Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-11 / 41. szám
Kultúra 2000. október 11. 13 Baudelaire szerint a művész és a macska egyaránt fázékony... Macskák az íróasztalon RÁcz Vince _________________ Kü lönös vonzalom alakult ki az idők során bizonyos művészek és a macskák között, bár lehet, hogy ez az önmagáért való barátság, ez a kölcsönös szimpátia mindig is létezett e két hedonista hajlamú lény kapcsolatában. A kettejük természetrajzában előforduló különbségek közül azonban megemlíthető, hogy míg a macska mindenkor és mindenhol hedonista, a művész csak vagy igen, vagy nem, de ezt a kis fogyatékosságot elnézhetjük. Már Baudelaire is megállapította, hogy a művész és a macska egyaránt fázékony, továbbá mindketMindig marad benne valami nemes. tő éjjeli és ülő életmódot folytat. Egyébként kultúránként eltérő véleménnyel vannak a macskáról, mely valószínűleg Afrikából származik, és úgy kétezer éve bóklászik az ember háza körül, de ellentétben más állatokkal, a macskát nem háziasították, hanem mintegy önmagától háziasuk, és ráadásul egyedenként különböző mértékben. Mindig marad benne valami nemes, valami vadság, mely továbbra is megszelídíthetet- len. Konok individualizmusa, mindennemű idomítással szembehelyezkedő magatartása a művész és a zseni képét juttatja eszünkbe, mely képet többek között egy Schelling nevű úr alakított ki az alkotókról, és mivel a tanulékonyság nem jellemzi, ha a tanulékonyság adaptációs készséget jelent, nem ruházható rá tőle idegen reagálási rendszer, nem enged a kényszerítő erő hatásának. A szeszélyes, szuper- szenzibilis idegrendszere és az ebből fakadó sértődékenység is egymás mellé állítja a művészt és a macskát. A déli, latin népek általában nagyobb becsben tartják őket, ellentétben az északiakkal, bár ez a megállapítás sarkítottan látja és veti fel a problémát. Kétségtelen azonban, és ezt tudósok véleménye támaszba alá, hogy a macskákkal kialakított viszony érték■ Mikszáth az • ilyet nem m -ambicionálta, L/ szólt a folytatás. Mi több, meg fogtok botrán- kozni nyilván, de nemcsak hogy a kultúmyelveket nem sajátította el, hanem még szlovákul is csak alig-alig és tessék-lássék beszélt! Az ő tót atyafiai nyelvét is csak mímelte, itt-ott fölszedte és följegyezte, megjegyzem, hibásan! egy-egy kiszólásukat, szavajárásukat, hogy elbeszéléseibe aztán mint díszítő egzotikusságokat beletoldozgassa, de evvel őneki készen is volt az idegennyelvismeret. Míg én, ugye, nektek nem kell mondanom, hogy egy életen át szlovákul prédikáltam, s mellé, ahogy az elő volt írva, a gót betűkkel nyomtatott, régiesen biblikus, kralici cseh nyelven rögzített liturgiából celebráltam templomi szolgálataimat De hát hiába próbáltam én agitálni a Kálmányt, még amikor, elvégezvén a pozsonyi teológiát, 1870-ben meglátogattam őt mint pesti joghallgatót, és biztattam, hogy el ne tespedjen már, az ég szerelmére!, hanem tanuljon még! S ne abban spekuláljon, Tatiana Svatosová: Tisztelet Hrabalnak. mérőjévé válhat egy-egy kultúra műveltségének. Zimmermann Ágoston úja erről: „Minél műveltebb egy nép, s minél állandóbb a letelepedése, annál elterjedtebb körében a macska”, és hogy „az emberi haladás és a műveltség élő bizonysága”. Tegyük hozzá, a macskák tisztelete talán attól is függ, hol mennyi az egér. A már említett Baudelaire-en kívül még számos művészt találunk a macskabarátok táborában. Mohamed bár a szó szoros értelmében nem volt művész, mégiscsak alkotóként, egy vallás megalapítójaként tartjuk számon, bizonyára nem csekély kreativitása volt, szintén kedvelte a macskát. Történt egyszer, hogy szendergéséből felébredvén egy macskát pillantott meg, amint az ő bő köntösébe belebújva alszik, és mivel távol állt tőle, hogy felébressze a doromboló állatot, de megvárni sem volt kedve, míg az méltóztatik felkelni, inkább levágta a ruhájából azt a darabot, amelyen hevert a macska. Noha nevüket nem ismerjük, de tudunk egyiptomi és ójapán faragóművészekről, akiknek macskát mintázó elefántcsont, ébenfa, jadeszobrocskái ma is fellelhetőek a nagyvárosi múzeumokban. A macskák egyiptomi történetében egyébként nem csak pozitívumok fordulnak elő, hisz a nílusi gőzhajózás megindultával az angol hajósok mumifikált macskatetemekkel fűtötték a kazánokat, volt belőle elég, mert itt a fáraók idejében a szent állat kultusza övezte a macskákat, így haláluk után is, mikor bebalzsamozva nagy pompa mellett, áldozatok bemutatásával, kijelölt temetkezési helyeken rakták suba őket. Más népek, más időkben kevésbé tisztelték a nyávogó lustaságot, mondván, boszorkány barátja, és a sötét oldal attribútuma, így nem egy közülük máglyán végezte a középkorban a szomszédos Csehországban. Petrarca, a reménytelen szerelem költője nem csak szonettjeiről híres, hanem arról is - bár ezt kevesebben tudják hogy macskája ma is látható, igaz, kitömött alakban. Da Vinci hagyatékában is találhatunk hempergő, lustálkodó macskákról készült rajzokat. A holland és flamand festészet csendéletem szülte állandóan felbukkanó motívum, többek közt Brueghel, Teniers képein. Rous- seau-ról, az író-filozófusról is mondják, hogy rajongott értük, csakúgy, mint Ravel, a zeneszerző. Az olasz Scarlattitól ismerünk egy Macskafúga című szerzeményt, de állítólag mégsem ő írta, csupán lejegyezte a zongorán sétáló macska lépteúe leütődő billentyűk hangját. Az írók közül egyébként még sokan macskabarátok voltak, pl.: Dumas, Balzac, Verlaine, Maupassant, Apolli- naúe, Goethe, Hemingway. Colette francia írónőt háta mögött a párizsiak „macskás Colette”-ként emlegették, mert még az utcára is magával vitte kedvencét. A magyar költők közül Nemes Nagy Ágnes üt Óda címmel verset egy bátor és előkelő macskáról. Weöres Sándor állítólag még a gyerekeknél is jobban szerette őket. Kosztolányi írt róla a legszebben, mint ahogy mindenről ő írt szebben: „A szfinxekkel tartok atyafiságot, akiknek nem fejtették meg a titkaikat. Én, afféle kis zsebszfinx, A titkoknak egy szemetjét hordozom villamos bundámon. Nem vagyok olyan rejtély, mint Szfinx öreganyám, de minden esetre fejtörő...” Az amerikaiból lett angol, T. S. Eliot egy egész kötetet szentelt nekik Macskák könyve címmel. A Ladiklaki kandúr című versben kimondja a végső esszenciát, mellyel jellemezhető a macska: „Mert azt teszi, / Ami jó neki, / S ez esetben mit lehessen tenni?!”. Természetesen a macskák és a művészek barátságáról szóló hí„A szfinxekkel tartok atyafiságot, akiknek nem fejtették meg a titkaikat...” rek lehetnek megtévesztőek is, lehet mindez hamis belemagyará- zás is, mert bizonyára léteznek olyan alkotók, mégpedig szép számmal, akik úgy vannak „ezekkel a dögökkel”, mint a hátuk közepével. Regény hogy máris becsücsül a balassagyarmati főszolgabíró mellé esküdtnek, ahol majd eltunyul, hanem kerekedjék föl, és induljon a világba tanulmányútra, most van itt annak az ideje. Hogy könnyű nekem, de őneki hol van erre pénze. Micsoda?, hogy nekem?, hiszen jól tudod, hogy az én Milota előadásai a méhekről Závada Pál 11. rész apám még nehezebb sorsú gazdálkodóember, mint a tiéd!, hát azt hiszed, hogy ő fizeti ki mellényzsebből nekem az utamat? (mert akkor készültem a berlini szemeszterekre), hát a magunkfajta, mondom, nem úgy, mint a grófok, hanem megpályázza a stipendiumokat, s úgy utazik! De Kálmány csak legyintett, hogy neki más tervei vannak. S míg én aztán a berlini egyetemen mélyítettem teológiai tudományomat, s a protestáns szellemnek a maga egyszerűségében is megkapó nyilvánu- lását a nap mint napi életben közvetlenül is szemléltem, hogy abból jövendő pályámhoz merítsek lelkesedést, amiként a porosz népnek a franciákon vett diadalából származó örömmámora is maradandó benyomást tett rám, addig Mikszáth az ő balassagyarmati principálisának lánya körül le- gyeskedett már, hogy aztán még a szülői beleegyezést is nélkülözve szöktesse meg ezt a Mauks Ilonkát Pestre. Magam, letudva közben már két hallei félévet is, mielőtt visszatértem volna Berlinbe a zárószemeszterre, életem örömteli ajándékaként öt hónapon át utazhattam keresz- tül-kasul Európán. Lenyűgöztek Svájc természeti szépségei, Párizs pezsgő életének színes élményei, avagy Londonnak kolosszális építményei s múzeumainak nagyszerű műkincsei, mint egytől-egyig olyan dolgok, melyek maradandó benyomást tesznek bármely fogékony kedélyre, nemhogy az enyémre! Ekkor hazatértem, de avval, hogy a szünidő leteltével visz- szautazhatok ismét. Élményektől roskadozva kerestem föl Mikszáth cimborámat, kiről megírták már nekem, hogy Pesten a Magyar Néplapnál redaktorkodik, s noha ővele nem leveleztem, tudtam azt is, hogy időközben elbeszélések írására adta a fejét, amibe rögtön bele is bukott szegény, mert a maga költségén kinyomtatott könyvét kutya sem veszi. Dacára ennek, igen megörült nekem mégis a Kálmány, s arra biztatott, írjam meg a Néplapba úti élményeimet. S erre föl engem, mi tagadás, megcsapott ismét a nyomdafesték hódító szaga, és némi rejtve ácsingózó hiúságot is föltámasztott bennem a nyilvánosság, ez a tarka condrájú, könnyűvérű némber, mely léhán csábítja olykor az embert a bizony felette múlékony és illanékony közismertséggel. Buzgón vetettem hát papírra egy sorozatnyi élménybeszámolót, s eközben hevesen vívódott bennem egyfelől az, hogy Heti kultúra Vasárnapi-vers Faludy György A Sixtusi kápolna Huszonhatban - már éppen hetven éve - láttam először. Némán, önfeledten álltunk, húszán vagy huszonketten. Félve néztünk a földöntúli mennyezetre. Nemrég ott jártam újra. Vagy nyolcszázan szorongtunk egymáson vagy egymás mellett. Angolul, finnül, dánul magyaráztak, fecsegtek, zúgtak, karok emelkedtek. Amikor jöttem, harmincezren álltak az utcán és bebocsátásra vártak. Örültem, hogy ilyen sok nő meg férfi akad, kik Michelangelóhoz jöttek. Aztán láttam, hogy itt már.soha többet nem lesz hely nézni, csodálni, szemlélni. (Budapest, 1996) Vasárnap Kisgaléria Michal Gábriel: Rezdületlenül nagyon is megértem én a mindenáron írni akaró Kálmányt, aki a siker késlekedése, sőt a nyomor gáncsolása dacára is kitart programjánál, másfelől viszont az, hogy talán bűn ennyire önösnek lenni, erre az egyetlen, önző becsvágyra föltenni valakinek nemcsak a maga életét, de betegen csüggedő párjának sorsát is, nem szólva a szolgálat parancsának gőgös sutbahajításáról, mely kötelességek teljesítésével pedig az ember az övéinek feltétlenül és örökké tartozik. M ert egyéb ambíciók a magam lelkiismerete szerint csak ezután következhetnének. Pedig nehogy azt hidd, hogy énbennem nem buzdulna föl ugyanúgy az írniakarás tálentuma, ha engedném. Ösz- szegeztem Kálmánynak is erkölcsi álláspontomat, mikor ő körülményeit vázolta. Erre megint csak legyintett, beszéljünk másról, hogy például nem készülök-e nősülni. Nincs annak itt még az ideje, mondom, s itthonról távol lévén, nem volt alkalmam se rátalálni arra, aki rám vár. Különben is, mondom, visszamegyek még egy évre, éppen ma kaptam meg az ígérvényt a Szirmay-féle stipendium hatszáz tallérjáról. Hatszáz tallér!, sóhajtotta Mikszáth. Ha csak ötvenem volna most, meggyógyíttathatnám a feleségemet és megmenthetném a házasságomat. De így az lesz a vége, hogy Ilonka itthagy és hazamegy. De, mondom, mért nem teszel már valamit?!, hát igenis, tessék akkor hivatalt vállalni, hisz nem kényszerítheted rá, hogy temiat- tad és teérted nyomorba jusson betegen! Igazad van, nem kényszeríthe- tem. Föl fogom neki ajánlani a válást. Ezen aztán alaposan összekülönböztünk, mert én, ha egyszerűen akarom mondani, megvetem az üyen magatartást, de hát mindnyájan tudjátok az üoda- lomtörténetből, hogy valóban ez következett be végül, mely tévelygő bűnét az én cimborám azzal ütötte végre helyre, hogy hét év múltán újra feleségül vette az ő Isten előtt mindvégig, holtáig feleségének maradt feleségét. (Folytatjuk)
