Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-20 / 51-52. szám
14 2000. december 20. Szín-tér Dávid Merlini: „Csak a testemen vannak sebek, a lelkemen nincsenek. Vagy ha mégis, akkor csak kicsik vagy még annál is kisebbek.” Kalandos utakon a halál torkában Szabó G. László _________________ Po koli bátorság és mennyei csoda. Akcióinak talán ez a két legfontosabb tartozéka. Életeleme a veszély. Abból él, azzal él, azért él. Igazából semmitől sem fél. Még a haláltól sem. Tizenkilenc évesen harminc méter magasból, lángoló autóba zárva zuhant lefelé. Azt megelőzően acélkoporsóba hegesztve süllyesztették a Duna fenekére. Tizenhat évesen kényszerzubbonyban lógott fejjel lefelé egy száguldó helikopterhez rögzítve, de hogy a látvány még izgalmasabb legyen: a kötelet meggyújtották. Dávid Merlini a világ legfiatalabb szabadulóművésze. Apai ágon olasz, anyai részről magyar. Huszonkét éves. Giacomo Leopardi, Schopenhauer és Oscar Wilde a három legkedvesebb szerzője. De most Remarque-ot olvas. Hét centi híján két méter magas, testsúlya kereken nyolcvan kiló. Azt mondja, ha választhatna, fiatalon szeretne meghalni. Láthatnám a bal csuklóját? Tessék. Hol van Itt a „karkötő” nyoma? Itt. Ezt például egy spanyol bilincs hagyta rajtam, mellette pedig ez a kisebb heg már gyógyulóban van. A lelki sebei is ilyen finoman tűnnek el? Csak a testemen vannak sebek, a lelkemen nincsenek. Vagy ha mégis, akkor csak kicsik vagy még annál is kisebbek. Egyébként a szabadulóművészet is egy formája annak, hogy kimutassam a belső érzelmeimet. Ahogy a festő fest, vagy ahogy az énekes énekel, én szabadulok. Nekem ez jelent belső megnyugvást, kielégülést, örömöt. Most épp olvad, vagy a legjobb úton halad a mínusz huszonöt fok felé? Most egy ilyen köztes állapotban vagyok, legalábbis agyilag. Látom az embereket a helyszínen, érzem a hideget, a helikopter légkeverését, de legfőképpen a nézők kíváncsiságát. Tehát alig várja, hogy jégbe fagyasszák. Erre készül fél éve. Én, a néző pedig alaposan át leszek verve, mégis szájtátva figyelem majd, miképpen küzd az életben maradásért. Röviden és tömören: hagyom, hogy átejtsen. Ön el akar hitetni velem valamit, én meg el akarom hinni. Akkor most húzzuk meg a határvonalat az üluzionizmus és a szabadulóművészet között. Az illuzionista elhitet egy valótlan látszatot, a szabadulóművész viszont átvizsgált eszközökkel dolgozik, amelyek csaknem százszázalékosan valódiak. Ehhez kell a sok gyakorlás és a lehető legmagasabb fokú rugalmasság. Tehát ha most rendőrt hívnék, és megbí- lincseltetném... ...akkor három másodperc alatt levenném a bilincset. A szabadulóművész ugyanis valóban szabadul. Hogy közben a testi épségét, az életét kockáztatja, az a hivatása velejárója. Az én esetemben tahát nem illúzióról kell beszélni, hanem rémálomról. Tudniillik az az öt-tíz perc, amíg lezajlik az akció, akkora „pofon” a nézőnek, olyan gyorsan történik, hogy ott, helyben talán föl sem tudja fogni az agya. Képtelen feldolgozni az információkat, hiszen annyi mindent lát rövid idő alatt. Hetekbe telik, míg mindent a helyére rak. Akkor jobb, ha elhiszem, hogy elássák, betonba öntik, vagy mert „úri passziója” úgy kívánja, nemsokára befagyasztja magát? Bárki eljöhet, hogy lássa. A szeme előtt fogok összefagyni a vízzel. Belemegyek az akváriumba, amelyet megtöltenek kétezerötszáz liter vízzel, megbilincselnek, megláncolnak, hogy ott maradjak, és egy külső oxigénmaszkon keresztül kapom majd a levegőt. A víz egyre hidegebb lesz, aztán egészen befagy, összefüggő réteggé, homogén kockává válik, én meg ott leszek benne. És amikor kiengednek, és a jégkockát is kiemelik, meg lehet majd tapintani, hogy nem volt benne semmiféle csalás, hogy nem egy műanyagba zárva bolondoztam. És a végén a szemem előtt fogják kiolvasztani? Rásegítenek két lángszóróval, hogy elvékonyodjon ez a két és fél tonnás jégmasz- sza, és amikor már elég vékony lesz, akkor én fogom széttörni belülről, feltéve persze, hogy életben maradok. A leckét, gondolom, átvette már százszor. Hány fokon tárolják majd? A vizet? Mínusz harmincnyolcra fagyasztják. Hány óra alatt? Két nap kell hozzá, hogy ez a hatalmas vízmennyiség jéggé váljon. Én mínusz öt, mínusz tíz fokon leszek, csak a kamra léghőmérséklete lesz mínusz harmincnyolc, különben egy hétig kellene várni a jégre, és senki sem látná, hogy fagy a Merlini. így viszont huszonnégy óráig leszek jégbe fagyva. Mínusz öt fokon dobog még a szív? Dobog. Az a lényege az egésznek, és ez már a titok része, hogy a 36,5 fokot, a test hőmérsékletét a jégben is meg kell tartanom. Tehát nem hűlhetek át mínusz 5 fokra, hiszen akkor olyan kristályok alakulnának ki bennem, amelyek teljes mértékben szétroncsolnák a szöveteket. A testi szükségleteket is ki kell zárnom, hiszen még az ujjamat sem tudom mozgatni. Körbe fog folyni a víz, két napig el leszek szigetelve a külvilágtól, nem tudok enni, mni, nem látok arcokat, nem látok hangokat. Hónapok óta dolgozom már a mutatványon, de nem rajtam múlik, hogy eny- nyit várat magára. Csak a technikai költségek olyan magasak, hogy nem szeretném ezt így zsebből kifizetni. Külföldi ajánlatokat kaptam már, anyagilag jobban is járnék, de lelkileg nem. En ezt Budapesten szeretném megvalósítani. Harry Houdini, a világhírű, magyar származású szabadulóművész, aki 1926 októberében ötvenkét évesen egy víz alatti produkció során vesztette életét, minden mutatványát külföldön hajtotta végre. Ó is boldogabb lett volna, ha Magyarországon láthatja a közönség. Houdini számának nehezített változatát tizennyolc évesen már sikerült végrehajtania. Acélketrecbe zárva, kétezer liter vízzel töltött akvárium mélyén szabadult ki öt rendőrségi bilincsből. Most ezen a produkción is túl akar tenni. Sosem fél a haláltól? Félelem helyett inkább tiszteletről beszélnék. Én tisztelem a halált. Megtanultam farkasszemet nézni vele. Tudom, mi szükséges ahhoz, hogy ne legyen képes megfogni. Legalábbis egyelőre. De az életveszély, bármennyire átgondoltak, felépítettek, begyakoroltak is a produkciók, akár csak egy százalékban is, mindig ott van. Kizárhatatlan. És ott is kell, hogy legyen, hiszen attól érdekes, amit csinál. Kicsit több, mint egy százalék a veszély. Az izgalmat fokozni kell. Ha csak arra menne ki a játék, hogy beledugom a fejem a vízzel teli fürdőtódba, ahonnan akkor veszem ki, amikor akarom, abban még nem lesz annyi veszély. Az én életem másoktól is függ. Elég egy apró mulasztás, és végem. A kisebb akcióknál tizenöten működnek közre, egy nagyobb szabadulásnál viszont akár ötvenen is. Egyébként az életmentőkre nézek a legnagyobb tisztelettel. Aprócska porszemnek érzem magam, amikor őket látom munka közben. Élhetnék természetesen máshogy is. Énekelhetnék például, mert tudok, de nem énekelek. Én a szabadulásommal szeretném kifejezni, amit belül érzek. Ötperces „bombákat” akarok dobni a közönségre, olyan bombákat, amelyekből nagyon sok érzés, energia jön át. Nem parafenoménenergiára gondolok, hanem valódi energialöketre. Nekem pedig a legrosszabb, legembertelenebb helyzetekben is jól kell éreznem magam. Még akkor is, ha két napon keresztül egy behegesztett koporsóban fekszem nem éppen kényelmesen. Az én koncepcióm egy Alice Cooper-jellegű életfilozófia, amely a valóságra épül. Ezt nem lehet elmondani, erre rá kell érezni. Állsz az utcán egyedül, éjjel, fölötted egy hatalmas harci helikopter rotoija forog, rezeg a tüdőd ebben a szokatlan erőtérben, felnézel a gépre, amely egyetlen pillanat alatt kétszázötven méter magasba ránt fel fejjel lefelé, és úgy nézed a várost, miközben csak a helikopter búgását és a szél süvítését hallod. „És az Úr Pestre küldte George Michael CDjét?” Igen, ez volt az a produkció. George Michael felfigyelt rám az Eurovízió egyik műsorában, és azt találta ki, hogy az új CD- jének magyarországi forgalmazása különlegesen módon történjen meg. Londonban feladták egy páncélszekrényben, s miután megérkezett Ferihegyre, ott a testemre rögzítették, patentolták, stemplizték, kényszerzubbonyt adták rám, a helikopter a magasba rántott, és így tettem meg az utat egészen a Kempinsky Szállóig. Késő este, mínusz harminc fokban, megkötözve. A hasizmaim segítségével néha „felültem”, aztán újra leereszkedtem. Egy ilyen mutatványra hogyan tud felkészülni? Lelkileg. Higgadtság kell a tényekkel szemben. Minden extremitást úgy kell felfogni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ha most ide bezuhanna egy helikopter, és életben maradnék, azt mondanám, tök jó volt. Magánemberként milyen helyzetek elől menekül? Például a bürokrácia elől. De ami még ennél is veszélyesebb, az az emberi butaság. A buta ember kiszámíthatatlan, nem tudod követni a gondolkodását. Aztán az is szörnyű, amikor egy szegény ember gazdagnak szeretne látszani. Erre mondja az olasz, hogy „jobb egy szegény gazdag, mint egy gazdag szegény”. Apai ágon ön is olasz. Három és fél évvel ezelőtt jöttem haza, Magyarországra. Apám etruszk származású. Ezt csak azért mondom, mert a belső értékek kimutatása szinte elengedhetetlen náluk. Tehát két ország, két nyelv, két kultúra. Dupla nyereség. De ami a két mentalitást illeti: Magyarországon egyszer kell csak belopni magadat valaki szívébe, és ott maradsz. Az olaszoknál nem nagyon érzed, mikor haragszanak rád, mert akkor is kedvesek, és akkor is mosolyognak. Szörnyű, amit mondani fogok, de igaz: Magyarországon olasznak érzem magam, kint viszont magyarnak. Persze büszke vagyok mindkét ágamra. Tizenhárom éves koromig Torinóban laktam. Ott jártam gimnáziumba, és onnan költöztünk később a Garda-tóhoz. Torinóban van Európa legnagyobb bűvésziskolája, én voltam a legifjabb növendékük. Szerettem azt a várost. Föld alatti labirintusaival furcsa hatással van rám még ma is. Torino fekete szíve a Piazza Statuto alatt dobog. Félelmetes, misztikus hely ez. Nem véletlen, hogy a bűvészklub két sarokkal távolabb, egy pincehelyiségben működik. Minden óra este kilenc és fél tíz között kezdődött, mert a klubtagok dolgoztak, és csak akkor értek rá. Este kilenctől éjfélig én is mindig ott voltam, utána gyalog haza. Tíz kilométer esőben, hóban, szélben. Hatkor pedig kelés, irány az iskola. Azért szeretek most tízennégy-ti- zenöt órákat aludni. De akármilyen fárasztó volt is, rengeteget tanultam a bűvészklubban, még ha az elején, gyerekfejjel kicsit rémisztő volt is. S az nem volt rémisztő, legalábbis az édesanyja számára, amikor elásatta magát a kertben? Édesanyám akkor már bizonyára tudta, hogy erről fog szólni az életem. Azt egy anya megérzi. Itthon az Illésékkel énekelt hatvanhatban, Olaszországból pedig ázsiai, izraeli, németországi turnékra járt. Rendes kisfiúként a szobában láncokkal, lakatokkal, különböző kütyükkel foglalatoskodtam. Négyévesen már azon járt az eszem, hogy mennyi pénzt kell spórolnom egy ládára, amelybe bele tudnának zárni. Nem tudom, miből jött a sugallat. Izgatott, mennyi időt lehet eltölteni levegő nélkül, milyen nehezéket bír el a tüdőm, meddig tudok mozdulatlanul feküdni. Volt egy részeges kertészünk, egy nagyon rendes bácsi, aki ismerte a hobbimat, és nagyon szeretett. Őt kértem meg, hogy segítsen a mutatvány gyakorlásában. Kiástuk a gödröt, befeküdtem, és megkértem, hogy földeljen el. És elföldelt. Mi maradt meg ebből az élményből? Soha nem fogom elfelejteni a föld ízét, a koppanását a mellkasomon. És azt, hogy nagyon tompa volt minden, mintha befognám a fülem és úgy kezdenék el beszélni. Igazából nem is lehet leírni. Fél óra múlva aztán kiástak a gödörből, megjött édesanyám, és elkezdett keresni. A lényeg az, hogy megtanultam: ha az ember egy különleges dologba akar fogni, akkor csak magára számíthat. Általában mindent egyedül találok ki. Csak attól vagyok szomorú, hogy évente van vagy tizenöt-húsz ötletem, amelyből legfeljebb négyet-ötöt tudok megvalósítani. Többre nem jön össze a pénz. Dávid Copperfieldnek azért könnyebb már, mint nekem, mert hatalmas gépezet veszi körül. Minden a dollár- milliókon múlik, semmi máson. Magyar- ország számomra nagyon kedves hely, szívesen vagyok itt, de ki kell lépnem innen. Itt még a leggazdagabb ember sem gazdag. Tíz év múlva pedig már nem én leszek a világ legfiatalabb szabadulóművésze. Arról nem is beszélve, hogy nem én döntöm el, mikor van vége. Ki tudja, élek-e még egy év múlva? Ördögi kör ez, amelyből nincs kiszállás. De ha egyszer mégis befejezi? Onnantól kezdve hétköznapi ember leszek. Menni fog? Egyelőre nem töprengek ezen. Van még néhány nagy tervem, azokat szeretném megvalósítani. Jó lenne minél tovább fiatalnak maradni.
