Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-11-29 / 48. szám
10 2000. november 29. Verssarok Nemes Nagy Ágnes Jaj a háta, jaj a dereka, jaj a söprű, jaj a lapát, most én megfogom, most én elveszem, söprőm én is ütögetem én is, emeletes söprű, emeletes lapát, micsinálsz, micsinálsz, ki hiszi ezt, nahát! Hólapátolás Havat söpör Bözsi néni, jaj Jaj. de nehéz, Összefagyott az egész. Gondolkodom, tehát... Bújj a csőbe! Ne hagyd magad csőbe húzni, inkább bújj bele te magad, a rajz közepén látható kéznél. Milyen utat kell megtenned, hogy kijuss a rajz jobb alsó sarkába? Megfejtésed Kópé jeligével ellátva várjuk a szerkesztőség címén. Kópé N. Tóth Anikó Megjön-e a Mikulás? A Mikulás a kemence mellett üldögélt, és lógatta az orrát. Hófehér szakálla a földet seperte. Ekkor odaröppent az ablakpárkányra a jégmadár. Csőrével megkocogtatta az üveget.- Már vártalak - mondta a Mikulás. Fájós lábával odabicegett az ablakhoz, szélesre nyitotta, magvakat szórt a jégmadár elé. - Baj van - sóhajtotta.- A csomagok? - kérdezte megértőén a jégmadár, mert emlékezett, hogy a Mikulás tavaly nem készült el időre a csomagolással. A Mikulás legyintett:- Már rég felpakoltam őket a szánra. Hanem a rénszarvas... - és elcsuklott a hangja.- Mi van a rénszarvassal? - borzolta fel kék tolláit a jégmadár.- Eltűnt! - kiáltott fel a Mikulás, és két kövér könnycsepp gördült ki a szeméből. A jégmadár nyugtalanul szökdécselt fel-alá az ablak- párkányon. Tudta, hogy nem babra megy a játék. Ha nincs rénszarvas, a Mikulás nem indulhat el a csomagokkal. Sürgősen tenni kell valamit.- Majd én előkerítem - határozta el a jégmadár. A Mikulásnak földerült az arca, mert arról szó sem lehetett, hogy ő induljon a fájós lábával a rénszarvas keresésére. Meg a jégmadárnak szárnya van.- Hajnalban ment el - csilingelték a jégcsapok az istálló ereszén. - Szomorú volt. A jégmadár gyanakodni kezdett, de a tölgyek, bükkök már integettek hóprémes karjaikkal: - Erre, erre! És valóban: a jégmadár meglátta a nyomokat a hóban. Csodálkozott is, hogy a rénszarvas gyalog ment, nem pedig az égi utat választotta. Valami nagy csalódás érhette. A fenyvesben a jégmadár majdnem eltévedt a fehér csipkés szoknyafodrok közt. Nem találta a nyomokat.- Mikor ideért, sírni kezdett - súgták-búgták a fenyő hölgyek. - Gyémántkönnyeket potyogtatott, és elrepült.- Sietnem kell, míg a mókusok meg a szarkák észre nem veszik - gondolta a jégmadár. A föld közelében kellett maradnia, hogy észrevegye a puha hótakaróba fúródott gyémántkönnyeket. Emiatt majdnem bajba keveredett. Egy zúzmarás galagonyabokor mögül ugyanis rávetette magát a ráncos képű Nyanyabanya, a rettegett boszorkány.- Végre az enyém vagy! - rikácsolta hátborzongatóan. Öröme azonban korai volt, mert a jégmadár ügyesen kisiklott bütykös ujjai közül, csak egy faroktolla maradt Nyanyabanya kezében. Igaz, hogy a legszebb, de most nem bánta. Meglengette szárnyát, s olyan hirtelen elhussant, hogy Nyanyabanya föl sem ocsúdhatott. De a jégmadár sem! Nagy fekete szárnysuhogás borította el: a Kőszáli Sas reggeli portyájába akadt. Gyorsan bebújt hát egy terebélyes fenyő asz- szonyság rojtjai közé. Tudta, hogy a Kőszáli Sas nem tágít, míg elő nem kerül, neki viszont sietős az útja. A legalacsonyabban heverő, legvastagabb felhődunnába menekült, persze a Kőszáli Sas azon nyomban utánacikázott. Ez lett a veszte, mert belegabalyodott a felhőbe. A jégmadár folytatta útját. Közben a napsugarak szétcsiklandozták a ritkább felhőket, így megkönnyítették a jégmadár dolgát, mert csak úgy szikráztak a gyémántkönnyek! El is vezették egy faházikóhoz. Jól ismerte lakóját, Aninit, amolyan tündérféle, kedves kislányt. Nyitva volt az ablak, a jégmadár benn termett a szobácskábán, s látta, amint Anini a kezéből etette a rénszarvast.- Hát te? - pillantott fel Anini.- A rénszarvast keresem - mondta pihegve a jégmadár.- Elszöktél a Mikulástól - mondta szemrehányóan. - Pedig ma van a nagy nap!- Persze hogy elszöktem - duzzogott a rénszarvas. - Hiszen teljesen elfeledkezett rólam. Máskor már egy héttel a nagy nap előtt különleges bánásmódban részesített, most meg, se gyöngyharmat, se szőlőcukor... A jégmadár megrökönyödött. Erre nem számított. Megpróbálta kihúzni a Mikulást a csávából:- Szegény, nagyon öreg már, meg aztán a lába is fáj...- Hiszen már száz éve egyformán öreg! Talán nem is volt soha fiatal. Egyszerűen lusta! A csomagokat is a mókusokra bízta. A gyerekek majd kereshetik a diót meg a mogyorót! A jégmadár nem győzött csodálkozni. Fogalma sem volt, hogy bírhatná rá a rénszarvast a hazatérésre. A helyzetet Anini mentette meg.- Jogosan sértődtél meg, kedves rénszarvas, de gondold meg, micsoda szégyen lesz, ha elmarad a Mikulás látogatása! Mindenki téged fog hibáztatni. Meg aztán gyönyörű ezüstagancsodat sem mutathatod meg, ami tavaly óra kétszer olyan terebélyes és fényes lett! Az utóbbi mondat célba talált: a rénszarvas nagyon hiú volt. Azonnal indulni akart. A jégmadár rátelepedett az agancsára, Anini a hátára csücsült, s pillanatok alatt megérkeztek a Mikulás házához. A Mikulás a kemence mellett üldögélt, és lógatta az orrát. Alighanem lelkiisme- ret-furdalása volt. Anini jól megdorgálta, hogy irult- pirult, mint a vásott lurkó, ha rossz fát tesz a tűzre. Aztán bocsánatot kért a rénszarvas- ' tói. Az szinte ügyet sem vetett rá, mert alig várta, hogy megmutathassa pompás ezüstagancsát. így hát hamarosan útra keltek. Anini is, a jégmadár is velük tartott. Megérkeztek időre: minden gyerek boldogan tapsikolt. Várak - legendák Mátyás király gömöri leckéje Vígan voltak az urak a királyi asztalnál szép Gömör várában. Nyár heve sem iz- zasztotta őket, mert a leghűvösebb teremben szolgálták fel nekik az ebédet, a bort, ott pengették húrjukat a hegedűsök, és énekeltek mu- lattatásukra a lantosok. Mátyás király ült a főhelyen. Gondok nem ráncolták homlokát, pihenni jött úri társaságával. Vadászni volt a Tornallyayak erdejében, odafenn Pelsőcnél, ma nyugodni akart. Roppantak a boroskupák, csörrent a kanál, a kések hegye zsírtól fénylett, csöppent a fűszeres mártás a közös edényekből, csak a király tudott úgy vigyázni az asztalnál, hogy bár kézzel emelte ki a tálból a húsdarabokat: egyetlen zsírcsöppet se ejtsen ruháján. Híres is volt erről, külön fel is jegyezték, okuljon belőle az utókor. Verte a hőség a Sajó völgyét, a réteket, hegyoldalakat. A szemközti dombon jobbágyok kapáltak, keserves munkával egyengették a szőlőt. Tárva volt az ablak, szellő cirógatta a főurak fejét.- Nehéz a dolga szegény pórnak! - mondotta a zajos vigalom közepette a király. Szapolyai Imre, a házigazda felfortyant: - Azért jobbágy, hogy dolgozzék. Az ő fegyvere a kapa, a mi kapánk a kard! Megcsóválta a fejét a király:- Nem úgy van az, urak! Az a jobbágy hajnaltól napestig értetek dolgozik!- Az a kötelessége - vágta oda kevélyen Pálóczy Simon -, azért vagyok nemes, hogy érettem dolgozzék. Ha kétszer annyit hajlongana, se halna belé!- Felette csodálom, hogy így gondolkoztok - csóválta a fejét Mátyás -, ahelyett, hogy egymásért fáradoznátok urak és jobbágyok. Amit most itt ellakmároztunk, megettünk, megittunk, az mind a jobbágy keze munkájának gyümölcse.- Micsoda ehhez a kis kapál- gatáshoz képest a mi fegyverforgatásunk - szólalt meg boros állapotában a Rozgonyi fiú -, mi tartjuk föléjük az ország ernyőjét!- Amivel árnyékba borítjátok, úgy-e? Nos hát, jöjjetek csak ki abba az árnyékba! Felállott a király, jelt adott az asztal mellől való fel- emelkedésre, mindannyiuk- nak engedelmeskedniük kellett. Egyikük sem tudta, mit gondol, csak az udvari bolond vigyorgott, jól ismerte ura természetét; néha úgy tetszik, hogy tréfál, és azzal végződik a tréfa, amit senki sem vár: mély tanulsággal. Ment hát a király elöl, fel a meredek domboldalon. Utána az urak, bortól, lakomától kimelegedve.- Egy kis játék nem árt, urak, nem árt a mozgás jó ebéd után. Add csak ide azt a kapát, te jámbor! - Az ősz hajú jobbágy csak meg sem bírt rémülni, csodálkozni sem ért rá, máris annak az úrnak volt a kezében a kapája, aki, úgy látszott, legnagyobb úr vala mindőjük között.- Ti is, urak! - intett a király. - Fogjon egy-egy sort mindegyiktek! Fel a hegytetőre, kapálva! Hiszen ez csak afféle kicsinyke munka, árnyékos ernyő borul fölétek! Savanyú képpel, kénytelenkelletlen fogott mindegyik úr egy-egy kapát a kezébe, s görnyedve, a prémes zeke alatt izzadva kezdte kapálni a szőlők tövét.- Hogy jó legyen a termés, ebből majd kedvvel ihattok! - rikkantott a király. - Bűn a lustálkodás! - Példáját volt, aki könnyen, volt, aki nehezen követte. Kidőlt volna félúton már szívesen Szapolyai Imre is, Pálóczy Simon is, még a fiatal Rozgonyi is azt hitte, most törik el a dereka, de hát a királyi szó parancs, akár tetszett, akár nem, haladni kellett. Ki tréfát látott a parancsban, s nevetett, ki meg-megállt keserűen, tarkóját vakarta, izzadságát törölte inge ujjával. Fürgén haladt Mátyás, barnán fénylettek lába nyomán a rögök. Egyik főúr nyögött, a másik halkan szitkozódott: Mit ki nem talál a mulatságukra a király! No, ez valóban remek mulatság, ezért aztán érdemes volt Gömörbe jönni! Néhányan nem bírták tovább, ledobták zekéjüket, köpenyüket, arra dőltek le pihegve. A király ért föl először a hegytetőre. Nekitámaszkodott a kapának, ő maga is elpilledt kissé.- Látjátok, urak, hogy nem olyan könnyű a szegény jobbágy dolga. Kicsit puhák vagytok ehhez a munkához. Megbecsüljétek hát a parasztot, mert a föld, urak, kemény rög, s ki azt megmíveli, véres verejtékének gyöngyével öntözi. Valahányszor tehát a föld gyümölcsét eszitek, isszátok, a jobbágyi munkát jól meggondoljátok! S hogy Mátyás király gömöri szőlőkapálása mily elevenül él emlékként bennünk is, tanúja ennek az ércszobor, amely Sajógömör árnyékos, szép kis templomterén áll; a hajdani jobbágyok köszönő üdvözletét most is susogják-muzsikál- ják a király bronzfülébe a gömöri fák.
