Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-11 / 41. szám
12 2000. október 11. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Isteni játék A világ a foci-vb lázában ég. 1998-at írunk. Az indiai száműzetésben élő buddhista szerzetesrend néhány lakóját is hatalmába keríti a futballmánia. Leginkább Orgyen, a tizennégy éves szerzetestanonc rajong a labdajátékért, éjszakánként kiszökik a kolostorból a közeli faluba, hogy láthassa a meccseket. A rendház főnöke tudomást szerez erről, és nem tartja főbenjáró bűnnek. így aztán Orgyen könnyen ráveszi, hogy a döntő meccset kölcsöntelevízión megnézhesse az egész kolostor. Csakhogy az apát - akinek fogalma sincs arról, mi fán terem a foci - beleegyezését is el kell nyerni. Nem beszélve arról, hogy olyan akadályokat is le kell küzdeni, mint a tévékészülék, a parabolaantenna beszerzése és az áramszünet fenyegető réme... A több mint érdekes alkotás forgatókönyvíró-rendezője Khyentse Norbu tibeti láma, aki annak idején részt vett Bertolucci filmje, A kis Buddha forgatásán. Az elmélyült buddhista filozófust „megfertőzte” a mozi, és maga is a kamera mögé állt. Első rendezése igazi kuriózum: ez az első tibeti nyelvű mozgókép, amely egy kolostor belső világát a lehető leghitelesebben ábrázolja, színészek nélkül, hiszen valamennyi szereplő saját magát alakítja. Heti hír Absolut Oldman Van, aki azt állítja, az óceánon túl kevés ember ért annyira a különféle vodkákhoz, mint Gary Oldman. A közkedvelt színész még botrányos alkoholista korában szerezte meg ezt a tudást, amely mostantól - úgymond - „közkinccsé” válik: Oldman lesz e desztillált ital reklámembere, és az Absolut vodka élvezetére buzdítja majd a fogyasztókat. Viszont az is igaz, hogy az Annié Leibowitz által készített kampányfotón ott lesz Gary jó tanácsa is: Jó a vodka, de csak mértékkel! Tisztelgés a kilencvenéves Faludy György előtt Hermész földi látogatásai Somogyi Tibor felvétele Csehy Zoltán _______________ Fa ludy Györgyről nekem elsősorban kedvenc görög istenem, Zeusz és Maia fia, Hermész jut az eszembe, a nagy kommunikátor, aki az isteni és emberi szféra párbeszédét hivatott biztosítani, aki a nyelvet adta az emberiségnek, s e nyelvhez adott leleményességet az arra érdemeseknek, ő a tolmács, a tolvaj, a feltaláló segítője. Ó az, akire csupán a tompaeszűek és az ostobák neheztelhetnek. Faludy költészetének egyik her- mészi sajátossága épp abban rejlik, hogy közvetít test és lélek között, hogy a transzcendencia (a művészet katartikus megélését is beleértve) élményét olyan mérTolmács is, és a rossz nyelvek szerint tolvaj. tékben képes bevonni a földivel folytatott párbeszédbe, mint irodalmunkban senki más. Nyelvet adott nekünk, mely nem önmagába zárkózott ciszta, hanem képes egyszerre kommunikálni a lehető legsokfélébb kultúrával, amelynek ereje a hermészi leleményességben és egyfajta arisztokratikus eleganciában van. Nem a nyuga- tosok nyelve ez, sokkal közvetlenebb annál, artisztikussága sem a magánmitológiák kialakítása irányába hat, hanem sokkal inkább a benne rejtező irónia, epikureista, olykor talán hedonista nézőpont izmosítja. Faludy tolmács is, és a rossz nyelvek szerint tolvaj. Ellopta, kisajátította például Villont, de (szerencsére) szinte az egész világirodaimat is. Egyjeles latin filológussal folytatott beszélgetésem során valósággal elborzasztottak beszélgetőtársaim szavai, miszerint .jFaludyt meg kellett volna ölni”. íme egy mai magátalkodott, aki nem átallja meggyalázni Her- mészt! Biztos vagyok benne, hogy az isten lesújt rá is. Az efféle megnyilatkozások véleményem szerint nagyfokú kommunikációképtelenségre, fantáziátlanságra vallanak. Faludy György rendszerébe belefér a mai filológus fordításálma is, viszont a mai filológus korlátolt sterilitását jelzi a sokféleség befogadásának (és horribile dictu: élvezésének) képtelensége. Faludy pontosan tudja: az eredeti iránti tisztelet legfontosabb jele nem a mondvacsinált „leképezési” alázat, hanem annak a tudatosítása, hogy az eredeti csakis egy lehet, a fordítás pedig egy ehhez illesztett cserépdarab, mely sose fedheti le teljesen az eredetit, ám „kötelessége”, feladata, hogy gyönyörködtessen, értelmes, tiszta egészként kapcsolódjon a párbeKözvetít test és lélek között szédbe, melyet a fordító nem csak a kiválasztott (és valljuk be, személyes gyönyört és nem steril, neadjisten, tudományos szövegélményt jelentő) műalkotással folytat, hanem az egész kultúrkörrel. Egy ilyen párbeszéd kritériuma korántsem az igazmondás, sokkal inkább az eszmecsere, korlátáink tudatosítása, előítéleteink feltárása, egymás építése. A teljesen szocialista gépezet termelési politikájának analógiájára létrehozott fordítógyár izzadt, olajos, piszkos munkásainak tevékenységéből épp munkájuk értelme veszett ki a legtöbbször, s a futószalagról a mások által tervezett, sokszor teljesen bizonytalan használati célú selejt került át a mindig jól működő csomagolóba. Csak a legnagyobbak maradhattak meg, bár a munkaterv őket is kötötte. Faludy eközben Hermész kegyének, a szerencsés rátalálás örömének szentelte magát. A hatalmas szöveggyár krízisére már Vas István is odafigyelt, s látta, miként nő a műfordításra vízfejként a filológia rémuralma és rémunalma. Szó sem volt párbeszédről, csakis perspektív dogmákról, fordításelméletek gyors váltakozásáról, a többszólamúság egyszólamúságá- ról. Még ma is létezik filológus, aki nyilvánosan azzal büszkélkedik, hogy egyjeles kortárs költő fordításainak kiadását megakadályozta, sőt mi több, fiókjában őrizgeti az inkriminált művet. A lektorkodást addig húzta-halasz- totta, míg a kiadó is megszűnt, a szerző is megunta. Devecserivel kapcsolatban olvastam, hogy a filológus-fordítás (nevezzük jobb híján így) kizáró- lagosításának idején ha egy fordítót meg akartak dorgálni valamely soráért, a „te Faludy!” fordulattal tették. Ma alighanem ez inkább dicséret volna. Faludy fordítói leleményének egyediségét jelzi például az is, hogy míg a számtalanszor lefordított 85. catullusi carmen híres „odi et amo” fordulatát mindenki a „gyűlölök és szeretek” általános kifejezésével adta vissza, egyedül a vers lényegét legjobban megértő és átérző Faludynak jutott eszébe tárgyas ragozású igealakokat használni: „Gyűlölöm és szeretem. De miért szeretem, ha e kettős/ gyűlölet és szerelem átka keresztre feszít?” Annak indoklásaként, hogy a mellőzött és sokak által megkérdőjelezett Faludy-fordítások miért aratnak az olvasók körében olyan osztatlanul nagy sikert, álljon itt egy Hippónax-vers Franyó Zoltán filo- lógiailag pontos, ám érthetetlen és élvezheteden fordításában, majd ugyanennek a versnek Faludy által magyarított változata: „Fogd az ingem, hadd verem ki, Búpalosz szemét menten, / balfelől is jobbkezesként nem hibáz az én öklöm!” (Franyó Zoltán ford.) „Szétverem Bupáloszt. Valaki fogja / övemet s a kabátot. / Pofozkodni mindig két kézzel szoktam. / Mindkettővel találok.” (Faludy György ford.) Nincs még egy magyar fordító, aki olyan széles látókörű volna, mint Faludy. Fordításai között Európa valamennyi nagy élő és halott nyelve mellett a szanszkrit, az arab, a kínai, a japán, az indonéz kultúrák végtelen buijánzását leljük. Ez a fordítói életmű korallsze- rűsége. Egyszerre jelzi az egész monumentalitását, szervességét és a részek harmonikus szépségét. Szándékosan kezdtem Faludy műfordításaival, hiszen saját költészetében ugyanezek a tendenciák figyelhetők meg. De álljunk csak meg! Nem saját költészet-e a műfordítás? De még mennyire hogy az! Elválaszthatatían egység, s mint a fizika fraktáljai, ha részét vesszük, akkor is az egészet kapjuk meg, tagoljuk bárhogyan is. Faludy Györgyről a ma leghasználatosabb (talán inkább: legdivatosabb) irodalomtörténet, Kulcsár Szabó Ernőé, egy szót sem szól. Persze, ez nem Faludy hibája. Kulcsár Szabó Ernő Kovács András Ferenc költészetét is „utólag” fedezte föl. Szándékosan említettem a nagy transsylvaniaival való párhuzamot: biztos vagyok benne, hogy Faludy György hatása nélkül a már-már „erdélyi iskolaként” is emlegetett szereplírát művelők aligha volnának azok, akik. (Gondoljunk csak Orbán János Dénes Faludyról írt cikkeire!) Faludy saját énjéről is szerepekbe bújva ír, s csak a felszínes olvasó közelít a referenciálhatóság felől. Egyszer arab költő, máskor kínai, harmadszor bizánci vagy középkori eretnek vagy az utolsó pogány költő a kereszténység térhódításakor. Költészete óriási, véget nem érő álarcosbál, melyre mindenki hivatalos a világirodalomból, aki Catul- lussal szólva nemcsak szép lányt hoz, hanem szellemességet is. Faludy költészete a nagy sym- posion költészete, melyen Háfiz vagy Takahasi Mucuó ugyanúgy jelen lehet, mint az olvasó. Faludy költészetének a hagyománnyal folytatott állandó párbeszéde mellett egy másik egyedülálló hozadéka a hippónaxi és arkhilokhoszi szókimondás. Akár klasszikus elődei, Faludy is néven nevezi azokat, akiket verseiben támad, vagy akikkel vitázik. Elképesztő bátorság egy ilyen „veszélyes” hagyományra kapcsolódni, hiszen a görögök példáját már a latinok sem követhették, mivel a Néven nevezi azokat, akiket verseiben támad, vagy akikkel vitázik. hagyomány szerint náluk törvény tiltotta, hogy egymást valódi nevükön emlegessék gúnyverseikben. Révai József kommunista ideológus ugyanúgy saját néven szerepel a költő verseiben, mint Lukács György vagy a recski munkatábor megannyi rabja. Persze, az előjelek változnak. Faludy György reneszánsz ember, s ez nem pusztán az oly sokat emlegetett nyitottságában és természetes kíváncsiságában jelenik meg, hanem abbéli törekvésében is, hogy a kívánt kor emberévé alakuljon, s ugyanakkor valamiféle időutazóként jelenné, lakhatóvá tegye a múltat. Ő az, aki a nyugatosok vátesztu- datát is megkérdőjelezi, aki a leggyötrelmesebb valóság hányattatásai közt is képes nevetni, aki Caius Cilnius Maecenas töredékével mondja: „...(...) lábam remegve lépked, / hasam, hátam púpos, térdem, fogam laza, / de még így is nagyon jó, mert élet, édes élet...” A filmtörténet legdrágább viselete a Madame X című amerikai produkcióhoz fűződik. Constance Bennett nercbundája 50 ezer dollár volt Harminckétezer kosztüm szerepelt egyetlen filmben Akár hiszik, akár nem, a legtöbb ruhát - szám szerint 32 ezret - az 1951-es amerikai Quo vadis? forgatásakor használták fel. Ezt a szovjet-olasz koprodukcióban készült, Bondarcsuk által rendezett Waterloo követi, a harmadik helyezett pedig az Elizabeth Taylor-Richard Bur- ton-féle Kleopátra 1963-ból. A Napóleon-történethez 29, a tragikus végű egyiptomi históriához 26 ezer kosztümre volt szükség. A Kleopátra külön érdekessége, hogy a női főszereplő ebben a filmben öltözött át a legtöbbször. Elizabeth Taylor ugyanis több mint hatvanöt alkalommal jelent meg más és más ruhában, amelyeket a híres Iréné Sharaff egyenesen az ő számára tervezett potom 130 ezer dollárért. Az 1963-as szuperfilmben a hősnőnek negyven (!) másik öltözéke is volt, és persze hozzá megfelelő frizurája, Olivér Messel elképzelése szerint, ezeket azonban nem láthatta a publikum, ugyanis kivágták a kész produkcióból, és ezzel 64 ezer dollárt dobtak ki az ablakon. Nem csoda, ha ez a drága film a gyártó cég bukását okozta... (Aki azt hinné, hogy üyen költséges beruházásra csak a hangosfilm-producerek voltak képesek, annak hadd áruljam el: az 1917-es néma változat Meopátrája, Theda Bara 50 ruhát viselt a másfél órás látványosságban!) A filmtörténet legdrágább viselete az 1965-ös Madame X című amerikai produkcióhoz fűződik. Constance Bennett ebben egy több mint ötvenezer dollárt érő nercbundát viselt, amelynek már a biztosítása is horribilis összegbe Ingrid Bergman került. A némafilmek idejéből származó rekord Mary Pickfordé, aki az 1924-es amerikai filmben, amelyet Dorothy Vernon címmel vetítettek, igazgyöngyökkel kirakott Erzsébet-kori ruhát viselt 32 ezer dollárért. A legolcsóbb ruhát valószínűleg Ingrid Bergman hordta az Akiért a harang szól című Heming- way-regény megfilmesítésekor. Edith Head, a ruhatervező ugyanis egy viseltes férfinadrágot és a statiszták által hordott és félretett inget adott rá. Ez annyira feldühítette a producert, Dávid O’Selzniket, hogy fel akart mondani neki, mert úgy érezte, ezzel a tervező lebecsüli nemcsak a sztárt, hanem magát a filmet is. Mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy valami egészen újat találjanak ki Ingrid Bergmannak. Erre Head lerajzolta azt az öltözéket, amit előzőleg a sztárra adott, drága pénzen csináltatta, majd alaposan kimosatta, megfestette, hogy használtnak látszódjék, és úgy adta a hősnőre, ezúttal már O’Selznik teljes megelégedésére.
