Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-20 / 51-52. szám
2000. december 20. Interjú Több szlovák nyelvű színházba is hívták. Zólyomba és Nyitrára nagyon akarták. Nem ment. Most már úgy látja, rosszul tette „Ma is színésznő vagyok” A Maude és Heroldban Skronka Tiborral Soóky László Szentpétery Aranka színésznő Királyhelmecen született. Először a pozsonyi Állami Faluszínház, majd 1960-tól a komáromi Magyar Területi Színház művésznője. Emlékezetes alakításai közé tartozik a Tánya címszerepe (Arbuzov), Curleyné az Egerek és emberekből (Steinbeck), a francia nevelőnő a Szent Péter esernyőjéből (Mikszáth-Me- licherová), Rebecca Nurse A salemi boszorkányokból (Miller) és többek között Maude szerepe a búcsúelőadás Maud és Herold című Higgins-darabból. Jelenleg nyugdíjas, utoljára Örkény Macskajátékában láthattuk színpadon, mely a kassai Thália Színház műsorán szerepel. Hogyan lettél színésznő? Teljesen véledenül, illetve valószínűleg azért, mert nem tudtam úszni. Felvételiztem Prágában a testnevelési főiskolára, és emiatt nem vettek fel. Egy év halasztást kaptam, hogy pótoljam ezt a hiányosságot. Közben jelentkeztem egy könyvelői tanfolyamra Kassa mellé. Áraikor búcsú napjára hazamentem, Királyhelmecen szerepelt a Faluszínház, és az egyik kolléganő, Lelkes Magda nálunk lakott. Akkor ismerkedtem meg a csoporttal. Épp abban az évben választották kétfelé a társulatot, az egyik fele Komáromba került, a másik maradt Pozsonyban. Jelentkeztem, felvettek, megismerkedtem a volt férjemmel, és a sors rendelése szerint színésznő lettem. Mi volt az első szereped? A Fucík című darabban beugróként játszottam Fucíkné szerepét. Ki volt az első rendeződ? Istenem, ennek utána kellene nézni, mert nem jut eszembe. Annyi bizonyos, hogy amíg Komáromba kerültem, kilenc rendezővel dolgoztam együtt, mégpedig kiváló rendezőkkel. Említsünk meg néhányat a legkiválóbbak közül... Például Műnk Pista, aki csodálatos ember és kiváló rendező volt. De ide sorolhatom Gregort, Lukrencovát vagy Seregit is. 1960-ban kerültél a komáromi Magyar Területi Színházhoz. Hogyan? En ugyanakkor kerültem Komáromba, mint a többiek, tehát 1959-ben, csak azzal a különbséggel, hogy éppen szültem, tehát nem játszhattam. 1960 januárjában léptem újra színpadra, amikor a három hónapos kislányomat otthagytam a nagy- bácsiméknál, mert itt még albérletem sem volt. A színházban aztán néhányan ugyancsak nem örültek annak, hogy itt vagyok. Kik nem örültek? Elsősorban a kolléganőim. Ha jól emlékszem, a Matesz összesen nyolc embert vett át Pozsonyból, és többen drukkoltak, hogy ne legyek közöttük. Borzasztó körülmények között éltem akkor, három napig járkáltam Komáromban egy kis körömcipőben házról házra, hogy albérletet találjak. Máig sem értem, hogy akkor nem gondoltam meg magam, és nem mentem el máshová. Hová mentél volna? Több szlovák nyelvű színházba is hívtak, konkrétan Nyitrára és Zólyomba. Zólyom minden további nélkül elfogadott volna, de Nyitrára nagyon akartak, csak azért nem mentem, mert magyar vagyok. Ma már őszintén bánom, mert nem kellett volna feladnom sem a magyarságomat, sem a hitemet. Ezeket itt is feladhattam volna, én viszont az életemben soha nem adtam fel semmit. De ha akkor megsejtem, hogy ide jutok, ahol most vagyok, és ilyen »megbecsülésben« lesz részem, mint most, az öregség idején, akkor biztos, hogy elmentem volna, akár szlovák színházhoz is. Beszéljünk erről a megbecsültségről egy kicsit bővebben. Tudod, hallgatom a mostani fiatal színészeket, mondhatom azt is, hogy szinte mindegyikkel külön- külön beszéltem. Biztos, hogy ma más vüág van, mint volt az én időmben, és mások a körülmények. Mégis azt látom, hogy valami nagyon nagy baj van a színház munkája körül. Nekünk semmivel nem volt több pénzünk, mint a mostaniaknak, sőt sokkal kevesebb, de volt hitünk és volt célunk, ami számomra úgy tűnik, hogy a mostani fiatalok elhivatottságából hiányzik. A legelemibb dolgokat sem tudatosítják, például azt, hogy egy kisebbségi színháznál egy színész ne akarjon rögtön milliomos lenni. Nem vezérli őket a szlovákiai magyar kultúra fenntartásának felelősségeUgyanakkor a mostani színészek is nyilván megélik azt, amit ti megéltetek más körülmények között, nekik is vannak gyerekeik, nekik is kell lakniuk, élniük és szükségszerűen szakmai ambícióik is lehetnek, amihez valamilyen biztos háttérre szükség van. A nyolcezer koronás színészi átlagfizetés ezt a hátteret nem nagyon biztosítja. A többségnek nincs ilyen fizetése, még a főiskolát végzetteknek sincs. Amikor engem felvettek a színházhoz, 860 korona bruttó fizetésem volt, és élszínész voltam. Ha ezt összeveted a mostanival, talán jobban állnak, mint mi akkor. Mondjuk, döntetlenre kihozható. Jó, hozzuk ki döntetlenre, de nekem abból a pénzből még pótmamát is kellett fizetnem, mert nem volt más lehetőségem. Akárhogy hasonlítgatom is a dolgokat, mindenképpen rosszabb körülmények között éltünk és dolgoztunk, mint a mostaniak. Azóta azért a világ is változott valamit. Nem is azért mondom, hogy a mostani színészeknek is ugyanazt kellene végigélniük, mint amit mi végigéltünk, erről szó sincs, csak azt mondom, hogy nagyobb felelősséggel kellene hozzáállniuk a kisebbségi magyar kultúra megmentéséhez, mint ahogy azt most teszik. Mi volt az első darab, amit itt játszottál Komáromban? A csendes tengeri éjben című darabban léptem fel először. Egy szigeten játszódik az egész, ahol atomkísérletet akarnak végrehajtani. Főszerepet játszottam, én voltam a sziget helytartójának a lánya. Amerikai katonák jöttek, hogy kilakoltassák a szigetet, és az egyik tiszt és a lány között nagy szerelem szövődött. Ki játszotta a tisztet? Tóth Laci. Jó szerep volt, biztos, hogy zenés darab, mert arra emlékszem, hogy táncoltunk is benne, többre már nagyon nem. Talán megmentettük a szigetet. A színészi múltadban vájkálva kiderült, hogy az első szerep, ami megmaradt mint alakítás, és amiről a szakma is beszélt, az a Tánya volt. Borzasztó sokat készültem a Tányára, nagyon összetett és nehéz szerep voit, amit én rettenetesen átéltem. Emlékszel rá, hogy ki rendezte? Azt hiszem, hogy Seregi István. Volt benne egy rész, a kisgyerek halála után, amikor hét percig egyedül voltam a színpadon, és meg kellett élnem a gyerekem elvesztését. Mindig arra gondoltam, hogy ha az első három perc után a nézőknél nem kerülnek elő a zsebkendők, akkor megbuktam. Pár perc múlva zokogott a közönség, igaz, az én egészségem is ráment az alakításra. Érdekességként mondom el, hogy talán tizenöt vagy húsz évvel a Tánya bemutatója után valami falusi búcsúban rám szólt egy asszony: megismert, és emlékezett a Tányára. Ez nagyon jólesett. Az egyik legkedvesebb szerepem volt. Az Egerek és emberek? Curley- nét alakítottad. Emlékszem, ez egy nagyon kellemetlen próbafolyamat volt, mert a cseh vagy morva rendezőnek valószínűleg megtetszettem, én pedig ellenálltam, s ezért ő kegyetlenül büntetett, emberileg megkínzott. A darabban Nádasdy Karcsi volt a partnerem, akinek a szerep szerint meg kellett fojtania engem. Erre több esetben is ennyira sikeres kísérletet tett, annyira beleélte magát, hogy tényleg majdnem megfojtott. Beszéljünk vidámabb dolgokról is, mondjuk, a Szent Péter esernyőjéről, ahol a francia nevelőnő szerepe jutott. Varga Róbert felvétele Az valami gyönyörű volt, nagyon szerettem, abban kiéltem magam. Én mindig azt hittem, hogy drámai alkat vagyok, így is vettek fel a színházhoz, aztán egyszer csak átestem a ló túlsó oldalára és rájöttem, hogy vidám és huncut- kodó szerepeket is meg tudok formálni. Szerettem megnevettetni a közönséget. Ezt tapasztaltam később, például a Nagymamánál is. Örültem, ha vígjátéki figurát kaptam. Amennyire én emlékszem, pályádon ebből volt a kevesebb. Kevés volt minden. Mert ha a színház vezetősége évek óta másként gondolkodna, akkor kihasználhattak volna. Én soha nem voltam ambícióim szerint kihasználva, mindig keveselltem a munkát. A legtöbbször csak azt a szerepet kaptam, ami maradt, így tele vagyok hiányérzettel. Kik voltak azok a kollégáid, akiket nagyon kedveltél? Nem szívesen tennék különbséget, mindegyik kollégámat kedveltem, és szerettem velük játszani. Érdekes módon, ha visszaem- lékszem a régebbi időkre, nem maradt meg bennem olyasmi, hogy mi martuk volna egymást, vagy veszekedtünk volna. Tiszteltük egymást, ha visszagondolok akár Tóth Lacira, vagy Síposra, ők úriemberek voltak. Az természetes, hogy nem mentünk el szó nélkül a problémák mellett, de tudtuk a határt, a tiszteletadás határát. Sajnos, egyre többen elmennek közülük, köztük Tóch Laci is, aki az egyik legkedvesebb partnerem volt. Például ez is nagyon rosszul esik nekem, hogy a színházban senki nem talál egy darabka falrészt, ahová kitennék az elhunyt színészek fényképét, mondjuk, egy fekete szalaggal, hogy tisztelettel emlékezünk rájuk. Ezt talán a közönség is elvárná tőlünk. Addig nem halok meg, amíg ezt ki nem harcolom. A Maude és Herold mennyire volt búcsúelőadás? Az úgy volt, hogy az a drága Holocsy Pista, nyugodjon, azt mondta: »No, Aranka, most válasszon egy darabot.« Mondom: »Ne is mondjon ilyet, Pista, nem volt az ennyi éven keresztül divat, hogy én választhatok magamnak darabot!« Azt mondta, most jött divatba. No, akkor elkezdtem darabok után kutatni. Aztán eszembe jutott, hogy ezt a darabot Prágában a kiváló színésznő, Medrická játszotta, és amikor láttam, nagyon megtetszett. Aztán az egész nem egészen úgy sikerült, ahogy én vártam, pedig Skronka Tibor személyében kiváló partnerem volt. Talán ott csúszott be a hiba, hogy nem mindenben értettünk szót a rendezővel. Az ő koncepciója az volt, hogy egy öregedő nő elcsábít egy fiatalembert, az enyém pedig az, hogy az öregedő nő rávezeti a fiatalembert az élet szépségeire. A kettő között azért van különbség, és azt a nézetbeli különbséget nem sikerült teljesen kiküszöbölnünk. Hogyan látod most a komáromi Jókai Színházat? Őszintén? Azt gondoltam, hogy ez egy olyan beszélgetés. Akkor elmondok neked mindent őszintén, csak nem szeretném, ha minden megjelenne. Évek óta nem vagyok elégedett a színház munkájával, de hozzáteszem, hogy most mintha javult volna. Elégedetlen vagyok a szervezéssel ugyanúgy, mint a dramaturgiával és sok minden mással. Gondoltam arra is, hogy talán bennem van a hiba, nem úgy látom a dolgokat, ahogy kellene. Mégis azt mondom: ha azt akarjuk, hogy ez a színház küldetésének megfelelően működjön, vissza kell menni egészen az alapokig, oda, ahol valamikor mi kezdtük. Hitet kell adni a színészeknek és mindazoknak, akik a színházban dolgoznak. A másik dolog az, hogy valamilyen módon közös nevezőre kell jutni a városban működő más kulturális intézményekkel, mert az ő műsoraikkal a színház nem konkurálhat. Van valami, amit szívesen elmondanál kérdés nélkül? Talán annyi, hogy legalább így karácsonytájt gondoljon mindenki szeretettel a szlovákiai magyar színészekre, élőkre és a már eltávozottakra egyaránt. Dömötör Ede felvételei
