Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-11-15 / 46. szám
12 2000. november 15. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Nincs nekem vágyam semmi Mundruczó Kornél első nagyjátékfilmje az idei budapesti szemlén óriási sikert aratott, három díjjal is jutalmazták, a győri Mediawave- en pedig a főszereplőket és az operatőrt díjazták. Fiatal alkotógárdáról van szó: a rendező huszonöt éves, a színészek többsége is hasonló korú. így érthető, hogy a témaválasztás merész, sőt provokatív, és a stílus ennek megfelelően brutális. A film homoszexuális prostituáltak világába vezet. Brúnó (Nagy Ervin) kettős életet él: vidéki házában idilli boldogságban telnek hétvégéi szerelmével, Marival, a hétköznapokon pedig barátjával, Ringóval (Rába Roland) a budapesti korzón strichelnek. A történetben fontos szerepet játszik az ügyvéd (Csuja Imre), aki szerelmes Brúnóba, pénzt ad neki, vigyáz rá, ha kell, kimenti a bajból. Brúnó azonban nem viszonozza érzelmeit. A fiú egyre nehezebben viseli el azt az életformát, melyet saját maga választott. Az érzelmi káosz tragédiával fenyeget... (ká) Heti hír Több mint színész Miehael Douglas pályafutása során többször alakított már rendőrt - elég csak leghír- hedtebb szerepére gondolni az Elemi ösztönben -, így nincs mit csodálkozni azon, hogy immár van némi tapasztalata a bűnüldözésben is. A színész legújabb filmjének munkálatai közben kamatoztathatta rendőri „képzettségét”, hiszen sikerült megakadályoznia egy autólopást. A stáb éppen Cincinnati városának egyik részén forgatott, amikor a sztár egy félreeső sikátorban két gyanús alakra lett figyelmes. Szimata nem csalt, és rögtön értesítette is a törvény helyi őreit, hogy mielőbb intézkedjenek. A rendőrök nagyon megörültek a bejelentésnek, ugyanis már régóta körözték ezt a két, autókra szakosodott tolvajt. Kisebb üldözést követően (ebben Douglas már nem vett részt) sikerült elkapni a két férfit. Cincinnati polgármestere, hogy kifejezze háláját, amolyan Pro Űrbe kitüntetésben részesítette az Oscar-díjas színészt. Ligeti György : „Az eredeti műveket, az egyetemes értékeket becsülöm a legtöbbre...” Zenés csodaorszag „A nagy példaképemnek Bartók Bélát tartom..." Réfi Zzuzsanna ________ Bö lcsen, némi iróniával és öniróniával szemlélődik a világban. Kortalan derűvel, harmóniában éli a mindennapokat, s vallja, nincsenek titkai. Ligeti György szuverén személyiség, öntörvényű alkotó, aki mindent megkérdőjelez, s aki mindig is a maga útját járta és járja. Úgy vélekedik, egyetlen iskolához vagy stílusirányzathoz sem szabad szorosan kötődni, mindegyiket meg kell ismerni, hogy aztán három lépés távolságot tarthasson tőlük az ember. A vüághírű zeneszerző a mesterségbeli tudás mellett legtöbbre az eredetiséget tartja. Ligeti György az utóbbi időszakban kevés nyilvános fellépést vállal, szinte kizárólag a komponálás foglalkoztatja. Az elmúlt hónapokban megszületett legújabb alkotása, elkészült a Weöres-dalciklusa, amelynek ősbemutatója most volt a franciaországi Metzben. Mi lesz a következő alkotás, milyen bemutatót hallhat legközelebb a közönség? Eddig tizenhét zongoraetűdöt komponáltam, s nem tudom, hányat írok még, mindenesetre most nekikezdek a tizennyolcadiknak. Ezt követően pedig egy rendhagyó színpadi művet szeretnék komponálni. Tízesztendős korom óta az az álmom, hogy Lewis Cárról Alice Csodaországban című művét, amelyet annak idején Karinthy Frigyes remek fordításában ismertem meg, egyszer megzenésítem. Érdekes volt számomra, hogy a komponálás kapcsán egy régebbi nyilatkozatában azt mondta: „Csúnya zenét írtunk sokan sokáig, s az avantgarde zene politikai ellenállási gesztus volt” A csúnya zenét saját magamra értem, arra, amit én komponáltam. Amikor 1956-ban Bécsbe mentem, majd Kölnbe, s ott egy elektronikus zenei stúdióba kerültem, akkor azt hittem,, ez maga a mennyország. Az ötvenes években ugyanis az volt az elképzelésünk, hogy van egy igazi vüág és egy igazi művészet, ami az elektronikus zene. Ez persze, mint később kiderült, a legnagyobb naivitás volt a részünről. Ahogy Nyugatra mentem, rengeteg olyan muzsikát megismertem, amely nem jutott el Magyarországra. Minden, ami be volt tiltva, csodálatosnak számított, így Schön- berg, Berg és Webem alkotásai is. Kölnben azonban egy olyan világba kerültem, ahol vüágosan megfogalmazott volt, nem szabad dallamot írni, nincs ritmus és nincs harmónia. Nagyon egyoldalú dolog volt ez, de akkoriban ebben hittem. Aztán, ahogy telt az idő, én is kérdéseket tettem fel magamnak, s rájöttem, tulajdonképpen kritika nélkül fogadtam el az akkoriban divatos gondolkodást. Készítettem három elektroakusztikus darabot, ebből egy maradt meg, a másik kettőt nem tartom jónak. Stockhausennek és körének varázsa egy-két évig tartott, s aztán rádöbbentem, én valami mást akarok, hiszen ez sem volt más, csak egy zárt, ortodox világ. Már gyerekkorától is hajlamos volt mindig mindent megkérdőjelezni, vagy ez egy később kialakított világszemlélet? Már fiatalon is ez volt a hitvallásom, apámnak köszönhetően, aki nagyon karakán ember volt. Én nem tartozom semmilyen szektához, semmilyen párthoz. Van egy nagyon világos politikai nézetem, s ez a tolerancia. Ne kelljen mindent elfogadnunk, mindenki éljen olyan boldogan, amennyire csak tud. Ne erőszakoljanak ránk semmiféle ideológiát, még a modem zene ideológiáját sem. A szombathelyi szemináriumon néhány esztendővel ezelőtt arra biztatta a fiatal zeneszerzőket Is, hogy mindig azt csinálják, ami szerintük a legjobb, és ne törődjenek az éppen divatos mozgalmakkal. így igaz. Szerintem utazzanak sokat, ismeijék meg minél több nép muzsikáját, kultúráját, és próbálják kihasználni a lehetőségeiket. Én magam, amikor tizennégy évesen zongorázni kezdtem, első műveimet Grieg stílusában komponáltam, később pedig Bartók lett a pédaképem. Természetes, hogy az ember először keres egy ideált, de aztán saját egyedi értékeit kell felfedeznie, megmutatnia. Milyen élmények hatására választotta fiatalon hivatásul a muzsikát? A szüleim nem nagyon foglalkoztak zenei dolgokkal. A muzsikával való kapcsolatom gramofonhallgatással kezdődött, később pedig elkezdtem koncertekre járni. Ebben az időben Vaszy Viktor karmesterként gyakran pódiumra lépett Kolozsvárott, vezetésével a zenekar kiválóan játszott Bartók- és Kodály-műveket. Bartók Béla is többször zongorázott városunkban, sajnos azonban személyesen sosem találkoztam vele. S bár nagyon élveztem a muzsikálást, az érettségi után az volt az elképzelésem, hogy a kolozsvári egyetem fizika-matematika szakán tanulok tovább. A zsidótörvények miatt erre már nem volt lehetőségem, a konzervatóriumba viszont felvettek. Ekkorra már több szerzeményem is született, bár még teljesen naiv voltam, rosszul zongoráztam, és fogalmam sem volt az összhangzattanról. Csodálatos véletlen, hogy ekkor éppen Kolozsvárott tanított Farkas Ferenc, és a növendéke lettem. Kitűnő tanár volt, rengeteg szakmai fortélyt lehetett elsajátítani tőle. A háború után, amikor félig gyalog, félig teherautón eljutottam Budapestre, akkor Veress Sándor mellett Farkas ismét foglalkozni kezdett velem. Kik voltak a meghatározó mesterei? A nagy példaképemnek Bartók Bélát tartom. A tanáraim közül Veress volt az, aki emberileg a legnagyobb hatással volt rám. Végtelenül szerettem és tiszteltem, rengeteget köszönhetek neki. Farkas mindig kiváló és szigorú pedagógus volt, rengeteg olyan praktikus tanácsot adott hangszerelésről, ellenpontról, amelynek később, pályám során nagy hasznát vettem. Én az akadémián mindent, amit csak lehetett, meg akartam tanulni, ezért aztán egy ideig Járdányi Pál növendéke is voltam, s bejártam Kadosa Pál óriára. A Zeneakadémia elvégzése után két évvel pedig már én is adjunktusként taníthattam a Liszt Ferenc téri iskolában. A szerzeményei azonban be voltak tiltva. Nagyon nehezen viseltem, hogy csak a legártatlanabb népdalfeldolgozásaimat lehetett nyilvánosan előadni. Mégsem csak ezért mentem el 1956-ban. Egyszerűen nem bírtam az akkoriban Magyarországon uralkodó állapotokat elviselni, és semmilyen esélyt nem láttam arra, hogy ez a rendszer belátható időn belül megváltozzék. Mindenképp el akartam menni ebből a gyűlölt szovjet hű- béruralomból. Persze, a „disszidálásomban” szakmai okok is közrejátszottak, hiszen én azt akartam, hogy megírhassam azt a zenét, amit én szeretnék, és ezeket a műveket adják is elő. Egy művész meg akaija mutatni a világnak, amit csinál. Két évvel ezelőtt nagy siker volt operájának, a La Grand Macabre- nak a budapesti bemutatója, s talán a magyar díjak, elismerések is jelentenek valamit. Persze, nagyon jólestek, még meg is hatódtam, amikor két évvel ezelőtt Budapest díszpolgárává választottak. Be kell valljam azt is, hogy ironikus és kissé cinikus ember vagyok, aki nem tartja igazán fontosnak a kitüntetéseket, az évfordulók ünneplését. Számomra a legtöbbet az jelenti, ha hallok egy nagyon jól előadott koncertet. Egy New York-i színházban söprögetett, majd mint jegyszedő tevékenykedett, közben betanulta a játszott darabok fontosabb női szerepeit Bette Davis, az Oscar-díjas amerikai takarítónő Nemlaha György ____________ Ha egés z élete nem lett volna olyan pontosan megszervezve és megtervezve, biztosan filmet írtak volna róla. De mert Bette Davis olyan hihetetlen energiával számította ki pályája minden egyes fordulóját, az írói fantáziára már semmi szükség nincs. Amikor tizennyolc évesen az egyik New York-i színházban takarított, majd mint jegyszedő tevékenykedett, esténként nem ud- varoltatott magának, hanem szorgalmasan betanulta a játszott darabok fontosabb női szerepeit, és amúgy ingyenesen elleste a szakma fogásait, hátha... És amikor a hősnő hirtelen megbetegedett, azonnal kihasználta az alkalmat: átvette és megtartotta főszerepét. A beugrásnak híre ment, és Davis egykettőre Hollywoodban találta magát. Ahol aztán minden elölről kezdődött. Sámuel Goldwyn, miután belenézett próbafelvételeibe, kétség- beesetten kiáltott fel: „Honnét szedték ezt a szörnyű nőt?” Az Universal tulajdonosai sem voltak oda a boldogságtól, mert szerintük Davisből minden hiányzott, ami akkoriban a sztárok kelléke volt. Maga Davis mesélte, hogy amikor megérkezett a vonattal Kaliforniába, az érte küldött filmes nem ismerte fel, mert nem úgy festett, mint egy színésznő. „Lehet, hogy nem volt rajtam nercbunda, de egy kutyát tartottam a karomban. S erről rájöhetett volna, hogy színésznő vagyok!” Igaz, később hozzáfűzte: „Nem tetszettem magamnak a mozivásznon. Amikor megláttam első próbafelvételeimet, üvöltve rohantam ki a vetítőből. És még most is, ha lehet, megszököm a vetítések elől, de mindig megvolt az örömöm, hogy kedvemre való szerepeket játszottam, öregeket és fiatalokat, csúnyákat és szépeket, kellemeseket és kellemetleneket. Ez pedig már-már eretnekségnek hatott abban a korban, amikor minden filmcsillag csakis olyan szerepeket volt hajlandó eljátszani, amelyekben érvényesülhetett szépségének varázsa. Számomra azonban igencsak gyümölcsöző volt, amit csináltam, mivelhogy varázslatos szépség dolgában nem álltam valami jól.” Davis volt az első filmcsillag, aki fellázadt a rázúduló érdektelen feladatok ellen, és perbe mert szállni a Warner testvérek stúdiójával, akár szerződésszegés árán is szakított velük, hogy aztán még nagyobb gázsival visz- szacsalogassák Londonból. Igaz, emiatt kimaradt az Elfújta a szél szereplői közül... Bár ez haláláig bántotta, arra büszke volt, hogy senki más nem kapott annyi Oscart és más kitüntetést a film fővárosában, mint ő. Huszonhét évesen a Veszélyes női főszerepéért adták át neki a filmakadémia szobrát, de ezt azonnal elsüllyesztette a szekrénye mélyén, mert nagyon hasonlított első férjére. A Jezabel, a Sötét győzelem, A levél, a Mindent Éváért nemzetközi sikerei bizonyították, hogy igaza volt. Ne a külsejéért szeressék (az operatőrök a megmondhatói, mint kínlódtak kissé aszimmetrikus vonásai, erős álla, „fin- dzsa”-szeme eltüntetésével, vagy majdnem eltüntetésével - királynői szépséget faragtak belőle...), hanem azért, amit tud! Elhatározását, amellyel végül is bevette nemcsak a sokáig kíméletlenül ellenálló Hollywoodot, hanem a szókés hajas babákhoz szokott moziközönséget is kitartó precizitással végrehajtotta. Még hetvenes éveiben is élénken dolgozott, túl mindenféle betegségen, törésen, infarktuson. Napi öt-hat doboz cigaretta és nem kevés vodka volt egyetlen élvezeti cikke, s erről akkor sem mondott le, amikor már hetekig képtelen volt ennivalót magához venni. „Csak nem képzelik, hogy egy orvos parancsolgathat nekem?” - utasította rendre a kórházban nem sokkal halála előtt a doktorokat, akik persze nem érthették meg, hogy Bette Davis nemcsak egész élete felett akart és tudott rendelkezni, hanem az eltávozásáról is maga döntött. így volt kerek az élete.
