Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-11-15 / 46. szám
Kultúra 2000. november 15. 13 Korabeli feljegyzések azt is megemlítik, hogy „gazdagok, sok lovuk és juhuk van” A „szénás” besenyők A magyarok által elhagyott területre költöztek... Makrai Miklós ______________ A b esenyő az a nép, amely jelentősen, sőt talán döntően befolyásolta magyar eleink sorsát - írja Csorba Csaba Árpád népe című, 1997-ben kiadott könyvében. Részletesebben Györffy György foglalkozik ezzel a kérdéssel Á magyarság keleti elemei című művének a Besenyők és magyarok című fejezetében. A besenyők történetét a korabeli források alapján Kiszely István is ismereti A magyarság őstörténete című 1996-os kiadványban, s a besenyő népnév keletkezésével kapcsolatban megemlíti, hogy a magyar besenyő név a török becseneg alaknak 9-10. századi magyar átvétele. A besenyők nyugatra vonulásuk előtt kangaroknak nevezték magukat, ami nemességet, bátorságot jelent, s a történetírók szerint állandóan ellenséges viszonyban voltak szomszédaikkal. Korabeli feljegyzések azt is megemlítik, hogy „gazdagok, sok lovuk és juhuk van”. Hozzátehetjük, hogy a besenyőknek oly sok lovuk volt, hogy nyolc törzsüket a lovak színe szerint nevezték el. T örzsszövetségüknek nem volt fejedelme. Felmerül a kérdés, hogy a kangarok mikor és kiktől kapták a török becseneg nevet, mely a szláv nyelvekben - orosz közvetítéssel - pecseneg névként teijedt el. Ebben a kérdésben abból kell kiindulni, hogy a keletről nyugatra vándorló nomád népeket többnyire az útjukba eső, vagy szomszédos török nyelvű szomszédaik nevezték el az illető népcsoport különböző jellegzetességei, szokásai, hajviselete, beszédmódja, hanghordozása stb. alapján. Á besenyőket a tatárok nevezhették el, mert a tatár-orosz szótárban azt olvashatjuk, hogy a pecsenlek tatár szó rétet, szénát, kaszálást jelent, a besenyők tatár neve pedig pecseneglar. A tatárok tehát „szénás népnek” nevezték a besenyőket, amiből érdekes következtetéseket vonhatunk le. Ezt a feltevést az is megerősíti, hogy a tatárokkal szomszédos baskírok nyelvén a széna „beszen”, a magyar besenyő név tehát innen is eredhet, ugyancsak „szénás nép” értelmezésben. A „szénások” jellegzetesen nomádok voltak, új legelőket, réteket keresve gyakran változtatták a helyüket, annál is inkább, mert a legeltetés mellett sok szénát is begyűjtötték. Mivel sok szénájuk volt, lovaik jól átteleltek, és már kora tavasszal is erőteljes, harcra képes állapotban voltak. Ennek köszönhetően zsákmányszerzés céljából gyakran zaklatták a letelepült félnomád népeket, amelyek lovai tavasszal még legyengült állapotban voltak. A rendelkezésükre álló takarmányt ugyanis meg kellett osztaniuk a ló- és a szarvasmarha-állomány között. A besenyőktől eltérően az etelközi magyarság is ilyen félnomád állapotban volt, s alapvetően két néprétegre tagozódott. A köznép földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott, ökrökkel szántott, a lovak a vezető réteg tulajdonában voltak. Ebben az együttélésben a köznép „élelmezte” a vezető réteget, amely viszont „védelmezte” a köznépet. A lovas törzsek különböző szövetségek és államok keretein belül főleg harci feladatokat láttak el, emellett kereskedelemmel és zsákmányszerzéssel is foglalkoztak. Ha a harcosok túl messzire kalandoztak el,' fennállt az a veszély, hogy ellenségeik, köztük főleg a besenyők családjaikra és az élelemről gondoskodó köznépre támadnak. A krónikák szerint a besenyők az Aral-tó fölötti területről származnak, ahonnan a délről támadó muzulmánok és szövetségeseik által szorongatott uzok űzték el őket. A türkmén „uz” szó délceg, daliás termetet jelent, s ha ez az egész uz népre értelmezhető, nem csoda, hogy elűzték a szintén harcias besenyőket. Az uzokat később kumánoknak kezdték nevezni, miután a besenyők földjén megtelepedtek. Ezzel kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy a türkmén „kuma” szó földbe mélyített kunyhót jelent, s lehetséges, hogy a kumán, illetve a kun népnév innen ered. Az uzok által elűzött besenyők rendszeresen támadták a kazárok földjét, de többnyire kevés sikerrel. A magyarokat először 893-ban támadták meg, amikor a magyar seregek a Kárpát-medencében por- tyáztak. Két évre rá a besenyők a dunai bolgárok biztatására másodszor is a magyarok etelközi szálláshelyére támadtak. Ez a besenyő sereg azonban már nem volt elég ütőképes, mert az űzőktől űzetve állatállományuk javát nem tudták a Volgán átmenteni. Éppen ezt a veszteségüket akarták a magyarok javaiból pótolni. Szó sem lehetett tehát „megsemmisítő” besenyő támadásról, bár a magyaroknak jelentős veszteségeket okoztak. Ez a besenyő támadás mindenesetre meggyorsította a már korábban tervezett honfoglalás megvalósítását. A besenyők ezután a magyarok által elhagyott területre költöztek, de zsákmányszerző nomád életmódjukat sokáig már nem tudták folytami. Törzseik szétszéledtek, de jó harcosok lévén határőri feladatokra vállalkoztak volt ellenségeik, a kazárok és a magyarok országában. A magyar királyok részben a gyéren lakott tiszántúli sztyeppés vidéken, részben pedig a nyugati és északi végeken, főleg a Fertő tó környékén telepítették le őket. Két évszázaddal később a mongolok elől menekülő kunok és jászok is letelepültek az alföldi róna- ságon. A besenyők után a kunok és a jászok is beolvadtak a magyarságba. A fentiekkel összefüggésben a Bessenyei családnév eredetének a kérdése is felmerülhet. A krónikák szerint egy Bessenyei nemzetség a honfoglaló ősmagyar nemzetségek közé tartozott, s tagjai Veszprém és Heves megyében kaptak birtokokat. Más Bessenyei családok viszont valóban a besenyők leszármazottai. A besenyő népnév eredete a Bessenyei családnévre is vonatkozhat. A magyarokat először 893-ban támadták meg. Regény M ert egyéb ambíciók a magam lelkiismerete szerint csak ezután következhetnének. Pedig nehogy azt hidd, hogy énbennem nem buzdulna föl ugyanúgy az írni akarás tálentuma, ha engedném. Összegeztem Kálmánynak is erkölcsi álláspontomat, mikor ő körülményeit vázolta. Erre megintcsak legyintett, beszéljünk másról, hogy például nem készülök-e nősülni. Nincs annak itt még az ideje, mondom, s itthonról távol lévén, nem volt alkalmam se rátalálni arra, aki rám vár. Különben is, mondom, visszamegyek még egy évre, éppen ma kaptam meg az ígérvényt a Szirmay-féle stipendium hatszáz talléijáról. Hatszáz tallér!, sóhajtotta Mikszáth. Ha csak ötvenem volna most, meggyógyíttathatnám a feleségemet és megmenthetném a házasságomat. De így az lesz a vége, hogy Ilonka itthagy és hazamegy. De, mondom, mért nem teszel már valamit?!, hát igenis, tessék akkor hivatalt vállalni, hisz nem kényszerítheted rá, hogy temiat- tad és teérted nyomorba jusson betegen! Igazad van, nem kény- szeríthetem. Föl fogom neki ajánlani a válást. Ezen aztán alaposan összekülönböztünk, mert én, ha egyszerűen akarom mondani, megvetem az ilyen magatartást, de hát mindnyájan tudjátok az irodalomtörténetből, hogy valóban ez következett be végül, mely tévelygő bűnét az én cimborám azzal ütötte végre helyre, hogy hét év Milota előadásai a méhekről Závada Pál 16. rész múltán újra feleségül vette az ő isten előtt mindvégig, holtáig feleségének maradt feleségét. Milota előadásai a mákról Drágáim, meg akik még halljátok ezt! Téljek ma rá egy tematikus kérdésre!, a papaverről fogok szólni. S kicsit e kultúra többágú föltámasztásának helybéli történetéről is. Ami szóban forog tehát, az fehér tejű fő... Remélem, hallani. De lássam, hogy tényleg- e! ...hér tejű fű, jól van, vezsi. Szóval ez egy Közép- és Dél-Eu- rópában, valamint a mérsékelt Ázsiában honos kóró, melynek negyven faja van, s ezek egyike a pipacs, de nem erről akarok beszélni. Hanem a kerti mákról, a papaver somniferumról, amely egynyári, féltől másfél méteres, deres, kékes színű növény. Levelei hosszúkásak, az alsók szabdaltak, a felsők osztatlanok, szár- ölelők. Tokja (vagyis a mákfej avagy gubó) gömbölyű vagy to- jásdad, kopasz, bibekorongja pedig 10-15 sugarú. De hogy megeredeztessem a mákkultúra helytörténeti szálát is, kiindulásul Kuhajda Ádámra kell hogy emlékeztesselek titeket. Aki már elég későn, a falu sorrendben Negyedik (s egyben Templomemelő) papjának idején, vagyis csak az ezerhétszázas évek végén érkezett községünkbe a gömöri szlovák pórok közül, ám vesztére itt még a disznópásztori szolgasorból, továbbá (a Negyedik átkaival) a gyülekezetből is kiűzetett. Gyalázatos földönfutásából a maga és hű páija erejéből kellett föltápászkodnia, mindkettejük inaszakadtáig küzdelmes, sokévi munkával, hogy majd egy csinos ház és (alkalmasint mákveteménnyel is büszkélkedő) vinyicai mintagazdaság eljövendő birtoklóiként, győzelmesen térjenek ide vissza. V ogy szememre ne hányhassátok, mennyire Ádám-és- Évánál kezdem már megint (ami persze most igaz, már csak ezen ős-Kuhajda keresztneve miatt is, de talán elnézitek az öreg Milota Gyurkának, ha egyik szavára másikba ölti, feltéve, ha mégis ott lyukad ki végül, ahol kell), ugrok rögtön nyolc papnyit, és Kuhajda Ádám dédunokájára fordítom a szót, aki a nyolcszázhatvanas években, már nagytiszteletű Tizenkettedik (s egyben Krónikaíró) lelkészünk korában született. Ezt volt Kuhajda Márton, akit Milota Maco nagyapám, noha valami közeli barátságba nem keveredtek, jól ismert, és mesélt is nekem kiskamasz koromban róla. Sőt, még az Ádám dédapáról keringő, fent említett legendát is (melynek részleteit nem Heti kultúra Könyvespolc Köbölkúti Varga József Vesszőfutás Mészáros Károly Ki ne ismerné Köbölkúti Varga József tanárember nevét, aki több mint húsz éve jelentkezett első irodalmi kísérleteivel a hazai magyar sajtóban, s azóta is szorgalmasan publikál? Mint előne- ve mutatja, Mátyusföld egyik szegletéből, Köbölkút- ról indult, hogy végül Pozsonyban és Szencen kössön ki. Hosszúra nyúló pályakezdése az elbeszélések és könyvkritikák mellett pedagógiai tárgyú értekezéseket és tanulmányokat, publicisztikai írásokat is eredményezett. Sokoldalú érdeklődés, sok műfajú író. Talán ebben rejlik kései indulása is? Vagy egyéb, hétköznapibb dolgok játszottak közre, hogy ennek a szorgalmas, egyéni hangú, egyedi úton járó írónak csupán a század végén, 2000- ben jelenhetett meg első kötete? A kérdéseket a végletekig szaporíthatnánk, válaszok azonban nincsenek. A Vesszőfutást alig néhány hónappal ezelőtt a dunaszerdahelyi Nap Kiadó adta ki, s négy elbeszélést (Névtelen levelek nyomában, Az idő végét mutató órák, Vesszőfutás, Novella a titokzatos lázasdásról) és egy kisregényt (Genius loci) tartalmaz. Húszéves írói munka után ez kevésnek tűnik, ám a bemutatkozó köteteknek inkább jelezniük, körvonalazniuk kell a jelentkező író tehetségét.' Nem mennyiségben, inkább eredetiségben. Köbölkúti Varga József nem újító, hagyományos eszközeit meglepő, sőt meghökkentő szituációkkal vegyíti, ezzel izgalmassá és eredetivé teszi novelláit. Aki tehát szereti az élet mindennapjaiból merített, kissé groteszk tükörben láttató történeteket, annak tetszeni fog Varga József prózája. A régi, a szocialista világhoz kötődő, a mai viszonyokhoz is egyre jobban hasonlítani kezdő „titokzatos lázadó” egyszerre nevettető és elszomorító történet is. A kisemberből hőst csináló rendszer egyben a társadalmi viszonyokra is mutat. Az irodai székéhez az épület lebontásakor is ragaszkodó alkalmazott tulajdonképpen az élethez ragaszkodik. Nem biztos, hogy lesz még egy irodája, lesz még egy széke ebben az egyre rosz- szabb gazdasági viszonyok közé kerülő világban. Egyáltalán lesz-e egzisztenciája? A nevettetés szándéka mellett a kép végtelenül drámai. A szerző nem von párhuzamot a két társadalmi berendezkedés között, nem is vonhat, mert a kisember élete minden rendszerben ugyanaz: a kiszolgáltatott ember sorsa semmilyen rendszerben nem változik. A kötet kiemelhetően legjobb alkotása a karcsú könyv több mint felét kitevő kisregény, mely egy kórházi „idillt” mutat be megannyi mulatságos szereplővel és életsorssal. A helyzet valóságos képet fest a mai kórházi viszonyokról, a betegek lélektanáról, az orvosok helyzetéről és gondolkodás- módjáról. A Vesszőfutás kései pályakezdő munka, írásai különböző közegekben és időszakokban születtek, egyenetlenségük azonban nem szembetűnő. Az író szorgalmát ismerve, a jövőben újabb kötetek kerülhetnek ki a keze alól. most mondom el) Maco Apovkámtól hallottam először, persze másoktól is aztán, és igaz, hogy elég sokféleképpen mondották, de hát az nem oszt és nem szoroz. Aminthogy Kuhajda Márton élete körül is nyilván szokatlanul sok volt a homály, ilyenkor pedig találgatások és mendemondák keletkeznek, amiket az idő és a sok-sok további szó nemhogy nem tisztáz, de még inkább összezavar, hogy aztán erre a szétkuszált históriára hulljon rá a feledés pora, ami mindig a legkönyörtelenebb záradék. De mert éppen ebbe tudok én belenyugodni a legkevésbé, hát ezért emlegetem a régenvoltakat, ezért emelgetem a feledésnek és a lefedésnek az évszázados takaróit, kirázva belőlük a port és áporodottságot, s próbálom azt lefújni a történetekről is, hogy az táruljon majd á szemem elé persze, amit sejtek. Hogy tudniillik szabad ettől sok mindent várni, csak éppen tisztánlátást nem! Amiben pedig lehetetlen valóságosan kiigazodni, azt, ha csak hozzányúlok, még inkább összegabalyítom magam is, de hát tudom én jól, hogyan fabulátok. Na, szóval: Kuhajda Márton a mákföldjeiről volt híres. De bocsánat, most be kell ven- ' nem... ne haragudjatok, innen folytatom, ha kapok majd... levegőt.... * Ám mielőtt még, hadd vessem nektek közbe, okulásul, a kerti mák fajtáit: Egyik a dél-európai, vadon termő, sörtés papaver setigerum, a másik a kopasz papaver nigrum (ennek fekete a magva és lila a virága), a harmadik pedig a szintén kopasz, de fehér szirmú és magvú papaver album. E két utóbbi dísznövény is, de főleg a gubójáért és magváért termesztik. A mákszemek vese alakúak, fehérek, feketék vagy kékesek, és tudjuk, hogy az őrölt mákot részint főtt tésztához meg süteményekhez adják mint kiváló csemegét, részint viszont olajat ütnek belőle. Ha pedig az éretlen mákfejeket megvagdossák, a kifakadó tejet összegyűjtik, besűrítik és beszárítják, ez az ópium. (folytatjuk)
