Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-12-20 / 51-52. szám

Villanófényben a kilencvennégy esztendős Moravek István, a Polgári (Pozsonyi) Torna Egylet utolsó élő legendája 30 2000. december 20. __________________________Sport____________________ Mű asztalos az atlétapályák világában Együtt a Moravek család. Jobbról az első István. Középen az apa: Moravek Gyula, aki 1924-től irányította PTE-t. J. Mészáros Károly_________ Sz ázadunk alkonyán egy olyan kor világát őrzi magában, amely­ről egyre kevesebbet hallunk, tu­dunk. A hétköznapi hajsza háttér­be szorítja a múlt értékeit, s az eredmény- és pénzorientált sport alakítói, képviselői sem igen szok­tak hátranézni. Egy ilyen vissza­pillantó beszélgetésre ültem le Moravek Istvánnal, a két világhá­ború között virágzó fővárosi Pol­gári (Pozsonyi) Torna Egylet veze­tőségének utolsó élő tagjával. Jú­liusban múlt kilencvennégy éves. Még jócskán az első világégés előtt született. Édesapja a cseh­szlovákiai magyar sportélet egyik vezéregyénisége volt. Ilyen szel­lemben Is nevelkedett? Éveket nem tudok, de még sok mindenre emlékszem. Kisgyerek koromban szüleim azt mondták, hogy egy kis testedzés nem árt, és beírattak svédtornára. Aztán el­kerültem a PTE-be, majd a reális­kolába jártam. Annak a tornater­mében kedveltem meg a sportot. Tizennégy éves lehettem, amikor a papa elvitt Bécsbe az öt nemzet atlétikai versenyére. Nekem ret­tentően tetszett. Utána elküldött egy hathetes szaktanfolyamra a budapesti testnevelési főiskolára. Röviden, tömören úgy belénk sulykolták az adétikát, hogy kész edzőként jöttem onnan haza. Pa­pától örököltem a szervezési kész­ségemet. Akkoriban volt Pozsony­ban öt-hat magyar iskola. Nem le­hetne belőlük egy csapatra való fi­atalt összeszedni? Na de hogy? Azt mondtam Gyula bátyámnak: kimegyünk a pályára, és csak kör­befutunk. Megtettük egypárszor. Aztán vittünk egy súlylökőgolyót. Kezdtek szállingózni a fiatalok. Fokozatosan jöttek, s mondtuk Az asztalosinas nekik, hogy hívják az ismerőseiket is. Mikor már együtt volt az ifjúsá­gi csapat, egyszerre vérszemet kaptam. Levélváltás után levittem a srácokat Budapestre, megmér­kőzni a Budai BTE-vel. Győztünk. Ez volt az edzői múlt. Versenysze­rűen mire vitte? Edzősködésem során már nem versenyezhettem. Egyszer az ele­jén hiányzott a negyedik ember a 4x100 méteres váltóba. Elég gyors voltam, hát beugrottam. Elkértem a harmadik helyet. Szerencsére a Erejét gyűrűgyakorlatával is so­káig bizonyította. PTE-pályán volt a bajnoki verseny, ráadásul a belső pályára sorsoltak bennünket. Azelőtt ez hatalmas előnynek számított. Kosárívben futottunk. Ezt valahogy ki kellene használni. De hogyan? Csak edzé­sen lehet begyakorolni. Mindig vártam, mikor a többiek elmentek, nem kell azt mindenkinek tudni. A harmincméteres egyenes után jött a hirtelen kanyar. Azt szinte át­ugrottam. A szabály megengedte: Megnyertük a versenyt. Az egyik társam azt kérdezte tőlem: »Mit csináltál a sarokban?« Nem szól­A család archívumából tam semmit. Ez volt az egyetien versenyzői fellépésem. Volt egy edzői vezérelvem: egy négyszer százas stafétának muszáj öttagú­nak lenni. Miért? Azért, hogy ne legyen primadonnizmus! Kedvenc versenyszámai? Sajnos, nem lehettek. Láttam azt, hogy alkatilag nem vagyok alkal­mas az atlétikára, kivéve azt az egy váltófutást, amely olyan jól si­került. Az volt legnagyobb versenyzői si­kere? Igen. Edzőként azonban még na­gyobbat is elértem. Négyszer megnyertük a szlovákiai csapat- bajnokságot. Rendkívül fiatalon, tizenvalahány évesen kezdte az edzősködést. Előtte csak atletizált? Másba is belekóstoltam. Mikor először kerültem a klubválaszt­mányba, ami nagy megtisztelte­tésnek számított, felfedeztem a klubszobában egy pingpongasz­talt. Megkérdeztem, kijátszik ott. »Senki« - csapott fejbe a válasz. Hát ezt lehet? Egy sportegyletnek van egy helyisége, asztala, és nem pingpongozik? Fiatal voltam, csak úgy néztek az öregek rám. Elkezd­tem szervezni. Csak egészen csöndben. És mit lett belőle? Meg­nyertük a csehszlovák döntőt a Prímáspalota Tükörtermében a prágai Sparta ellen. Más sportággal Is próbálkozott? Kajakoztam. Magam is készítet­tem hajót. Eveztem. Pesten, regat­tán is. Aztán bicikliztem is. Há­romszor elütött az autó, de semmi bajom nem lett. Az kevéssel törté­nik meg. A tornának köszönhe­tem. Mindenki, aki érzi, hogy le­esik a bicikliről, görcsösen kapasz­kodik bele. Pedig el kell lökni, és letenyerelni a földre, mint a béka. Ezért nem történt semmi bajom. Minden sportágból egy kicsit tud­tam. Hegymászni is jártam. A Ma- gas-Tátrába. Mennyi ideig edzősködött? Húsz évig. És miért maradt abba? A II. világháború után, amikor a szocialisták győztek, újra elkezd­hettük. Feleségemnek, Margitnak viszont már elege volt belőle. Egy alkalommal, mikor munkában voltam, bevitte az atlétikai dolga­imat az egyesült magyar párt iro­dájába, s azt mondta, ha érte me­gyek, mire visszajövök, nem lesz már itthon. Szó nélkül kimen­tem a konyhába, átöleltem. Ő is megszabadult a nyűgtől, meg én is. Ez negyvenhétben történt. Előtte volt a mai Slovan-előd, vagyis a pozsonyi SK edzője is? Háború után írásban felkértek, hogy vegyem át az atlétikát. Mondhattam, hogy nem? Akkor megfogadtam magamban: most megmutatom. Az egy állati mun­ka volt. Rá egy évre megnyertük a bajnokságot. Erre jött Margit köz­belépése. Én a háború után a PTE-t akartam építeni. Már har­madszor. Negyvenötig létezett. Negyvenévesen szakadt meg a kapcsolata az edzősködéssel, a sporttal. Maradtak nyomai az éle­tében? Fizikailag rettenetesen sokat, a ti­zennegyedik életévemtől a nyolc- vankettedikig folyton dolgoztam, így nem kellett atietizálnom. Nem csalogatták vissza a sport­életbe? Elegem volt belőle. Figyeli a mai atlétikát is? Néztem az olimpiát, nem műiden számot, de amit akartam látni, azt láttam. Stafétabolond va­gyok. Hármat az amerikaiak nyertek, imponáló biztonsággal. Főleg a váltásokat lestem. Mi a véleménye napjaink atlétiká­járól? Sportként igen magas fokon áll. Fenomenálisak a vüágcsúcsok. De milyen áron? Azért, hogy keres­nek vele félmilliót? Gürcölnek ér­te évekig? Hát akkor az pénzkere­set! Inkább a gyalupad mellett gyalulok. Nem ezt akarta Coubertin. És így van ez vala­mennyi sporttal. Mindenki csak a markát tartja. Ebből nem kérek. Nem is érdekel. A mai Szlovákia területén a PTE a legrégebben, 1880-ban alakult egyesület. Tizenkilencig »pozso- nyi«, utána »po!gári« klub volt. Miért? Mert az I. világháború után nem volt szabad a Pozsony szót hasz­nálni, ezért lett a polgári a név­ben. És a klubszínek is megváltoz­tak: a piros-fehér a város színe volt, ezért a hatóságok betiltották. Megváltoztattuk kék-sárgára. Az meg Pozsony megye színe, de erre senki nem gondolt. Túljártunk az eszükön. A PTE-ben csak magyarok verse­nyezhettek? Magyar klub volt, de mások is jár­tak közénk. Harminckilenctől már nem lehetett. A németek csak német egyesületben tevékenyked­hettek. Negyvenöt után még tett egy utol­só kísérletet a PTE újraindítá­sára? Próbáltuk megmenteni, de nem lehetett. Annyira szétzüllött min­den, hogy nem ment. Idővel visz- szaszivárogtak az emberek, de zömük kinn maradt. Negyvenöt után a magyar egyesületeket sor­ra beszüntették. A szlovákiai magyar sport arany­korát a két világháború között ét­té. Külön magyar szövetségek voltak az alapsportágakban, léte­zett magyar labdarúgó-szövetség, önálló bajnoksággal. Hogyan vet­te ki ebből a részét a sportberkek­ben ismert Moravek család? Én asztalos lettem. Azért nem ta­nulhattam, mert gyengébb szem­hibám miatt a szemorvos nem ajánlotta a főiskolát. Egy gyalu- paddal kezdtem, kézzel. Es lett belőle kilenc famegmunkáló gép, és mindig volt tíz-tizenkét alkal­mazottam, egy jó középüzemem. Ment a szakma. Ezt szétrombol­ták. Darabokra. Emellett a sport területén is tevé­kenykedett. Az edzősködésről már volt szó... Betöltöttem a Csehszlovákiai Ma­gyar Atlétikai Szövetség főtitkári posztját is. Ez volt a legmagasabb beosztásom. Vezettem a PTE atlé­tikai szakosztályát. És mindenes­ként dolgoztam. Testvére, Gyula milyen sporttevé­kenységet végzett? Ő vezette a birkózókat és a bok- szolókat. A birkózók voltak Po­zsony legjobbjai. Ha visszapillant az életére, a sport milyen szerepelt töltött be benne? El kell osztani a dolgokat. A kö­telesség volt a műhely, az egész­ség volt részben a sport és a ker­ti munka. Mindenből egy kevés akadt. Egyiket sem hajtottam túl. Pista bácsi történetei Beszélgetésünk során sok törté­net is elhangzott. Ezekből adok közre. „Úszóverseny a pozsonyi Grösslingben. Felállnak a rajt­kőre a hölgyek. Bemondták a neveket. Fúrián Dóra, Vizes Mella... Egy hang a háttérből: »Még nem!« Na ki lehetett? Gyula, a bátyám. A Moravekek nevesek a vicceikről.” „Volt egy tanítványom még a kezdet kezdetén, pékmester­ként dolgozott. A legjobb po­zsonyi hosszútávfutóként is­merték. Reggel háromig sütöt­te a kifliket, vasárnap is. Akkor lefeküdt három-négy órára, majd ment versenyezni. És megnyerte a város körüli fu­tást. Ez amatőrsport volt. Léte­zik ez még ma? Ha ezt elmesé­led valakinek, el se hiszi.” „Hirosima után volt egy fejtá­gítás Trencsénteplicen. Engem* is elküldték. Ott is lehetett pingpongozni. Margit nejem­mel mindenkit legyűrtünk. Összeállt ellenünk a két leg­jobb férfi, őket is legyőztük. Csak azt nem tudta senki, hogy mi naponta egy órát ját­szunk.” „Elsőéves inasként kötényben húztam a kocsit, a másodéves meg tolta. Mentünk a Korzón. Egyáltalán nem zavart, hogy az alpolgármester fia vagyok. Láttam két volt osztálytársa­mat közeledni. Az egyik már messziről integetett, a másik rám se nézett. Papa délután azt mondja: »Pisti, készülj, este színházba megyünk.« Neki joga volt a polgármesteri páholyba járni. Egyet megígértetett ve­lem. Mégpedig azt, hogy nem szabad megnéznem a színla­pot, és az első három akkord után a páholyban megmondom neki, most mit fognak játszani. Kíváncsian vártam. Tosca, elta­láltam. És kijátszotta? Az aki rám se nézett a Korzón.” „Természetbarát vagyok. Mikor inasként összespóroltam a heti pénzemet, vettem magamnak egy használt női biciklit. Ráül­tem, s végighajtottam a Kis- Kárpátok hegyi útjain. Nálam boldogabb ember akkor nem volt.” „Harminckilencben elvitték Nagyszombatba az országos at­létikai bajnokságot. Ott megdo­báltak bennünket, megpfujoltak, szóval ilyen légkörben folyt a verseny. Az akkori magyar követ hivatalosan tiltakozott. Szombat után a főiskolások vezettek két- három ponttal. Gálffyval, a hosszútávfutónkkal egy olyan disznóságot csináltak, hogy is­meretleneket indítottak vele egy futamban. Valójában katonákat, akiknek futónk akadályoztatása volt a feladatuk; persze úgy, hogy megússzák a kizárást. Ez nem teljesen sikerült, de közben Gálffy idegeit tönkretették. Meg­nyerte az ötezret, de azt mond­ta, ő többet nem fut. És elment. Utánaküldtem a legjobb barát­ját, s mondtam neki, tőle függ holnap az egész. Ha őt meglát­ják a csapattársak, megnyugod­nak. Ezt meg is tették. Este a va­csorán néhányan kitalálták, menjünk valahova táncolni. Na­gyon feldühödtem. Kopogtattam egyet, s ezt mondtam: »Ezért dolgoztatok fél évet, hogy egy hülye társ miatt az egészet elve- szítsük?« Volt egy mondatom, amit nem szeretnék, ha megír­na, de mikor az elhangzott, né­ma csönd támadt. Csak Haj- mássi Tomcsi, a csapatkapitány állt fel, és így szólt: »Gyerekek, megyünk aludni!« Másnap dél­előtt volt a váltófűtés. Azt is el kell mondanom. Öt staféta neve­zett, de csak négy pálya volt. A nagyszombatiak kettővel jelent­keztek. Mindenki tudta előre, hogy ezek csak ötödikek lehet­nek, mert a többi olyan jó volt, hogy a hazaiak másik váltója nem kerülhet eléjük. Összesor­soltak bennünket egy másik po­zsonyi stafétával, a nagyszom­batiak automatikusan bekerül­tek a döntőbe. Tíz méterrel ve­zetett az utolsó futónk a selejte­zőben, amikor az egyik atléta rá­kiabált: »Fuss!« Csak ennyit. Er­re az egyik vezető megóvta a fu­tamot, váltónkat pedig kizárták. Azért az egy szóért. Húsz pont elúszott. Mondom a fiúknak: »Látjátok, mi megy itt végbe?« Olyan dühbe hozta az eset a gárdát, hogy a hátralévő verenyszámokban úgy küzdöt­tek, mint az oroszlánok. Meg­nyertük, negyedszer is. Ahány­szor eszembe jut, úgy átélem, mintha ma történne.” (jmk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom