjszaka vir- rasztanak mellette, beszélnek hozzá. A temetésen ott az egész környék apraja-nagyja. A bírósági perre mindenki elmegy. Mint a filmben. A forgatás során sem voltak ne­héz pillanatai? A pénz miatt igen. De nem a cigá­nyokkal. Figyelmeztettek, hogy vi­gyázzak, mert nem lesz könnyű velük. Hogy az első napon még minden rendben lesz, aztán soha semmi. Nem így volt. Mindennap ők voltak az elsők a helyszínen. Napi nyolcvan koronáért (a meg­beszélt száznyolcvan helyett!) reggeltől estig azt lesték, mire ké­rem őket. És ez két hétig így volt. Pedig ebédet sem kaptak tőlünk. A cseh producer megtiltotta, hogy meleg ételt együnk, nehogy min­dent „felzabáljanak”. Ezért aztán mi is szendvicsen éltünk. Nekem fájt ez a hozzáállás. Rettentően megviselt. Számomra nem ott kezdődnek az emberi értékek, hogy ki milyen körülmények kö­zött él. Attól, hogy valaki fabódé­ban tengeti az életét, ahol se víz, se villany, még lehet nagyszerű ember. Beszéltem az ottani pol­gármesterrel, és megkérdeztem tőle, miért nem vezetik be a cigá­nyokhoz a villanyt? Azt felelte: úgysem fizetnének érte. Ezzel a kérdés, részéről, el is volt intézve. A gyilkosságot azonban minde­nütt elítéli a törvény. Az nem is­mer cigánykérdést. Én sem akarok külön a cigányokra vonatkozó jogszabályokat. Egy ál­lamban nem lehet kétféle törvény. A filmbeli cigányasszony is átadja a gyilkost a rendőröknek. Sőt az első ítéletet ő hozta meg. Senki nem érhet a gyilkoshoz, mert kita­szította őt a közösségből. A ci­gánynak pedig ez fáj a leginkább. Ennél súlyosabb büntetés nem ér­heti őt. A sajátjai lökik el maguk­tól. Ez a legnagyobb kő, amelyet a lelkére rakhatnak. Ehhez képest még a börtön is el­viselhetőbb Imro számára. Bár a film egyik megrázó képsorán kétségbeesve rohangál a börtön „kifutóján”. Hogyne rohangálna, mint egy megvadult pulyka?! Ő, akinek a szabadság egyenlő az éltető leve­gővel, be van zárva. Huszonöt év­vel a nyakában minden napja ma­ga a pokol. Egy olyan országban, ahol a ci­gánykérdés napirendi téma, bi­zonyára könnyű pénzt szerezni egy ilyen filmre. Hová gondol?! Más a politika, és egészen más egy film anyagi tá­mogatása. Csehországban is mű­ködnek ilyen-olyan bizottságok, alapítványok, de elmondhatom: egyiknél sem jártunk sikerrel. Ez a téma senkit sem érdekelt. Egyet­len koronát sem kaptunk tőlük. Még Václav Havel feleségének az alapítványa is elutasította a kéré­sünket. Elárulná, milyen indoklással? Azt írták, ők nem hajlandók támo­gatni egy olyan filmet, amelyben cigány a gyilkos. Nem értették vagy talán nem akarták megérteni a tör­ténet lényegét. Megalázó beszélge­tések sorozatában vettem részt. A forgatás minimális költségét 28 millió koronának hittük. Ehelyett 19 milliót sikerült összegyűjte­v v Mire leforgatjuk a ** filmet, kezem-lá- bam levágják, és ha pa­naszkodni van kedvem, rám szólnak, hogy „Örülj, hogy dol­gozhattál!” nünk. Cseh-szlovák-francia kopro­dukcióban forgattunk, nagyrészt a Cseh Televízó és az Eurimages tá­mogatásával. Azokat a jeleneteket, amelyek a forgatókönyv szerint ko­ra este játszódnak, délelőtt, vagy három részben, három nap késő délutánján vettük fel. A film Karlovy Vary-i bemutató­ján Václav Havel is részt vett. Váltottak pár szót a vetítés után? Csak a vetítés előtt. A nagymozi szalonjában. Pezsgő, protokoll, sajtófotó. De a filmről egy szó sem esett köztünk. A Kígyók vára és a Jelentés... között mivel telt el öt év az éle­téből? Visszatért a dokumen­tumfilmekhez? Nekem már nem hiányzik ez a mű­faj. Igazából nem is vonzott soha. Az én pályámon ez csak kényszer- megoldás volt. Más lehetőség hí­ján elfogadtam a prágai Rövidfilm Stúdió ajánlatát. A lelkem mélyén azonban sosem voltam dokumen­tumfilmes. Ma pedig, amikor min­den felgyorsult, nincs idő a precíz, mélyreható munkára, még inkább elment tőle a kedvem. Én minden munkámmal szeretek elbíbelődni, erre pedig most már nincs lehető­ség. Kiadják a témát, és pár napon belül már kérik is a leforgatott anyagot. Ez nem az én stílusom. Ráadásul az anyagi körülmények is megváltoztak. Nálunk már a do­kumentumfilmre sincs nagyon pénz. Egy játékfilmre természete­sen még nehezebb előteremteni. A Jelentés. ..-t is ingyen forgattam. Otthagytam a pénzemet a film­nek. Nyugodtan nevezhet hülyé­nek. Már a Kígyók váránál is így döntöttem. Tehát abból él, amit főiskolai tanárként keres. Abból megélni? Az lenne a legna­gyobb művészet. A nyugdíjam be­segít. Ez a két bevételem. És dol­gozom néha a Febio Festnek. A Hogyan él? - sorozatban készítet­tem néhány portrét ismert szemé­lyiségekről, és mivel nagy macs­kás vagyok, néhány macska­gazdinál is megfordultam a kame­rával. Ezeket a riportfilmeket nagy örömmel készítettem el. De akárhogy nézem is, a játékfilm, mint műfaj, mégiscsak közelebb áll hozzám. Ha dokumentumot forgatok, úgy érzem, el kell nyom­nom, vissza kell fognom a saját énemet, ami azért nehéz számom­ra, mert én meglehetősen ego­centrikus vagyok. Elvégre az Oroszlán jegyében születtem. Rá­adásul még mindig úgy gondo­lom, a játékfilm forgatása során nincs annyi kötöttség, megszorí­tás, ilyen-olyan „alkalmazkodás”. Aztán munka közben rá kell jön­nöm, annyi megalkuvással, fel­adással jár egy játékfilm forgatása is, hogy a kész eredmény láttán az ember azt mondja: ez a film már nem is az a film, amelyet megál­modtam. Következő munkájára mennyit lesz hajlandó várni? Nekem már nem okoz gondot a várakozás. Ezt is meg lehet szok­ni. Én várok, amíg engedi az egészségem. Sokkal idegesítóbb helyzet, amikor már kész a forga­tókönyv, és pénzért kell könyörög­ni. Mire leforgatjuk a filmet, ke- zem-lábam levágják, és ha pa­naszkodni van kedvem, rám szól­nak, hogy „Örülj, hogy dolgozhat­tál!” Néha nagyon elkeseredem. Ha élne még az édesanyám, bizto­san könnyebb lenne az életem. Tő­le rengeteg erőt kaptam. De már ő is elment. Ha nem lennének a macskáim, lehet, hogy már én is ott lennék, ahol ő. Igen, engem ók tartanak életben. A film hol fel­emel, hol lehúz. Egyszer kín, más­kor gyönyörűség. Az én életem igazi mártírium. Viszont a leg­szebb gyötrelem, amelyhez kö­zöm lehet.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom