Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-20 / 51-52. szám
Interjú 2000. december 20. 21 Családról, társadalomról, magyarságról, jövőről Roncsol László íróval, helytörténésszel Hogy végre emelkedő nemzetté váljunk „Igyekeztem a feladataimat tisztességgel elvégezni...” Kövesdi Károly______________ Köztudott, hogy nem tartozol a rest emberek közé, a végkimerülésig képes vagy magad leterhelni. Mégis felteszem az obiigát kérdést: min dolgozol mostanában? Nyugdíjas főmunkaidőmben a Csallóközi Kiskönyvtár 27-32. kötetét kezdtem szerkeszteni. Ennek a hat kötetnek 2001-ben kell napvilágot látnia. Különböző szerkesztési stádiumokban vannak: egyiket most viszem számítógépbe, miközben fordítom latinból, szlovákból, franciából, németből magyarra. A többi pedig készül. Korrigálom, előszót írok hozzá, satöbbi satöbbi. Ezen túl rengeteg alkalmi feladatot vállaltam, előadásokat tartok az ország különböző pontjain, sokat utazom. Novemberben körbejártuk a sírokat, meglátogattuk Sárospatakon élő nővéremet, szeptemberben fiamékat Ljubljanában. Ezúttal sikerült egy kicsit nyaralnunk, helyesebben »őszölnünk« a feleségemmel, mert Ljubljanából két hétre leugrottunk Isztriára. Három-négy éve ez volt az első alkalom, hogy megpróbáltunk pihenni egyet. így élek. Azt hiszem, túlvállaltam magamat, mert kezdek teljesen kimerülni. De amíg bújuk, tesszük, amit kell. Családod tagjaiból sokfelé JutottCsaládunk történetében minden lejátszódott, és úgy látszik, változatlanul zajlik, ami Közép-Euró- pában és a ma már globalizálódó vüágban előfordulhat. Tudtommal Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában nincsenek rokonaim, de hogy az Egyesült Államokban, Észak-, Dél- és Nyugat-Euró- pában vannak, az biztos. A sírok helyén tudom ezt leginkább illusztrálni. Édesapám a szülőfalumban, Szlovákiában porlad, édesanyám Budapesten, anyai nagyapám Ungvárott, a mai Ukrajna területén, anyai nagyanyám Sátoraljaújhelyen, Magyarországon, apai nagyanyám Telkibányán, Magyarországon, apai nagyapám a Kassa alatti Láncon, Szlovákiában, nővérem Sárospatakon él. Lányom Jugoszláviába ment férjhez tizennyolc éve, ott családot alapítottak, és éltek elég szép távlatokkal, de az első délszláv konfliktus első óráiban átmenekültek Magyarországra. Épp tegnap telefonáltak, hogy elkezdik építeni győri házukat. Két gyermekük van: Bence unokám a pápai református gimnázium diákja, Zsófika pedig másodikos általános iskolás. A fiamék nyár óta Ljubljanába kerültek, mert fiam munkaadója, az Ericsson cég odahelyezte őt néhány évre. Legidősebb. fia, Tamás szintén a pápai református gimnáziumba került Bence mellé; a Ljubljanában élő három gyermek közül ketten angol iskolába járnak, a legkisebb négyéves, ő még otthon van. Szóródunk tovább, és pillanatnyilag nem tudom, hol is állok, ki is vagyok, és főleg hogy mi leszek, mik leszünk, mi lesz velünk itt, ebben a pozsonyi magányban, feleségemmel és velem. Egyelőre jó, mert van egy régi Skodánk, amellyel Győrbe gyakrabban, Ljubljanába ritkábban átugorhatunk. Később remélem, ők fognak látogatni bennünket. A gyökerekhez visszatérve: családotokra a háború után nem várt könnyű sors. Hatványozottabban szükség volt hát szeretet- re, összetartásra, lelkierőre. Ebből az erkölcsi alapállásból hogyan látod a mai kor emberét, családját a hitetlenség, a globalizáció árnyékában? Én valóban éltem a szeretetet gyermekkoromban, amíg a család együtt volt, és amíg zavartalanul élhettünk. De hát ezzel majdnem mindenki így van. Édesapám ötgyermekes, nagyon szegény családból származott. Ismert dolog, hogy a szegények tehetségesebb gyermekei számára egyetlen kitörési lehetőség a továbbtanulás volt. S ha egy szegény gyerek tovább tanult, három lehetősége adódott: a papság, a tanítóság vagy a jegyzőség. Édesapám a három közül a papságot választotta. Egész életével tanúsította, hogy nem elhivatottság nélkül. Számára a pálya nem egyszerűen kitörési lehetőséget kínált, hanem valóban hivatásként élte meg a papságot. Ezt nemcsak én tudom, hanem az egész falu s azt hiszem, az egész környék, meg a két háború közti sajtó is bizonyítja, hiszen - elég későn, már patonyi éveimben jöttem rá - rendkívül intenzív szellemi életet élő ember volt, aki folyamatosan jelen volt a két világháború közti szlovákiai magyar egyházi sajtóban; cikkeket, kisesszéket írt. Ezekből is látom szellemi, lelki és keresztyéni elkötelezettségét. Tehát ő hozta a falusi bensőséges lelkiséget Sárospatakon keresztül a családba, édesanyám pedig, aki egyéves korában megárvult, de édesapja és nevelőanyja szerete- tével élt, a kifinomult ösztönét és anyai szeretetét, s ez volt a mi termékenyítő közegünk. Nővérem nemrég vallotta meg, hogy életének egyetlen boldog időszaka az a pár esztendő volt, amit ebben a családi körben élt meg. Miért? A háború, a bombázások, a seregek, édesanyám halála ’46 februárjában - kilenc és fél éves voltam ekkor -, majd a háború utáni keserves évek a menekülésekkel, határon való szökdöséssel, fenyegetettségekkel, hiszen édesapám magyar református lelkészként egy ateizálódó csehszlovák kommunista társadalomban élt, én pedig az ő fiaként voltam kitéve mindenféle atrocitásoknak, valós és virtuális hántásoknak. Nem akarom dramatizálni, mert sikerült ezeket az éveket átvészelnem, komolyabb bántódásom nem esett, sőt még egyfajta írói- szerkesztői-tanári karriert is befuthattam, tehát voltaképpen minden jól végződött. De nem volt könnyű. Ám hogy most fáradtan, de aránylag egészséges kedéllyel élem a napjaimat, és bírom még az iramot, annak köszönhetem, hogy szülőknek, gyermekkori pajtásoknak, falum népének és családomnak, feleségemnek, két gyermekemnek a szeretete vett körül, annak, hogy édesapám nevelői hatásán keresztül, az ő példáját látva, átitatott a szolgálat ösztöne. Egész életemben szolgáltam. Ezért tiszta a lelkiismeretem. Volt az életemben egy-két pillanat, amikor karakánabbik viselkedhettem volna, néhány bántó kompromisszumom, de mindez azért, hogy szolgálhassak, pályán maradhassak, elérhessem a szellemi célt, amit magam elé tűztem. Azért nézek nyugodtan a karácsony elé, de a végső megmérettetés elé is, hogy igyekeztem a feladataimat tisztességgel elvégezni. A történelmi tapasztalatok birtokában és a félmúltat tekintve bízol-e pozitív változásban a magyarság jövője szempontjából? Hinni akarok abban, hogy rendeződik az összmagyarság sorsa a Kárpát-medencében. Nem lesz könnyű menet. Számításba kell venni, hogy a trianoni és a párizsi »rendezés« semmit sem oldott meg, mert nemcsak bennünket, magyarokat tett frusztrálná, hanem azokat is, akik a történelmi Magyarországból részben jogosan vagy jogosulatlanul területeket kaptak. Az utódállamok politikáját nyolcvan esztendeje az a félelem motiválja, hogy jön egy új rendezés, amikor területük egy részéről le kell mondaniuk, illetve az a ki nem mondott, de bennük élő tudat, hogy a nianoni és a párizsi békekötés igazságtalan béke volt. A történelmi Magyarországot nem szétfűrészelni, hanem föderalizálni kellett volna, vagy kantonizálni. Képtelenség az, hogy Beregszász, a megyeszékhely alatt fut a határ, hogy Zemplén megye székhelyét, Sátoraljaújhelyt kettémetszették, hogy Balassagyarmatot, vele Nógrádot kettéfűrészelték, hogy Rozsnyó közvetlen közelében, Gömört kettévágva, illetve Rimaszombattól 15-20 kilométerre fut a határ, hogy Esztergom alatt húz el a gyepű. Hogy Ipolyságot is kettévágták, s a város kertjei alatt ér végét az ország. Ez is megyeszékhely volt. Hogy Komáromot kettészabták, hogy Győrtől tíz kilométerre van a határ, hogy Moson megyét leválasztották Mosonmagyaróvárról, hogy Sopron kertjei alatt vége az országnak. Olyan esztelen döntés volt ez, amelytől a határ mindkét oldalán lévők szenvednek. Egy megye nem vé- ledenül alakult ki. Ez egy kifinomult struktúra volt, amit barbár módon szétszabdaltak. Vagy a megye maradt központ, vagy a központ megye nélkül. De ez történt Ausztria, Románia, Jugoszlávia és Magyarország, újabban Ukrajna viszonylatában is. Gondolj Ungvárra. Éz a két döntés az egész Kárpát-medencét megnyomorította. Sajnos, a nagyhatalmak nem okultak. Abból sem, hogy ez az egész rendszer, csak rá kellett bökni egy ujjal, a II. világháború előtt magától összeomlott. Megcsinálták újra. Most a szemünk láttára, véresen hullott szét, s még nincs vége. Nem tudjuk, mi lesz Jugoszláviában, hisz van ott még néhány elrejtett akna, amely a maradék országot is szétvetheti. Nem tudjuk, mi lesz Ukrajnával, Romániával. Az egész trianoni és párizsi rendszer széthullt. Mi vagyunk még itt, magyarok, akik belenyugodni látszunk abba, hogy az utódállamok birtokolnak bennünket, bízva a demokráciák eljövetelében. De sajnos, az utódállamok belső, társadalmi állapota távolról sem biztató. Várjuk a biztató jeleket, s itt, Szlovákiában valami legalább dereng. Ide az Európai Uniónak és a NATO-nak meg kell érkeznie, más megoldás a helyzetünkre nincs. Kultúránk, az egész régió ezeresztendős múltja - legalábbis a Keleti-Kárpátokig - arra ítél bennünket, hogy az Európai Unióba és a NATO-ba belépjünk, akár tetszik ez, akár nem az utódállamok nemzeti politikusainak. Mert kimondottan vagy rejtve, ezeknek az államoknak a politikai garnitúrája nacionalista. Az egyik militánsan, a másik taktikusan. Ha tehát a régió néhány országa előbb-utóbb belép az Unióba, akkor a kisebbségi ügyeket rendezniük kell. A kérdés csak az, hogy nem olvaszt-e föl bennünket - Ady szavaival élve - a világ kohója, s nem adjuk-e föl a globalizáció jegyében önmagunkat, nem mondunk-e le magyarságunkról. Nem tudom, hoí nagyobb a veszély, Magyarorszá- gon-e vagy itt. A kozmopolita és magát féíig-meddig elveszített anyaországi magyarság lelkében vagy itt, a peremvidékeken, ahol a hatalomnak számos eszköze van arra, hogy beolvasszon, és nemzetállamokat teremtsen. Illetve mi lesz akkor, ha az Európai Unió részeire bomlik? Az uniók ugyanis fel szoktak bomlani. Az Európai Unió is történelmi kategória lesz, amely idővel, húsz vagy ötven, lehet, hogy száz év múlva felbomlik. Mi lesz akkor? Lehet, hogy igazságosan bomlik fel. Más varrások mentén... Ezt nem hiszem. Egy új bomlás, ha egy több nemzedéken átnyúló, céltudatos magyar politika nem készül fel rá, attól félek, megáshatja a magyarság sírját. Az utódállamok semmiképpen sem lesznek nyugodtak addig, amíg egyszer s mindenkorra nem biztosítják az általuk birtokolt területeket. Ebből kellene kiindulni. A történelmi tapasztalat is azt mutatja, hogy ilyen válságok esetén megnő a szomszédok étvágya. Félek, hogy az Unió majdani felbomlásakor újra előveszik azokat a terveket, amelyeket az utódállamok bizonyos okokból kénytelenek voltak elejteni. Jönnek a szerbek Észak-Baranyával, a románok a Tisza vonalával, a szlovákok Sárospatakkal, Miskolccal, esetleg a Szigetköz követelésével, Győrt is beleértve. Attól is félek, hogy a Dunántúl az Európai Unió keretei között, az Unió által tálcán kínált lehetőségek révén el- németesedik, és jön egy új rendezés, amikor azt mondják: Kérem, többségében német a népesség, termőterületeinek és gyárainak többsége német és osztrák kézen van, ez a terület a mienk! Ez csak gazdasági kérdés? Nincs a magyarságban tartás, szellemi erő, túlélési képesség? Ez alapvetően gazdasági kérdés. Birtok- és pénzkérdés. Ott van a tőke, Nyugaton. Magyarországon a kommunisták az összes tőkét kivették a magánemberek kezéből, s az ország kiszolgáltatottá vált az idegen tőkének, amely él is a lehetőséggel, jön, mint az árvíz. Ezt nem gyarmatosításnak nevezem, hanem új honfoglalásnak. Osztrák, német, francia, holland, egyéb honfoglalásnak. A folyamat elindult, és felgyorsult. Ma már riasztó számokat hallani arról, mekkora dunántúli földek kerültek osztrák kézbe. Aztán már csak lobbizás kérdése (lásd Benesék példáját), s megnyerhető egy új rendezésre bármely nagyhatalmi konstelláció, amely a világ térképét átrajzolja. Tudom, ez riasztó jóslat, de ha az ember belegondol, a magyar történelemben a dolog így folyt le. Jött a török, néhányszor átvonult a Nyugat-Dunántúl területén, hogy Bécs alá jusson, s a népességet elhajtotta. A Nyugat-Dunántúl kiürült. A hadak útjára főuraink betelepítették a németeket -jórészt evangélikus osztrákokat, aldk a Habsburg-ellenreformáció elől húzódtak oda. S mi történt? Az első világháború végén ezeket a területeket mind Ausztria kapta meg. Azért a magyar kormány részéről tapasztalni pozitív jeleket, amelyek arra utalnak, nem gondolkodik csak európai uniós távlatokban, hanem nyitni próbál más tájak felé is. Ez nem egy politikai garnitúra elhatározásának a kérdése. Az egész magyarságnak kellene átgondolnia azt a nemzeti stratégiát, melyet kormányról kormányra követnie kellene, váltásoktól függetlenül. Úgy, ahogy az utódállamok politikája csinálja. A románokra, a szerbekre gondolj. Kostunica - mondják - semmivel sem jobb, mint Müosevics volt; mind kemény nemzeti politikát folytatnak. Gazdasági, kulturális, taktikai kérdésekben lehetnek közöttük viták, de ha a nemzetről van szó, akkor kőkemények, és mennek előre. Rendszereken át. Lehet az királyság, kommunizmus, magát demokratikusnak nevező új hatalom. Lát az ember kedvező tendenciákat is. Az elmúlt tíz esztendőben a magyar népesség nem fogyott olyan gyorsan, az életszínvonal emelkedett, s az emberek talán valamivel derűsebbek, mint voltak tíz-tizenöt éve. Talán csökkent az öngyilkosságok száma, s szeretném remélni, hogy kevesebb lesz az alkoholista, a kábítószeres, az utcalány, a rossz gépkocsivezető, a gyilkos. Több az egyetemi hallgató, az egyetem, az iskola, s mintha széthullóból lassan emelkedő nemzetté válna a magyarság. Talán ezek a tendenciák folytatódnak, s a politikai garnitúrák őket fogják erősíteni. Nemzetstratégia kell! Miért ilyen szétmálló a magyarság? Miért nem meri egyszer s mindenkorra megfogalmazni minden politikai garnitúra számára a kötelező célt a nemzet fennmaradásáért, a nemzet minden tagjának boldogulásáért? Amiben nincs kompromisszum! Nem engedhetünk meg olyan gazdaságpolitikát, hogy ismét milliók süppedjenek nyomorba, hogy újra két, három vagy négymillió koldus meg ötvenezer prostituált országa legyen Magyarország, hogy a magyarság tömegei ne jussanak el a képzés elérhető maximális fokáig, hogy egész régiók lemaradjanak. Ez túl nagy luxus! Ilyen dolgokat nem szabad megengednie a magyar politikának! Magyar- ország minden zugában csodálatosan meg lehetne élni! Ha a holland gazda tud mit kezdeni a földdel, amit elhódított az óceántól, akkor a magyar gazda miért tanácstalan a csodálatosan gazdag magyar földön? Miért a szegénység, a tétova- ság, miért nem tudja értékesíteni a termékeit? Miért képtelenek kialakítani egy tisztességes magyar értékesítési rendszert? Hisz megvannak a hagyományai a két háború közti időkből! Miért nem élesztik föl őket? Vagy miért építik le azokat, amelyeket a szocializmus, a kollektív gazdaság nagy keservesen létrehozott? A dolog működött, miért kellett szétverni és kiengedni a kezükből? Miért nem lehet átépíteni valami értelmes rendszerré? Miért nem lesik el, mondjuk, Ausztriától? És így tovább. Ez mind egy nemzeti stratégia része, amelyről a nemzet nem mondhat le. Ezért kell, hogy parancsba kapja minden politikai garnitúra és uralkodó párt, hogy nemzetstratégiája legyen. Budapesti könyvbemutatón Erdélyi Géza református püspökkel