Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-04 / 40. szám
Kultúra 2000. október 4. 13 Az álomlátó Cholnoky Viktor nagyszerűen rögzítette a világjelenségeit A lélek dróttalan távírój a Cholnoky Viktor Archív felvétel RÁcz Vince Vannak írók, akik életükben is, halálukban is csupán ínyencek kedvencei maradnak. Ez a titokzatos sorsuk, vagy csak egyfajta feledékenység áldozatai? Lehet. Mégis, talán nem felesleges felvázolni egyikük portréját, Cholnoky Viktorét. A mindennapi bódulat emésztő világa, a pusztító, ám ideig-óráig termékeny narkózis szolgált számára táptalajként, és ennek, valamint pazar intellektuális felkészültségének segítségével tudta becsempészni az egzotikumot a kor irodalmának kanonizált realizmusába. Az irodalom kasztrendszerébe nehezen besoA megmagyarázha- tatlant kedvelő író volt... rolható író volt és maradt; ehhez hozzájárult még az a tény is, hogy életműve torzó a már említett mesterséges mennyország romboló bűvöletének következtében. Élete vége felé már ceruzával írta novelláit és cikkeit, mert bizonytalan, remegő keze csak azt bírta el. Démoni jelenség, az intellektu- alitása ellenére vagy tán éppen azért, a megmagyarázhatadant kedvelő író volt. Stílusát bélyegezték szecessziósnak, mondták az újromantika képviselőjének, panteistának, ám valójában mind igaz, és egyik sem. Nem is fontos. Egzotikus és hátborzongató novellái mellett esszéisztikus hírlapi cikkek szerzőjeként ismerjük, mely írásokat a műfaji köztesség jellemez, egyfajta eklekticizmus, és egy belső démon sugalmazta kísérletekként értelmezhetőek. Intellektus és a megérzés adománya párosult benne. Nem szűnő kíváncsisággal fordult az egyes tudományok írott tapasztalatai felé, biztos tudást nyerve így a legújabb fejleményekről is, legyen az az etnográfia, zene, történelem, kémia, technika területe, írt tehát mindenről, ami csak felmerülhetett a kor tudományának és művészetének látókörében. Előszeretettel lapozgatott enciklopédiákat és a bölcsesség egyik kiapadhatatlan kútfőjét, Shakes- peare-t. A műveltség önmagában ballaszt, ahogy ő mondja egy helyütt, ezért van az, hogy a líra érverése lüktet át cikkeiben a merev, élettelen tudáshalmazon, amelynek kétségkívül birtokában volt. Mindvégig megmarad a szcientizmus holdudvarában, de a misztikummal és fantasztikummal telített szövegei révén magányos jelenség maradt, ugyanis a korabeli kánon nem részesítette előnyben a realista és naturalista vonaltól eltérő irodalmi érdeklődést és stílusirányzatot. A magyar olvasótól egyébként is távol áll a ködös misztikum, és szereti, ha - míg olvas - paprikás krumpli ízét érzi a szájában, miután lélekben hazakísérte a robotból a könyv szociálisan hátrányos helyzetű főhősét. Valóságos polihisztor volt, aki egy személyben poéta is. Ez a kettő verseng benne egymással, és ez a versengés kíséri szépirodalmi igényességű, tudományos publicisztikáját és novelláit is. A Veszprémből származó Cholnoky Viktor jogi tanulmányai ellenére sosem lett ügyvéd, sem hivatalnok, inkább a jól bevált írósorsot választotta, és hírlapírónak állt a századfordulós Monarchia kirakatszerű millenáris ünnepségei utáni években. Harmincévesen Budapestre érkezve a Hét című lap munkatársa lett, és az éleslátó szerkesztő, Kiss József védőszárnya alatt kamatoztatta tehetségét. Feladatai közé elsősorban az ismeretterjesztő rovat szerkesztése tartozott, ahol népszerűsítő cikkei mindenkiben ámulatot keltettek, olvasókban, újságíró társaiban egyaránt. Csakhamar híre járt rögtönzőkészségének, mely nem igényelte a lexikon felütését egy-egy tudományos cikk megírásához, mivel emlékezőtehetsége és képessége, hogy a tudását használni is tudja, felvértezte őt a jó újságíró ismérveivel. A publikációi művészi igényességükkel vonták magukra a figyelmet, és amellett, hogy gazdag tételes tudásról tettek tanúbizonyságot, ma már szinte profetikus szövegeknek tűnnek. Megsejtett tragédiákat az első világháborút illetően, és különös érdeklődést tanúsított az akkor még fura ketyerének tartott technikai újdonságok iránt, anúlyen például a gépkocsi vagy az a tákolmány, amely a levegőben képes maradni holmi vasmadár gyanánt. 1903-ban már a rádiumról ír, gyanítva az esetleges kockázatot, mely később be is bizonyosodott, hogy mi lesz, ha egyszer fegyverré válva emberi életek kioltására lesz alkalmassá. Úgyszólván minden érdekelte. Legalább olyan jelentőségű volt számára a csiperkegombának a vadcsiperkéétől - mely csak a „kulinárisán teljesen műveletien gyomrok” étke - eltérő zamata, mint a vándormadarak röptének íve vagy a Napóleon-mítosz. Mindeközben sosem válik tudálékossá. Azonnal elárulja, amit nem értett meg, nem tetszeleg az „élet”-tel vajmi kevés kapcsolatot fenntartó „művelt ember” dölyfös szerepében egy pillanatra sem, és nem mulasztja el felfedni hiányosságait. Például egy Albert Marcel nevű francia forradalmárral kapcsolatban, amikor kijelenti, vele „úgy vagyok, mint a peleskei nótárius volt Victor Hugóval, ma sem tudom, hogy melyik a keresztneve”. Vagy például a* memóriája zavarát így oldja fel: „ama nevezetes Nemjuteszembeaneve nevű sanct-galleni barát”. Előszeretettel értekezik a még tökéletesítésre váró áramtároló akkumulátorokról, és az a gyanúm, hogy érti is, amit mond. Élcsodálkozik a kormányozható léghajó tüneményén, és sajátos, akkurátus slend- riánságávai el is magyarázza a csodát. Foglalkozik vámpírhittel, meteorológiával, a napfoltokkal, bár saját bevallása szerint a „laikusok leglaikusabbja” maga az újságíró, aki mindezek ellenére vagy tán éppen ezért feltétlenül pokolra jut. Hm. Olyan magyar író, akinek nem okoz nehézséget érthetően felvázolni eredendő bölcsész megértési korlátáimat meghaladó bonyolult kémiai folyamatok lefolyását és leírni, mondjuk, a metángáz képletét. Sosem esik a skatulyázó észjárás Megérdemelné kiadatását és újraolvasását. kényelmes csapdáiba. Lelkének „dróttalan távírója” megsúgta neki, mi az, ami fontos, és még csupán csírájában létező dolog a világon, amiről neki mindenképpen írnia kell. Megérdemelné kiadatását és újraolvasását, mielőtt esetleg végleg eltűnik az irodalom alattomos csapóajtaján. Heti kultúra Könyvespolc Qzsvald Árpád: A nagy sási kígyó Ozsvald Árpád verseivel több műit négy évtizede van jelen költészetünkben. Kulturált verselő, finom és sejtelmes hangulatok megérzője és megfor- málója. A nagy sási kígyó című verseskönyve keresztmetszetét adja eddigi költészetének - válogatott és új verseit gyűjti kötetbe. A költő újabb verseiben a mítoszok világát tárja elénk, gazdag jelentéstartalommal. Az egyetemes kultúra múltjából, a magyar és az európai művelődéstörténetből idéz fel olyan alakokat, motívumokat, amelyek állandó értékeket testesítenek meg, és ezáltal erőforrásul szolgálhatnak napjaink problémái, válságai közepette is. Ugyanakkor a költő legnagyobb erőforrása mindmáig az erkölcsi alapigazságokat őrző falusi élményvilághoz való visszatérés. Költészetét az OZSVALD ÁRPÁD A nagy sási kígyó Válogatott és új versek .M^UkKnoRMin élményközlés ereje és közvetlensége, a látványfestés áttetsző, tiszta képei, a drámaivá színezett vallomásosság, szomorkás hangulatokba hajló lírai magatartás jellemzi. A kötet a Madách-Posonium gondozásában jelent meg. (zsu) Pozsonyi Zenei Ünnepségek Még tart az ősz egyik legrangosabb rendezvénye, a Pozsonyi Zenei Ünnepségek. A hátralevő napokban Cári Maria von Weber és Franz Schubert szimfóniáit hallhatják az érdeklődők a Szlovák Filharmónia koncerttermében, a grúz Liana Iszakadze Muszorgszkij és Prokofjev műveit szólaltatja meg, a Moyzes Terem-beli dzsesszest vendége a lengyel Leszek Mozdzer, a záró- hangversenyen pedig Arnold Schönberg dalai csendülnek fel Ondrej Lenárd vezényletével. Regény rága feleségem, János fiam s ti más legközelebbiek énnekem! Meg aki hallgatja még. Itt van a főtéren ez az Adamec-villa, átellenben a templommal, tényleg a legjobb helyén a falunak. (Mert arra, hogy „város”, bocsánat, de nem áll rá a szám, és már nem is fog.) Elmondanám, mit tudok erről a házról. Lehet, hogy a fantázia is lábra fog benne kapni, az öreg Milota Gyurka ezt nem tagadja sosem, legföljebb elfelejtkezem róla, hogy ha belekérdeznek, már nem is tudom, mit honnan szedtem, mi a faktum brútum, ámbár ki az, aki tudja?, és mi az, amit talán onnan tudok csak holtbiztosra, mert az saját, ezerszer elmondott szövegem. Mint ahogy erre a magnóra is addig mondom, törlőm és mondom, amíg jó nem lesz. Nem pedig addig, amíg igazzá nem válik, hisz az lehetetlen. Mert - hogy letérjek máris a kijelölt csapásról - szerintem a mi hajdani nagyérdemű helytörténetírónk, a Tizenkettedik Lelkész is ezer históriát költött, vagy szaporított magról, csíráról, nekilódítván tollát a szabad számya- lású falumonográfiának. Nyilván az idő is sürgette, hisz a millenniumra ki kellett, hogy nyomtassák (amúgy nem is akárhol, hanem Kner Izidornál Gyomán), s mert utánanéztem, tudom, hogy ilyenformán írni alig öt hónapig írta. No meg fűtötte őt, gondolom, az ambíció, s repítette az irodalmi pegazus patás madara is, úgyhogy a mi históriáköltő papunk Milota előadásai a méhekről Závada Pál 10. rész az éjszaka alkotói magányában, pennával a kézben nyüván Selmecbányára képzelte vissza magát, ahol, mert ezt is belevési a művébe, Mikszáth Kálmánnak volt ő gimnáziumi padtársa. Hisz abban a fejezetben, ahol az itt szolgált evangélikus tisztelendők egymás utáni sorába legvégül magamagáról is életrajzot ír, harmadik személyben, avval dicsekszik el, hogy versenyben komponáltak Mikszáthtal verset és önképzőköri dolgozatot, ám a németből való fordításban legalábbis mindig ő főzte le az utóbb nagynevűvé vált írókollegát. Erről persze rögtön az jut eszembe, hogy ifjabb koromban, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján jó párszor voltam tanúja, hogyan adomázott a mi Tizenkettedik Lelkészünkről az „intelligens ultiasztal” három nagy öregje, Antalóczi doktor, a nyugalmazott körorvos, Feuer ügyvéd, akit az osztályellenség szekértolójaként fosztottak meg a praxisától, meg a nyugdíjas Mihalkó matematikatanár, mert ők a tízes-húszas években mindhárman jól ismerték még az addigra megvénült papot. A bőbeszédű derék lelkésznek ekkortájt már minden eszmefuttatása az ő Mikszáth Kálmán cimborájánál kötött ki, s hol kérkedett a nagy palóc valamikori barátságával, hol pedig még holtában is vetélkedve annak szellemével, feltolni igyekezett magát hozzá, vagy olykor fölébe. Eképpen tudnivaló volt, hogy ha valahai papunk nem oly lelkiismeretes ember, aki mindig a mi hitbuzgalmi és szellemi fölemelkedésünket választja legelső kötelességéül, akkor sokoldalú kiműveltsége és tálentuma a Kálmánéval vetekedő pályára is predesztinálhatta volna őt. Hiszen vegyük csak, hogy Selmecen nemcsak hogy hamarabb kezdett ő versköltéssel foglalkozni, mint az e példát éppen őtőle elleső Mikszáth, hanem még a stilisztikai helyesen- írásra is őneki kellett okítani a keményfejű szklabonyait, aki akkortájt bizony szívesebben eszelt ki tréfát és kópéságot, mint ön- képzőköri műveket. Mely műfajokban pedig ugyan kinek a hősies ódái és költői elbeszélései vitték el az érdemkönyvi pálmát, ha nem őneki, a Tizenkettediknek a „Palkó bácsi halálára” meg a „Furfangos csolnakos” címűje?, mely utóbbi, humoros kicsengésénél fogva, közderültségi sikerrel szavaltatott el a líceumi örömünnepségen is szerzője által! Ma- turálás után pedig kinek a versét nyomták ki Jókai Üstökösében szintén?!, ugye. Míg a Kálmánka zöngeményét viszont őneki volt muszáj megigazgatnia, és nem azért mondja, hogy ne tette volna meg ezt szívesen a barátjáért, de azt a zsengét bizony úgy kellett neki ajánló fölszólamlásokkal betuszkoltatni az emlékkönyvbe, mit a diák Petőfi szellemének szenteltek hajdan! Nem szólva továbbá a műveltségről, ugye. A Kálmánnak a természettudományokban való jártasságát, hát azt jobb, ha most hagyjuk, de soha nem volt képes fölfogni a gazdasági folyamatok természetét sem! Miközben az, hogy fogalma se volt a váltóról meg a leszámítolásról, később sem zavarta őt abban, hogy regényeiben a tőkekapitalizmus motívumait és figuráit szerepeltesse. Valamint még legérdekesebb alakjainál is feltűnő, hogy egyszerűen süket volt ő a lélektani finom rezdülésekhez. De hát még a történelemből is! Hisz abból is inkább csak a kuruckort meg Rákóczit kulti- válta, esetleg még a törökvilágot. Jó, megengedi, hogy később némely részterületekben bizonyos hozzáolvasásra is szert tett, habár túlzásba ezt sem vitte, hiszen még A fekete városhoz is csak akkor kölcsönzött forrásmunkákat, amikor az már folyt a Vasárnapi Újságban!, egyszóval globalice!, s ezt azért vétek volna elhallgatni, sosem volt áttekintése Mikszáthnak a generális históriáról sem. Aztán vegyük a nyelveket! Melyekből, ugye, ahányat nem bírunk, annyi emberrel vagyunk kevesebbek. Hát akár szégyellte a Kálmány, akár sem, de nem tanult meg rendesen se latinul, se németül egész életében, utóbbit nemhogy nem röstellte, hanem később is avval hivalkodott, hogy ő hazafiságból bliccelte el a németórákat. Ugye, a líceumban kötelező görögöt, a fölvehető franciát és angolt már nem is mondom, melyeken (és persze németül) jómagam viszont nem pusztán olvastam és előadásokat hallgattam Haliétól Párizson át Londonig, hanem amelyekből Schiller és Lessing jó néhány költeményét, valamint Zchokkénak pár humoros elbeszélését le is fordítottam, sőt, franciából Dumas Sándornak a Saintcyri kisasz- szonyok című ötfelvonásos színművét is, ez utóbbi azonban, mint erről sajnos utólag értesültem, már a negyvenes években át lön magyarra ültetve, így e munkám még kéziratban pihen. Idézte föl Antalóczi doktor Tizenkettedik Lelkészünk valahai szónoklatát. (Folytatjuk)
