Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-30 / 35. szám
2000. augusztus 30. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A szibériai borbély Nyikita Mihalkov új munkája a legnagyobb szabású film, amit valaha Európában készítettek. A rendező 1996 óta dolgozott a terven, hatszáz oldalas forgatókönyvet írt, a történet húsz évet ölel át. A film java részét Moszkvában, Szibériában, az amerikai jeleneteket Portugáliában forgatták. Óriási statisztériát mozgattak, többek között ezerkétszáz igazi katonát. A nehézségeket fokozta a soknemzetiségű stáb. A történet 1905-ben indul. Egy asszony (Júlia Ormond) levelet ír a fiának, az egyik amerikai katonai akadémia diákjának. Húsz évvel korábbi emlékeket idéz fel, mert végre elszánta magát, hogy megossza fiával születése titkát. 1885-ben a fiatal Jane vonaton utazik Moszkvába. Fülkéjében megjelenik egy csapat fiatal orosz kadét, köztük Andrej Tolsztoj (Oleg Menysikov). Első látásra egymásba szeretnek. Az amerikai nőt honfitársa, Douglas McCracken, a különc feltaláló várja, aki a nagyherceg támogatását szeretné elnyerni, hogy eladhassa az orosz hadseregnek élete fő művét, az óriási fakitermelő masinát, a „szibériai borbélyt”. Jane-t bízza meg, hogy női bájával puhítsa meg a lehetséges üzletfeleket. Jane ellátogat a kadétiskolába - titokban abban reménykedik, újra találkozhat Tolsztojjal. Megismerkedik Radlov tábornokkal, akit a feltaláló megbízásából el kell csábítania. A tervet sikerült megvalósítani: Radlov meg akaija kérni Jane kezét, és tolmácsnak éppen Tolsztojt kéri fel, aki képtelen titkolni érzelmeit. A konfliktus elkerülhetetlen.... Mihalkov háromórás opusa nagy érzelmekről szól, valamint a titokzatos orosz lélekről. Túlzó nosztalgiával idézi a cári időket, a kadétok romlatlan erkölcsiségét. A filmben nyoma sincs annak az érzékenységnek, finom lélekábrázolásnak, szomorkás iróniának, ami Mihalkov legjobb munkáit (Etűdök gépzongorára, Oblomov néhány napja) jellemezte. A túl nagyot akarás nem tett jót a vitathatatlan tehetségű filmesnek. Heti hír Sharon ismét jégvágóval Andy Vájná és Mario Kassar nem nyugszik. Új cégük, a C-2 mindenképpen elkészíti az Elemi ösztön folytatását, mégpedig az eredeti női főszereplővel, Sharon Stone- nal. Az 1992-es mozi több mint 400 millió dollárt hozott készítői konyhájára. Abban, hogy a második rész is kasszát robbant, máris többen kételkednek, hisz az egykori sikerkovácsok, Joe Esterhas forgatókönyvíró, Paul Verhoeven rendező és a másik főszereplő, Michael Douglas - Stone az egyetlen kivétel - nem hajlandó részt venni a folytatásban. Hosszú ideig Sharon sem lelkesedett túlságosan az ötletért, ám a két producer garancia számára arra vonatkozóan, hogy ismét jelentős film születik. De az is lehet, hogy a 15 millió dolláros gázsi miatt nem habozott tovább. Az Elemi ösztön 2 forgatókönyvét Leóra Barish és Henry Beán, a Kétségbeesve keresem Susant című Madonna-film szerzői írják, és hamarosan eldől az is, hogy ki lesz a direktora. A forgatás ősszel kezdődik, a bemutatóra pedig 2002 elején kerül sor. Michael Flatley: „Az első lépéseket Annié nagymamám tanította meg négyéves koromban...” Lángoló lábak tánca „Őseim nagy fizikai erőpróba elé állítanak..." Archív felvétel Naményi B. Zoltán Feledhetetlen élmény a Dublin melleti kis falu kocsmájában a sűrű habzású, erős barna sört, a Guinnesst kortyolgatni. Közben a fidulajátékos hegedűjével a kezében, mozdulatlan, merev felsőtesttel és higanymozgású lábakkal fergetegesen táncol a hármas lüktetésű, jellegzetes muzsikára, amelynek végül a mulatozó közönség sem tud ellenállni, és csatlakozik. Írország különös szeglete Európának, múltját a viking és kelta kultúrák ötvöződései határozták meg, ugyanakkor a protestáns és katolikus viszálykodások és nem utolsósorban a brit befolyásoltság is jelentősen alakítottak történelmén. Az ír ember büszke származására, és ha nem is kérkedő módon, de fennen hangoztatja országa iránti sze- retetét, megbecsülését. A zöld sziget iránt mutatkozó nagy népszerűséghez valószínűleg az is jelentősen hozzájárul, hogy feltűnően hosszú az onnan származó világsztárok sora (csak hogy említsünk néhányat: a U2 zenekar, Sinead O’Connor énekesnő vagy a színész Stephen Reá, az ifjú sztár, Michael Léggé), akiknek a nevét böngészve szinte kizárólag csak a minőségi produkció jut eszünkbe. Az érdeklődő közvélemény figyelmét egy idő után természetesen az ír folklór sem kerülhette el, már csak azért sem, mert a hagyományok mindenhol megjelennek, ahol Írországról van szó. Ne véletlenül van óriási hatása Michael Flatley táncshow-jának, fellépései tomboló emberek ezreit vonzzák nagyszabású előadásaira. Flatley nem egyszerűen táncos-muzsikus, hanem olyasvalaki, aki nemzete hagyományaiból építette fel világraszóló bemutatóit. Elmondhatjuk, hogy a legújabb, Feet of Flames című, musicalbe oltott tánckoreográfiája pályafutásának csúcsát jelenti. A történet egyszerű, mi másról is szólhatna, mint a jó és gonosz párharcáról, a beteljesülésre váró szerelemről. A hangsúly a zenén, a lélegzetelállító, gigantikus díszleten és az eddig még sehol nem látott koreográfián, a már-már akrobatikus teljesítményen van. A zene ütemére doboló cipőtalpak adják a ritmus alapjait, a tánckar nem hibázik, az előadást a profi elegancia jellemzi. Michael Flatley az elmúlt hetekben Budapesten vendégszerepeit. Ön már Chicagóban született, mégis az ír hagyományokhoz vonzódik, művészetét erre alapozta. Mikor találkozott először ír táncossal? Családunkban ez nagy hagyományokra tekint vissza, szüleim és nagyszüleim mind nyertek ír táncbajnokságot, még otthon, Írországban. Az első lépéseket Annié nagymamám tanította meg négyéves koromban, de nővéreim és fivéreim is tanultak táncolni. Ezek szerint a zene is családi indíttatás: állítólag egykor még a zenei pályát is fontolgatta, és fellépésein sem mulasztja el a hangszert kézbe ragadni. Igen, kedvenc hangszerem természetesen a fuvola, a jellegzetes ír népi hangszer. Otthon a táncolás nem mehetett muzsika nélkül, apám pikulázott, mi pedig a lábunkkal adtuk hozzá a ritmust. Végül elég jól sikerült elsajátítanom a hangszer ismeretét, még ma is gyakorolok mindennap. A fuvolának az ír legendák szerint varázsereje van, könnyű vele megidézni a szellemeket, tündéreket, manókat, mesebeli figurákat, így mindig központi szerepet kap előadásaimban. A Feet of Fla- mesben a szép leány iránti szerelmemet érzékeltetem vele. Láthatóan rendkívüli fizikai igénybevétel az ön táncstílusa, persze ezt a közönség kitörő örömmel és elismeréssel fogadja. Nem nehéz emellett még fu- volázni is? Hát szó, ami szó, őseim nagy fizikai erőpróba elé állítanak azzal, hogy nem a keringőt választották nemzeti táncuknak, hanem egy sokkal fárasztóbbat. Egy fellépés során legalább négy kilót veszítek súlyomból, több liter folyadékot kell fogyasztanom közben ahhoz, hogy egyenletes színvonalon tudjak teljesíteni. Az utóbbi időben felerősítettem általános kondíciómat néhány kilóval, pontosan azért, hogy a tánc mellett a zenélésre is maradjon energiám. Már hetekkel a turnék előtt szigorú diétába és edzésekbe kezdek, csak így érzem magam biztonságban. De ugyanezt a szigorú felkészülést társulatomtól is elvárom. Figyelemre méltó az a pontosság, ahogyan az előadás minden pillanata külön felépül. A társulat gondolom, állandó, de hogyan tanítja be nekik az elemeket? Törekszem állandó emberekkel dolgozni, de elkerülhetetlen, hogy az igazán tehetségesek egy idő után a szólópályát válaszszák. Részemről mindenben támogatom őket, de időnként új embereket kell toborozni. Többnyire fiatalokkal dolgozom, húsz év körüli emberekkel, akik kellő inspirációt és elhivatottságot mutatnak, no meg képzettek is. Általában minden új koreográfiám előtt a csapat nagy része lecserélődik, így volt az a legutóbbi, a Lord of Dance című előadások után is. Ennek azért örülök, mert így a fiataloknak kiugrási lehetőséget biztosítok. Nem szeretem, ha áll a munka, ezért mindig új terveken gondolkodom. Arra törekszem hogy az ötlet megszületésétől a megvalósításig minél kevesebb idő teljen el, ezért közösen intenzív táborba vonulunk, és ott kiérleljük az előadást. Milyen tervei vannak az elkövetkezendő időszakra? Jelenleeg a Feet of Flames turnéja folyik, és ennek egyik kiemelkedő állomása volt a budapesti, népstadionbeli előadás. Méreteiben csak a Hyde Parkbeli fellépésem hasonlítható hozzá, a tánckaromat is ki kellett bővítenem az alkalomra, olyan nagy színpadot kaptunk. Az év hátralevő részében pedig a világ különböző pontjain vendégszerepei az együttesem. Százéves volna Remenyik Zsigmond. Van abban valami megalázó, hogy egy ekkora formátumú író életművét rostálni kezdjük Aki magányos és idegen volt életében, az a halálában is az Varga Lajos Márton Mit tudunk róla? Mennyit olvastunk könyvespolcnyi életművéből, amit ő összefoglalólag Apocalypsis Humánénak nevezett? Annyi bizonyos, hogy nem adják ki, darabjait nem mutatják be. Senkinek sem kell? Még az olyan művek iránt se volna érdeklődés, mint a Bolhacirkusz (1932) című elképesztő szatíra, amit az ügyészség vallás- és társadalomellenes merényletnek nyilvánított és elkoboztatott? Nem érdemel ennyit groteszk víziója, a Mese habbal (1934), a hatalom után vágyódó, s a hatalmat meg is szerző kispolgárról, a megvadított, megszállott tömegekről? Szóba se kerülhet a Bűntudat (1936), ez a Móricz szerint a Puszták népével vetekedő kegyetlen szociográfia a birtokos középnemességről? Vagy mégis inkább oknyomozó regényét, a Por és hamut (1951), az 1920-1926 között Dél-Amerikában megélt Odüsz- szeia emlékeivel szembenéző munkáját, a Vándorlások könyvét (1956), esetleg a kórházi ágyon befejezett, eleve posztumusznak szánt összegzését, Az idegent (1962) kellene közreadni? És miért nincsenek színpadon Brechtet, Pirandellót, O’Neillt, Dürrenmattot előlegzó darabjai? A Blőse úrék mindenkinek tartoznak (1938), Az atyai ház (1938), a Vén Európa Hotel (1939), vagy az Akár tetszik, akár nem. Papírszínház, könyvdrámna volna valameny- nyi? Van abban valami megalázó, hogy egy ekkora formátumú író életművét rostálni kezdjük, latolgatjuk a művek esélyeit, s azt tudakoljuk, minek mennyi az értéke a piacon s a kurrens irodalomelméletek kánonjainak küzdőterén. Nem úgy volna természetes, hogy - rokon- és ellenszenveinktől függetlenül - minden fontos és jelentős mű hozzáférhető legyen? Nehéz ezt felfogni. Mert, legalábbis az eddigiek tanúsága szerint, ha Remenyik Zsigmond könyvei könnyen elérhetők volnának, valószínűleg akkor sem sokan keresnék őket. A féket, zablát nem ismerő szenvedély, a szélsőségek közt csapkodó szöveg riasztaná olvasóit? A bomlás, hullás, a totális tagadás, az abszolutizált ember- és világgyűlölet, az anarchikus rombolásvágy? Könnyen lehet. A Bolhacirkuszról írta Németh László: „Aki ilyennek látja a társadalmat, annak nemcsak a polgár bolha, de minden jövő társadalma is cirkusz.” Mi több: káosz. Amelynek hőse, ha van, nem is lehet más, csak lidérc- nyomásos életű monomániás, aki másra se képes, mint önnön pusztulása felé hajszolni magát. Kétségtelen, ez az alvilági kavargás sem igazán vonzó, ez sem az, ami olvasói közül bárkit is önfeledtté tenne, együttérzésre, együtt gondolkodásra ösztönözne. Egy-egy részlet lehet lenyűgöző, megrendítő, dosztojevszkiji mélységeket megnyitó, az egész mégis idegen marad, nyugtalanító, aggodalmat, bizalmatlanságot gerjesztő, elutasítandó, de legalábbis távol tartandó. Hiszen itt szemléletileg és poétikailag az nyilvánul meg a legnagyobb erővel, amitől - tapasztalataink szerint - tartanunk kell: a világ elvadulása, az ember végletes kiszolgáltatottsága, az élet irgalmat nem ismerő irracionalitása. Remenyik Zsigmond művei maradéktalanul, mondhatni, szélsőségeiben élik meg ezt, s így is beszélnek róla. Az „esztelen sors vak forgatagában”, „ösztönök bozótjában” az értelem hitével „reménytelenül egyedül”, lázasan és keserűen, egyre kiábrándul- tabban küzdve. Jelképként is felfogható, hogy 1954-ben, elhallgattatva, magányosan, a Don Quijotéból írt színpadi bábjátékot, amit az Állami Bábszínház azonnal vissza is utasított. Haláláig nem talált ki a vágyott világosságra, megértő és méltányló közönségre, irodalmi nyilvánosságra. Ahogy végrendeletnek szánt Az idegen című regényében alteregójáról írja: „aki magányos és idegen volt életében, az magányos és idegen halálában is”. Mégis „talán lesz, akinek számára példázatként szolgál, hisz egy ember élete - bármily magányos és egyedülálló is - mégiscsak jelent valamit: az én történetem pedig azt jelenti, hogy nem lehet magányosan élni a világban, idegenül az emberek között...”
