Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-20 / 51-52. szám
10 2000. december 20. Kópé Verssarok Károlyi Amy Kalendárium Január Én tűvel karcolok rajzot a jégbe: szánkó nyomát, kis csizmák szögeit és csillagot az éjbe. Február Én vagyok a zenebohóc. Jó napot kívánok! Fa tetején hegedülök, az ablakon furulyázok, kulcslyukon fütyülök, kéményben dudálok, aztán odébbállok. Március Somvirág az én virágom, mogyoróbarka a zászlóm. Enyémek a merészek, bátrak, akik a burokból lépve fittyet hánynak fagy-halálnak. Április Ne hederíts tréfáimra, a kislányok szeszélyesek. Majd megnyugszom, majd meghízok, amire augusztus leszek. Május Én mindent megígérek, rügynek virágot, virágnak termést, az égnek kéket, a fiatalnak mennyet, még egy tavaszt a vénnek. Minden szavam vedd teli erszénynek. Június Zöld esernyőt hord e hónap, füvek, fák, domboldalak zöld fátyolba burkolóznak. Július Meredek hegynek teteje: júliusnak melege, sugár-italát most kell nyelni, aki gyümölcs akar lenni. Augusztus Minden kövér, minden csattan, mit a karcsú tavasz ígért, beteljesül augusztusban. A szilváskertet már nem őrzik, most a szilvalekvárt főzik. Szeptember Gyülekeznek gyöngyház-cseppek, távolodnak, közelednek. Ráterítve a világra szeptembernek csipke-fátyla. Október Indul a zöld, indul a kék veres-barna helyükbe lép haraszt zörög, az ág reccsen, elmegy a zöld októberben. November Amire csak rátekintek szürke lesz, mit megérintek. Köd a léptem, köd a lábam, szürkeség marad utánam. December A szivárvány hét festéke összegyűjtve a fehérbe, akit jó sokáig néztem, szivárvány leszek szemében. A karácsony ma már mindannyiunknak az év egyik legnagyobb ünnepe . Miért december 24-én? A régi, XIV. századi festményen a háromkirályok imádásának jelenetét látjuk. A királyokat és kíséretüket korabeli lovagi viseletben ábrázolta a festő. Már ősidők óta minden nép nagy ünnepségeket rendezett az óesztendő búcsúztatására, az új év köszöntésére. Ilyenkor végiggondolták az elmúlt év eredményeit, tele voltak reménnyel és várakozással. Ezek az év végi ünnepek hosszú időn keresztül egybeestek a téli napforduló idejével. Ilyenkor az emberek az új tavaszt köszöntötték, azt a napot, amelyet a tudomány nyelvén csillagászati újévnek neveznek. A régi időkben a naptári új év kezdete nem a mostani időpontra, január 1-jére esett. Sokáig mindenféle időszámítás alapjául elsősorban a természet megfigyelése szolgált. Ezért eleinte a téli napforduló ideje, december 25. környéke volt az új év kezdete. Ekkor kezdenek ugyanis a nappalok hosszabbodni. A nap ilyenkor fordul vissza az északi félteke felé, hogy a következő hónapokban ezt árassza el melegebb sugaraival. Mivel régen az emberek sokkal inkább függtek a természettől, mint manapság, számukra fontos megfigyelés volt, hogy közeledik a meleg, rügyfakasztó, gyümölcsérlelő időszak. Táplálékuk fogytán volt, de felcsillant a remény, hogy az új tavasz, a termést hozó nap visszatér. Úgy gondolták, hogy a nap télen meghalt, s félve várták, hogy visszatér-e, feltámad-e újra. Megörültek tehát, amikor a nappalok hosszabbodni kezdtek, és örömükben ünnepeltek. Ezeknek a megfigyeléseknek az alapján az új év kezdetét akkoriban a nap visszatérésének idejére tették. De a tavasz „igazi” érkezése később történt, emiatt másféle naptári rend is volt, amelyben máskorra tették az év elejét. így a régi Rómában március elsejét tekintették az új év első napjának. Később ezt is megváltoztatták, és a Calendae Ianuariae, vagyis január elseje lett a hivatalos évkezdő nap, a hivatalnokok ekkor kapták fizetésüket. Ez vált aztán általánossá, s ezt vette át a ma is használt Gergely- féle naptár. Igen sok európai nép azonban megőrizte szokásaiban a korábbi évkezdés időpontját. A régi korok embere számára sok természeti jelenség megmagyarázhatatlan volt, ezért isteni tetteknek tekintették őket. Azt hitték, hogy a kedvező természeti változások az istenekhez intézett könyörgéseik, áldozataik eredményei. A régi rómaiak is ilyen isteni tettnek hitték a téli napfordulókor bekövetkező változásokat. A hosszabbodó nappalokat, a fény újjászületését idővel egy keleti istennek, Mithrásznak a születésével azonosították. A rómaiak már hosszú idő óta ünnepelték az új év be- köszöntét a több napig tartó farsangi ünnepségeken, a szaturnáliákon, amelyekhez a szeretet, a rabszolgák iránti jóság és az ajándékozás is hozzátartozott. A Legyőzhetetlen Nap ünneplése azonban különbözött ettől. Mithrász tisztelete perzsa eredetű volt, a Keleten járt katonák ismerték meg először. Ők hozták el hírét Rómába és a provinciákba, így Pannóniába is, ahol az aquincumi (ma: Óbuda) leletek között Mithrász-szobor is akadt. így terjedt el az a vallási elképzelés, hogy a fény, a Nap legyőzi a rosz- szat. Mithrász személyét a rómaiak a télen meghaló, majd december 25-e körül újra feltámadó Nappal azonosították. December 2 5-éré eső ünnepnapját a Legyőzhetetlen Nap születése napjának nevezték. Ez az isten a hagyomány szerint barlangban született, amely istálló is volt, születésekor pásztorok vették körül. Kultusza akkor élte virágkorát, amikor a keresztény vallás megszületett. Nagyon sok közös elemet találunk a két vallásban, ami talán ennek az időbeli egybeesésnek, talán az újjászületés feletti örömnek és a kereszténység kezdetben kimondottan örömteli jellegének köszönhető. A kereszténység más vallások szokásaiból is sokat átvett, hogy népszerűbbé és gazdagabbá váljon. így a téli napfordulóra eső sok ezer éves ünnepet is belevonta a keresztény vallás ünnepkörébe, egyik legnagyobb ünnepét tette erre a napra: a Megváltónak, Jézusnak a születésnapját. Jézus személyében és történetében tehát sok olyan vonást fedezhetünk fel, amelyek az időszámításunkat is megelőző századokbólvagy a Római Birodalom utolsó időszakából származó vallási hiedelmekben gyökereznek. Ezek közül az egyik legfontosabb Jézus születésének története. A karácsony mindannyiunknak az év egyik legnagyobb ünnepe, amely hosszú századok óta az' egész világ számára ugyanazt jelenti, ugyanazokat a gondolatokat ébreszti az emberekben. Várak - legendák Pozsony várának két legendája Új ispánja volt az Úr 1052. esztendejében a pozsonyi várnak. Mártonnak hívták. Ebben az esztendőben a gyepűn túl uralkodó Henrik német császár Pozsony várának ostromára indult. Immár nem először. Újra és újra megpróbálkozott, hogy hűbéresévé tegye a magyarokat, de nem sikerült neki. Ekkor már új királya volt Magyarországnak is, András, aki nem volt hajlandó a német császárt hűbérúmak elismerni maga fölött. Ez a háború, amelyet Henrik császár indított, a bosszú háborúja is volt, hiszen alig két esztendeje éheztették ki, kergették ki mocsárba a császár seregét a magyar Dunántúlról, olyannyira, hogy a menekülő katonák még vértjeiket, páncéljaikat is eldobálták a mocsarak szélén, erdők alján. Nevezték is az elhányt vértek, a szétszórt páncélok helyét Vértes hegységnek azóta. A császár, Henrik, ezen a néven harmadik, nem bírta feledni a vértesi kudarcot, az éhezést, a megtizedelést, s újra sereget gyűjtött, hogy meghódoltassa Andrást, a magyarok királyát, ezen a néven az elsőt. De most óvatos volt, nem a mocsaras, zsombékos, süppedékes Dunántúlra vonult, hanem Pozsonyt kerülte meg. így fogott Pozsony ostromához szép pünkösd ünnepe után, virágzó júniusban. Serege zömét hajóra ültette, leúszott a Dunán, így érezte biztonságban magát.
