Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-04 / 40. szám
12 2000. október 4. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Mission: Impossible 2 Izgalmakban ezúttal sincs hiány: Ethan Hunt ügynök (Tóm Cruise) és csinos társa, Nyah Hall (Thandie Newton) a mesterségesen létrehozott halálos vírust és annak ellenszerét elrabló bűnöző nyomában száguld keresztül a világon, látványos helyszíneken: Spa- nyol- országtól Ausztrálián át egészen az Államokig. Van minden, ami emelheti a néző adrenalinszintjét: sziklamászás, autós üldözés a kanyargós hegyi úton, szabályos motoros párharc a középkori lovagok harci játékainak stílusában, szerelem, na és persze féltékenység... Az első „lehetetlen küldetést” az akciófilm nagy öregje, Brien De Palma rendezte, ezt a mostanit pedig a máfaj megújítója, John Woo (Tökéletes célpont, Blackjack, Rés a pjazson, Ál/Arc). A Hongkongból érkezett mester az akciójeleneteket balettkoreográfia szerint, avagy rajzfilmesekre jellemző szertelen fantáziával komponálja”. Gyakran él a lassítás eszközével, ami egyszerre telíti érzelemmel és feszültséggel a jeleneteket. Tóm Cruise mindebben méltó partnernek bizonyult: a legnyaktörőbb jeleneteket sem volt hajlandó átengedni a kaszkadőröknek. Heti hír Sanyarú sors A halál „kapujából” rántották vissza az orvosok Gérard Depardieu-t: a párizsi Foch Kórház szívspecialistái bypass-műtétet hajtottak végre a francia sztáron, aki épp forgatás közben lett rosszul. Az orvoscsoport egyik tagja, Laurent Foillies azt is elmondta a kíváncsiskodó sajtó munkatársainak, hogy a színész egy esztendeig nem filmezhet, a dohányzásról végleg le kell mondania s kedvenc vörösborait sem kóstolgathatja egy ideig. A zsíros ételekről nem is beszélve. A műtétet irányító professzor szerint „a nőknek is sokkal jobban kell majd vigyázniuk rá”. Hogyan látta meg H. T. K. Gyula vitézt és Balassi Bálintka hintáját? Versek a várszínpadon Tőzsér Árpád 2000. július 26., Békéscsaba, Gyula. Délelőtt tudományos konferencia Csabán (a téma: A magyar líra az ezredfordulón), este líra- és zenefesztivál a Gyulai Várszínházban. A konferencia előadói: neves irodalomtörténészek kritikusok, az esti fesztiválon fellép: tíz hazai s hat határon túli magyar költő, plusz zenészek, énekesek. Este van, nyolc óra lehet. Várom (a „hatok” egyikeként) az előadásunk kezdetét, s közben támasztom Gyula vitézt. (A félreértés elkerülése végett: Gyula a török időkben híres végvár, ma műemlékekben gazdag alföldi város. A 14. századból itt maradt téglavára - a magyarországi várak zömétől eltérően - meglehetős állapotban van. „Gyula vitéz” - végvári harcos lovasszobra a vár előtt. Mikor délután megkérdeztem egy helybéli polgárt, hogy kit ábrázol a szobor, azt mondta: „Nem tudom, én Gyula vitéznek hívom.”) Szóval nézem a kicsit girhes Gyula vitézt, s közben azon gondolkozom, hogy most akkor hát én hogyan is látom, amit látok: ,diatáron túli” vagy .jelző nélküli” költőként? (Újabb lábjegyzet: délelőtt, Csabán, a konferencián Z. R. C., szintén a, jiatok” tagja, kikérte magának, hogy őt „határon túli magyar költőként” hívták meg ide, mondván: ő nem birka, hogy különféle jelzőkkel megbélyegezzék. Erre egy hazai résztvevő félhangosan megjegyezte - jól hallottam, a kolléga nem messze ült tőlem -, hogy Z. R. C. csak ne nagyon kéijen ki magának semmit, mert .jelző nélküli költőként” valószínűleg soha az életben nem látta volna meg Gyula vitézt.) Szóval nézem, nézem a lengedező szösz-sötétben a lovát abrakoltató végvári harcost, s nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy esetleg nincs is jogom látni, amit nézek, hiszen én is jelző nélküli költőként szeretnék itt, Gyulán, Békéscsabán, a híres Viharsarokban nézelődni, képzelni egy kis szabadságot a csillagos, göncölös, rácsos, hallgatag, szép Magyarországba, de egyáltalán nem biztos, hogy engem kivételesen és Z. R. C.-től eltérően, .jelző nélkül” hívtak meg ide, azaz talán úgy állok itt, Gyula vitéz lovának a faránál, hogy nem is vagyok azonos magammal, inkognitóban, mintegy lopva nézem, amit látok, lovat, lovast, várat, csillagos eget. Vagy hogy is van ez? Ha csak szimpla ,diatáron túli költő” vagyok, de jelző nélkülinek” képzelem magamat, akkor... Hagyjuk, nincs kedvem elölről kezdeni a szillogoszofisztikát! Annyit azonban még okvetlen lejegyzendőnek tartok, hogy az egyébként minden tekintetben magas, professzionális színvonalon, illusztris résztvevőkkel megrendezett és izgalmas szellemi-irodalmi csörtén- versparádén többször is éreztem a fentihez hasonló identitászavart. Például: a rendezők feltehetően - s helyesen - a legkülönbözőbb költői és kritikai iskolák képviselőit akarták rendezvényükön egymás mellé ültetni, s ez, az eszmék ütköztetését illetően, tulajdonképpen sikerült is nekik (érdekfeszítő volt a jelenleg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen vendégtanároskodó Nyilasy Balázs fejtegetése arról, hogy a hetvenes években Tandoriékkal és a posztmodem iskolával nem valami új kezdődött a magyar költészetben, hanem csak visszaállt az a Nyugattal kezdődő folyamat és folytonosság, amely az ötvenes években megszakadt; s nem kevésbé volt érdekes Margócsy Istvánnak, az ELTE oktatójának az idevonatkozó replikája), de a konferencia és fesztivál gyakorlati zaj- lásában, lebonyolításában ez az egymásmellettiség már korántsem volt zavartalan. A népnemze- ti-urbánus és egyéb ellentétek Magyarországon ugyanis szinte már az etikett részei, s aki nem eléggé ismeri őket, az bizony időnként akár Gyulán és Csabán is klausztrofóbiát érezhetett. Illusztrációs képek az elmondottakhoz: A délelőtti, csabai tanácskozás a Megyei Könyvtár modem épületében zajlik, ebédre viszont átvonulunk a patinás szállóba. A vonulás spontán formálódó „urbánus” és „népi” csoportokban történik, s a magamfajta, a hungarus etikettben járatlan, urbánusokkal, népiekkel egyaránt jó viszonyt ápoló határon túlinak, aki vonulás közben Kukorelly Endrével, Oravecz Imrével és mondjuk Bella Pistával is szót akar váltani, a nyelve lóghat az ide-oda futkosástól. S ez a futkosó, naiv, tájékozatlan Határon Túli Költő (a továbbiakban H. T. K.) teljesen reménytelen eset: a „vonulás” tanfolyamán semmit sem tanul. Az éhes írók bezúdulnak a szálló ódon ebédlőjébe (olyan hosszú, egybeszabott, mélybamára pácolt tölgyfa asztalokról, amilyeneket ott lehet látni, már csak Krúdy-regényekben olvashat az ember), s a mi H. T. K.- nk abban a reményben, hogy vége a futkosásnak, most aztán egy bolyban van a társaság, leroskad a hosszú asztal egyik, üresen hagyott székére, s természetesen nem veszi észre, hogy az üres szék afféle gyepű, határ az asztaltársaság két (szekér)tábora között, következésképpen ebéd közben nem mondhat úgy valamit jobbra, hogy azt balról meg ne támadnák, és viszont. S bizony... tertius non gaudet. A két viszálykodó között a harmadik nem mindig nevet. Szegény, szegény H. T. K.! Csoda-e, ha estére már olyan skizofrén állapotban bámulja Gyula vitéz lovának a farát, hogy azt sem tudja, fiú-e vagy lány. (Mármint hogy ő fiú-e vagy lány, a lóról könnyű eldönteni: heréit.) A szösz-sötétes, csillagos, göncölös est viszont biztatóan alakul: hosszú-hosszú sorokban árad a gyulai, csabai, „viharsarki” közönség a vár felé, rá sem hederítve, hogy kemény négyszáz forintokat kell leper- kálni a pénztárnál. H. T. K. talán még soha életében ennyi versre éhes embert egy csomóban nem látott. Mikor már tizenöt kollégájával egyetemben fent ül a színpadon, s letekint a lépcsőzetesen emelkedő nézőtérre, öt-hatszázra becsüli a jelenlevők számát. Aztán már csak ül a neki kiosztott, süppedő fotelban, s hallgatja az elhangzó verseket. Fél kilenctől éjfélig sok, nagyon sok vers elhangzik a tágas várszínpadon, klasszikus népnemzeti hangolásúak, posztmodem nyelvjátékok, avantgárd szövegversek, s az értő és türelmes közönségben (a három és fél óra alatt senki sem hagyta el a nézőteret!) mindez feltehetően egyetlen hatalmas zeneműként, talán valami furcsa szimfonikus költeményként, tizenhat szerzős „kék rapszódiaként” hömpölyög. S már H. T. K. is rég csak a versek dallamára figyel, a jelentések összefolynak benne, s csak akkor üti föl a fejét, mikor egy-egy felolvasást a közönség az átlagosnál nagyobb tapssal jutalmaz: igen, ez a magas, Miskin- külsejű figura, ez Tolnai Ottó, a „vidéki (palicsi) Orpheusz”, ennek én is szívesen tapsolok; ezt a bagolyszemű, olajos képű költőt, ezt a kívül Ady- s belül a „lyra mundi” 122 kötete-forma poétát, az erdélyi Kovács András Ferencet urbánusok, népiek, avantgardisták egyaránt KAF-nak, becézik, tapsot is háromszorost kap, joggal; s a sok bariton és tenor után végre egy lágyabb, egy női hang: Tóth Krisztina verseiben Babits sötét Elégiája, kellemes altjában Karády Katalin talányos lelke zeng, nem csodálom, hogy plusztapsot kap. így morfondírozgat magában a színpadon ülő H. T. K., dicsérgeti a közönség ízlését (s ítélkezik, mint valami rejtett, egyszemélyes zsűri: „én ugyan kiosztanék még egy kis plusztapsot másoknak is, de a három kiemelt költő kiemelésével nagyon egyetértek”), s lassan megfeledkezik a délelőtti és délutáni skizofréniájáról, zavaró anakronizmusokról, Gyula vitéz lovának a hátuljáról. Felemeli szelíd fejét a várszínpad fölött feszülő firmamentum csillagai, göncölei közé, s messze néz. 1562-64-ben, itt, a gyulai várban töltötte gyermekkorának egy részét Balassi Bálint, az első nagy, jelző nélküli magyar költő (aki ma talán - zólyomi születése folytán - szintén „H. T. K.”-nak minősülne). Akkoriban a várudvaron - körülbelül a mostani nézőtér legmagasabb pontjának a magasában - hatalmas gesztenyefa állott. A gyermek Balassi állítólag sokat hintázott rajta. A várszínpadon urbánus és népnemzeti költők mondják, mormolják, zengik kitűnő, jó és kevésbé jó verseiket, s H. T. K. oda- adóan hallgatja őket, de közben Balassi Bálintka hintáját látja: a képzeletből és kenderkötélből álló alkalmatosság a zólyomi és gyulai várudvarból a nagy, kerek, kék égig, a csillagok palotájáig leng. Ki örüljön jobban a regények megfilmesítésének? A szerző vagy a sikerre éhes mozinéző? A választ a producerek ismerik... Pénzt hoznak és reklámként szolgálnak az irodalmi adaptációk Nemlaha György ____________ A mozi, a hetedik művészet megszületése után meglehetősen rövid időt szentelt a regénnyel folytatott románcának: mindössze öt percet. Ennyi időt vett igénybe ugyanis Ferdinand Zacca adaptációjának megtekintése, amely Émile Zola Patkányfogója nyomán született Az alkoholizmus áldozatai címmel 1902-ben. Ugyanebben az évben történt egy másik kísérlet is az irodalom „meghódítására”, mégpedig az Egyesült Államokban. Edwin S. Porter ugyanis a fejébe vette, hogy kedvenc ifjúkori olvasmányát, a Tamás hátya kunyhóját örökíti meg az Edison Com- pany segítségével, teljes tizenhét percben.... A mai szemmel is filmnek tekinthető első komolyabb próbálkozás színhelye Ausztrália, ahol C. McMahon Rof Boldrewood könyvét alkalmazta filmre 1907-ben. A fegyveres rablás öt tekercsben került a nézők elé a melboume-i Athenaeum Színházban. Az első európai irodalmi adaptáció vezető színésze August Biom volt, ő alakította a Dr. Nicola című produkció főszerepét, amelyet Viggo Larsen készített Dániában 1909- ben. A klasszikusok felfedezését az az 1909-es amerikai film hozta meg, amely a Vitagraph égisze alatt készült Charles Dickens Twist Olivér című regényéből. Ez olyan hatalmas érdeklődést keltett; hogy-a következő három évben nyoíc feldolgozása született a világ különböző országaiban. A legsikeresebb változatot Thomas Bentley rendezte, s Angliában került a mozikba, Ivy Millais-vel a főszerepben. Ezt már „hosszú filmnek” hívták, ugyanis több mint egy órát tartott a vetítése. A filmesek eleinte hallani sem akartak a szerzői jogokról, ingyen vették igénybe a sztorikat, sőt azzal hárították el az írók követelését, hogy az ilyen adaptációk egyenesen reklámként szolgálnak, hozzájárulnak a könyv népszerűsítéséhez^ s így inkább a szerzőknek kellene fizetniük értük. Az első botrány a Ben Húr 1907-es bemutatója idején robbant ki, amikor Kalem basa ellen a Harper’s kiadó pert indított. A bíróság már akkor sem siette el a dolgát, négy évbe tellett, amíg megszületett a példaértékű ítélet, s arra kényszerítették a Kalem Company tulajdonosait, hogy Lew Wallace, az író számára 25 ezer dollárt fizessenek. Az Egyesült Államokban is mindenki élénken figyelte a tárgyalások menetét, s amikor a Biograph meghirdette a Ramóna című regény filmes változatának elkészítését, W. W. Griffith kerek száz dollárt (!) ajánlott fel az írónőnek, Helen Huntnak a mű jogaiért. A meglehetősen csekély ösz- szeg egyik magyarázata: a szerző el volt ragadtatva a gondolattól, hogy a címszerepet kedvence, Mary Pickford kapja meg. Külön szenzációként az írónő elérte, hogy neve rajta legyen a Ramóna főcímlistáján, amire addig sehol a világon nem volt példa. Mondani sem kell, az írók nem sokáig érték be ilyen nevetséges összegekkel. Gábrielé D’Annunzio, a kor divatos szerzője például 40 ezer lírát kért hat regénye adaptációjáért 1911-ben. D’Annun- ziónak azonban nem sok öröme telt a filmekben. Első könyvadaptációja, a Léda hattyú nélkül bemutatóján annyira groteszknek, gyermetegnek ítélte meg a látottakat, hogy kijelentette: ez a honorárium nem szolgálhat nemesebb célt, mint a kutyái táplálása...
