Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-13 / 50. szám
I . december 13. • 33. évfolyam Riport A mai generációt a mi generációnk rontotta el - mondja Nagy János q szobrászművész O 8 588001 690311 Szlovákiai magyar családi magazin 50. szám • Ara 16 korona 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 2000. december 16-ától 22-éig Sport _______________ A modern győztes címszó alatt Edgár Davidsot állítják követendő példaként a fiatalok elé. 15 Elég-e kapaszkodónak a kétezer éves betlehemi csoda? Adventi szorongás Görföl Zsuzsa ________ Ha szabadjára engedem a fantáziám, élénken el tudom képzelni, milyen pokoli kínokat kellett kiállnia annak a fiatal, törékeny asszonynak, aki kétezer éwel ezelőtt Názáretből Betlehembe tartott. Sarujának vékony talpán át érzett minden követ, nyelte az út porát, vagy éppen verte az eső, amely ilyentájt gyakorta hidegen és barátságtalanul ostromolja azt a tájat. Aggódó férje ugyan fel-fel- ültette a szamár hátára, de az sem volt kényelmesebb. Gubbasztott a szegényes málha tetején, egyik kezével kapaszkodva, másikkal védve édes terhét. Ha sajgó lába kicsit megpihent, máris lekászálódott: sajnálta szegény csacsit. A málha ugyan nem volt nagy - néhány takaró, váltás ruha, kenyér, aszalt füge és datolya, meg a tömlő víz -, de az út még hosszú volt. Betlehem - milyen lesz a város, Júda nemzetségének központja? Dávid városának is nevezik, s nekik éppen ezért kell oda menniük, mert József a zsidók nagy királyának házából származik. Amikor József feleségül kérte Máriát, apja szemében ez is nyomott a latban, hiszen az ács nem volt gazdag, csak dolgos. De jószívű, együttérző, igaz híve Istennek. Ha nem így volna, ő már talán nem is élne. Megkövezték volna a názáreti- ek, mint bármely bukott lányt. Nem hitték el, hogy kiválasztott, nem hittek az angyali hírvivőben, sem a Szentlélek alá- szállásában. Szülein kívül csak Józsefnek volt a hite erősebb, mint sértett büszkesége, jegyese iránti bizalma nagyobb, mint kételyei. Megvédte Máriát a nép haragjától, amely szereti azt hinni, hogy kezébe veheti az isteni igazságszolgáltatást. A hosszú úttól azonban József sem tudta megóvni. Augustus császár a messzi Rómából elrendelte, hogy ki-ki a maga városában beírattassék, hát menVisszaveszik őket dolgozni? Ki alkalmaz ma kisgyermekes anyukát? ni kell... Hogy aggódhatott Mária: lesz-e hol megpihenni, kerül-e legalább egy marék szalma derékaljnak? Mit kezd egyedül az ismeretlenek között, ha vajúdni kezd? Ki segít neki ott, ahol senkit sem ismer? Semmi tapasztalata, hiszen ez az első gyermeke... Ahhoz nem kell élénk fantázia, hogy elképzeljem, milyen aggodalmak gyötrik a mai Máriákat. Nem tudják, mi lenne jobb: siettetni az időt, vagy inkább megállítani? Annyi szörnyű történetet hallottak már a hosszú ünnepek alatt elhanyagolt kórházi betegekről, váratlanul meghalt csecsemőkről! De ha rendben megy is a szülés, mi lesz azután? Lesz-e elég tejük, alszik-e majd rendesen a kicsi, mit tegyenek, ha éjjel-nappal bőgi- csél? Hívjanak orvost, vagy elég lesz a nagymama tanácsa? És mi lesz később? Lesz hol lakni, elég lesz-e az egy kereset, s lesz-e egyáltalán a férjnek munkája? Hát nekik? Visszaveszik őket dolgozni? Ki alkalmaz ma kisgyermekes anyukát? Bölcsőde-óvoda lesz a jobb megoldás, vagy a nagymama maradjon otthon? Drága a bébiétel, a pelenka, a gyerekruha... Aggodalmak végtelen sora. Sajnos, mind megalapozott. Ha nem volna az, talán az idősebbeknek, a tapasztaltaknak sikerülne meggyőzniük a fiatalokat, a potenciális anyukákat és apukákat: türelemmel, odafigyeléssel, de mindenekelőtt igaz szeretettel a gondok legyőzhetők. De itt és most valahogy nem tudjuk hinni, amit Pál apostol a korinthosziakhoz írt első levelében állított, hogy „az szeretet soha el nem fog/’. Nem merjük elhinni, hogy a szeretet „mindeneket elszenved, mindeneket hiszen, mindeneket reménl, mindeneket eltűr”. Még most, advent idején is több bennünk a szorongás, mint a remény, nem tudunk bi- zodalommal belekapaszkodni a kétezer éves csoda erejébe. Vágyaink elvetélnek, s egyre kevesebb a kisded, akit soha el nem fogyó szeretettel szolgálhatnánk. A Mikulás a gyermekotthonban látogatta meg okét. Karácsonykor értük jön valaki? ta sR-feivétei Vezércikk A század fekete könyvei Kövesdi Károly Közeleg az év vége. Kissé patetikusan szólva: az évszázad, az évezred utolsó napjait éljük. Mi minden fért bele csak ebbe az utolsó száz évbe! E néhány emberöltőn/ korszakba, melyet egyesek a haladás, a nagy felfedezések, mások a világégések, a soha nem látott pusztítás korának tartanak. Nézőpont kérdése, ki mit tart fontosnak az emberiség és Európa történetének ebből a szeletéből; hogy széthullottak a gyarmatbirodalmak; és előtérbe került a nemzetek önrendelkezése, avagy emberi jogok ide, deklarációk oda, emberek millióit pusztították el módszeresen, különféle őrült ideológiák zászlai alatt. Annak ellenére, hogy megalakult az ENSZ, és hangsúlyos szerepet kaptak az emberi jogok, még mindig lázadóknak, szakadá- roknak kezelik az élethalálharcukat vívó kis népeket, hogy nemzetek élnek haza nélkül, hogy még mindig (vagy újra) lőporos hordó a Balkán, hogy az emberi gondolkodás javítása helyett birkákat klónozunk, génkezelt ételt eszünk, és pusztítjuk fejünk fölött az égboltot, hogy míg a világ csendőrei közül az egyik végelgyengülésben agonizál, addig a másik nem képes önmagát sem megváltani, és fogyasztói létformája expanzióján kívül nem tud elfogadható modellt kínálni. Hogy nagy megkönnyebbülésünkre kimúltak az ideológiák, ám ezzel együtt a filozófiádan, az ipari és technológiai fejlődés mindenhatóságába vetett balga hit félelmével kell szembenéznünk. Fajtánknál maradva: a magyarság s annak részeként mi, szlovákiai magyarok az utóbbi nyolcvan évet kisebbségben éljük. Tulajdonképpen - leszámítva két világháborút - az egész századot. A török megszálláshoz képest - mondhatják az optimisták - ez rövid idő. A felgyorsult világban, amikor lerövidülnek az évek - mondhatják a pesszimisták - ez végzetes lehet. Javult-e, rosszabbodott- e sorsunk, milyen ívet tudunk megrajzolni erről az időszakról, erről már könyvtárnyi irodalom szól. Sajnos, még mindig nem elég és nem elég alapos ez az irodalom. A trianoni „békekötés” jegyzőkönyve például csak most, nyolc évtized után jelent meg Magyarországon! A kommunizmus fekete könyvében a magyar fejezet elenyészően kicsi, míg a Trianon utáni, a vörös terrort legyűrő rendszert sokan még mindig fasisztoidnak próbálják beállítani. Önismeretünk, magyarságtudatunk féloldalas és beteg, a magyar nemzet integrációjának természetes igénye a vörös géneket hordozókban még ma is természetellenes indulatokat vált ki. A magyarság frusztrálása tovább zajlik határokon kívül és belül. Az elszakított nemzetrészek sorsa és jövője azért is aggasztó, mert különféle életminőség, jövőkép jut számukra osztályrészül. A délvidéki magyarokat még a közelmúltban is más népek konfliktusában használták fel, a kárpátaljai magyarokat az ellehe- tedenülés és az éhezés készteti szülőföldjük elhagyására. A román, a szerb, az ukrán, a szlovák nacionalizmus gyökerei az egészségesnél erősebbek. A szlovákiai magyarságnak a század utolsó hét évéből (amióta Szlovákia önálló lett) most nyílt először lehetősége, hogy beleszólhasson sorsa alakulásába. Sajnos, ez a két esztendő nem hozott (nem is hozhatott) alapvető áttörést. Nem lettünk államalkotó nép, a nemzetiségi arány megbontásának szándéka továbbra is ott munkál a magát demokratikusnak nevező kormánykoalíció egyik-másik pártjában. Helyesebben inkább a fejekben, a zsigerekben, pártállástól függedenül. A történelmi lehetőség elszalasztásának félelme türelmedenséget szül, hiszen a mindenhol pozíciókat foglalt kommunista oligarchák tovább gátolják a szlovákmagyar viszony, a társadalmi béke pozitív alakulását. E klapanciák, bármily fölöslegeseknek tűnhetnek is, érdemesek a továbbgondolásra. Mi több, ez kötelező azok számára, akik tenni is tudnak az ügyben. Mert a napi politika nem fedheti el a nemzetstratégiai célokat; s ezek a célok nem feltétlenül zárják ki a nemzetek közti jó viszonyt. E viszony tisztázás^ nélkül csak a fekete könyvek lapjai szaporodhatnak, stílszerűen: klónozód- hatnak a harmadik évezredben. I
