Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-30 / 35. szám
Kultúra 2000. augusztus 30. 13 Mindmáig valamiféle értetlenség kíséri, legfőként a Szentszék részéről A Szent Korona eszméje Soóky László ______________ A Szent Korona-féle közjogi rendszer kiindulási tétele az, hogy a korona személyiség, a legfőbb nemzetszemély, a nemzeti hatalom alanya, vagyis a nemzet önmagát személyesíti meg Szent István koronájában. Eőry Karátsonnal, a Szent Korona Szövetség főtitkárával többek között erről beszélgettünk. Kérem, világosítsa meg a Szent Korona-eszme leglényegesebb részeit. A korona mindazt jelenti, amit a magyar nemzet a történelem folyamán produkált. A Szent Korona a nemzetnek a mindenséghez való viszonyát fejezi ki. Tudnunk kell, hogy minden kornak megvolt a maga szemléleti sajátossága, de éppen ezekből a másságokból lehet levezetem azt a közös nevezőt, amely példa nélküli az európai államok történelmében, főként jogfejlődésében. Ebből adódik az az állapot, hogy a mi viszonyulásunkat a Szent Koronához, mindmáig valamiféle értetlenség kíséri, legfőként a Szentszék részéről. Mi lehet az oka annak, hogy a Szent Korona oly nehezen kerül az őt megillető helyre? Külön kell választanunk a Trianon előtti és a Trianont követő időszakokat. Több esetben sor került a korona fizikai és szellemi elzárására is. Volt idő, például az utóbbi ötven év, amikor igyekeztek a koronát kivonni a történelemből. Ugyanakkor pl. Csehszlovákia az ENSZ-ben szorgalmazta a Szent Korona fizikai megsemmisítését is, mivel szerintük magának a Szent Koronának a léte kiszámíthatatlan és előre nem látható bajoknak a forrása lehet. Ez a fajta félelem végigkísérte a Szent Korona létét jószerével az egész huszadik században, s meggyőződésem, hogy ez a félelem volt az egyik okozója az ország kétszeres fel- darabolásának is. Ha a mi történelmi felkészültségünkből indulunk ki, és kellő toleranciával gondolkodunk, akkor talán érthető is lenne az utódállamoknak a Szent Koronát illető bizonytalansága. A mai Magyarországon is egyfajta feszengés tapasztalható, ha a Szent Korona, mint eszmeiség szóba kerül. Ahhoz, hogy érdemi elmozdulás történjen idehaza, a Szent Korona-eszme leglényegesebb részeit le kellene fordítani mai magyar nyelvre. Elsősorban azt a részét, amely ebben az élő, államot fenntartó gondolatrendszerben azonosítható. Itt alapvetően két dologról van szó, amelyből az első a politikai főhatalomnak a személytelenítése: a Szent Korona mint a legfőbb közjogi méltóság és a hatalom egyedüli letéteményese személytelen, senkihez nem köthető. Ugyanakkor a Szent Koronának mindenki a tagja a kezdetektől fogva. Ennek az a lényege, hogy a Szent Korona méltósága mindenkire egyaránt oszlik szét. Ebben az értelemben a nemzet homogén, és az egész nemzet része a Szent Koronának. Most ezeket a dolgokat megpróbálják újrafogalmazni, de minduntalan szembetalálják magukat a Szent Korona eszmeiségével, amely megkerülhetetlen akár az alkotmányozásban is, mert ennél jobb jelenleg nincs. Az újabb kutatások szerint a korona korábbi eredetű, mint azt máig jegyezzük, másrészt viszont a Szent Korona-eszmerendszert még korábbra gyöke- reztetlk. A magyarság körében nem a Szent Istváni térítéssel kezdődött el a kereszténység felvétele. A magyarok nem a kereszténységnek a római és nem is a bizánci formáját gyakorolták. A korona képrendjében ugyanis fellelhető egy keresztény program, amely legalább egy fél évezreddel megelőzi Szent István korát. Maga a korona nagyon sok olyan jelleget hordoz magán, amelyek a kereszténységnek egy mellékágára utalnak, de eszmeiségük mindenképpen korábbi, mint a Szent Korona fizikai létrehozása. Mi lehet az oka annak, hogy a Szent Korona országát a mai napig a világ számos részén, akár Afrikára, akár a Távol-Keletre vagy Dél-Amerikára gondolunk, ismerik és elismerik, ugyanakkor itt, Európában ugyancsak idegenkednek tőle? Létezik egy érdekeket összefűző információlánc, ami a felszínt és a felszínességet továbbítja a befogadók felé, és van egy nagyon ősi, amely a mélyréteget tárja elénk. Az egyik a vakondtúrásról szól, a másik a földgolyóról. Az egyik a történelem felszínéről, a másik magáról a történelemről. Ez az oka annak, hogy a történelem folyását túlélő nemzetek érdekek nélkül fogadják el a folytonosságot, közte azt is, amit a Szent Korona jelent: A társadalomnak mindig az a meghatározója, hogy az igazi többség milyen minőséget képvisel. Akik komolyan veszik a történelmet, azoknak ez a minőség a mérvadó. Ez a minőség akkor torzulhat el, ha a nemzetet valami külső, nálánál nagyobb erő éri, mert annak a hatásai meghatározó egyéneket érinthetnek. Úgy gondolom, hogy az ide vonatkozó, a közelmúltat is jellemző példákat nem kell felsorolnunk. Amikor aztán megszűnik az ilyen jellegű külső hatás, helyreáll a normális rend. Azt gondolom, hogy a jövőben Európa is átformálja a Szent Korona-eszméről és a korona országáról művileg megalkotott véleményét. Mi a Szent Korona Szövetség célkitűzése és feladata? A szövetség a társadalom újraéledésének és nemzeteszmélésé- nek serkentője. 1945-ben a politikai elit a Szent Korona-eszmét tabuvá tette, nemzedékek sodródtak nélküle. A mi feladatunk ennek az amnéziás állapotnak a megszüntetése. Hangsúlyozni, hogy nem bűnös, hanem egy, a történelmét végtelenül tudatosan élő és szervező nemzet vagyunk. Fő feladatunk tehát egy társadalmi minőség rehabilitációja, amely a társadalmi létnek a szellemi aspektusát célozza meg. Heti kultúra Könyvespolc Iván Pinkává: Ölelés Kibédi Varga Áron Hárítani, fosztani A hét fotója A szavak nem tapadnak a valósághoz. Élik a maguk külön világát, nem messze, de nem is egészen közel a valósághoz. A szavak építkeznek, gyönyörű palotákat és félelmetes vízeséseket varázsolnak elénk, bepillantást nyújtanak egy párhuzamos világba, egy radikálisan másfajta világba, amelyet talán másvilágnak is nevezhetnénk. Ki adta nekünk a szavakat, honnan jönnek mondataink? És mire mutatnak, mire utalnak, ha nem képesek tapadni ahhoz, amit jelenteniük kellene, ha a valóság és a szavak között adatott egy rés, amelyet soha senki nem tud befedni? Sokan azt hiszik - nemcsak a magyar nyelvterületen -, hogy a költők feladata az, hogy megmutassák a nyelv elkápráztató bőségét, gyönyörködtessék az olvasót, aki szédülve figyeli, hogy milyen szép és gazdag az anyanyelve. A költő varázsló, szavakkal labdázik. Az utóbbi évtizedekben, ezzel a felfogással szöges ellentétben, elterjedt az a nézet is, hogy a költőnek nem kell megszépíteni- megnemesíteni a valóságot, térjen inkább vissza a mindennapok és az olvasók közelébe. Mondja azt, amit mindenki mond. Kibédi Varga Áron egyik utat sem választja, sem a bőség évszázados, sem az egyszerűség új (nyugati? amerikai?) hagyományát, Hántat-. ni, fosztani: a vers valóságához, ahhoz a szavak által nyújtott másik valósághoz csak úgy lehet eljutni, ha a szavakat levetkőztetjük, ha a nyelvet megfosztjuk attól, amit a nemes közéleti hagyomány vagy a hétköznapok ráaggattak. (Kalligram, Pozsony) Regény A cigolány gyors futásáról s még gyorsabb röptéről, a kőrisbogár kellemetlen szagáról s ama pusztításról, melyet kőrisfa hiányában itt a díszkertek bokrain visz véghez, a vüágító mecsér csodaszerű fényéről, melyet sötét éjeken az árokpart gyepes oldalában nyújt, s mely úgy tűnik fel, mintha oda egy-egy ragyogó csillag volna elhelyezve, a hétpöty- työs böde azon kedves bizalmasságáról, mellyel az ember kezén gyanútlanul sétál, a zöld szöcske hihetetlen nagy szökéseiről, a lőféreg a végtelen sok bosszúságról, melyet az illatos kertek virágos ágyai mélyén tett túrása folytán a kertésznek okoz, a házi és mezei tücsök, amaz éjjeli, emez pedig egész napon át hangoztatott cirpeléséről, a szitakötő hosz- szú, nyúlánk testéről s ragyogó színes és átlátszó szárnyairól ismeretes a mi vidékünkön is. Azt, hogy a légy (musca domestica, tót nyelven mucha) mily mennyiségben pimaszkodik e környéken is, hogy a szúnyog, különösen az ér mentén, mekkora rajokban tanyáz vérre szomjasan, hogy a levelész sokszor micsoda garázdálkodást folytat a kertekben, talán felesleges is mondanunk. Ám említés nélkül nem hagyhatjuk a darazsat, mely kivált a szöllőkben nemegyszer borzasztó kárt okoz, viszont ennek ellenére s legfőképpen ki nem felejthető a méh (apis melifera, tótul pedig csela) mint a rovarok leg- hasznosabbja. Valamint a hangya, mely a méhecskével együtt a szorgalomnak és tevékenységnek igazi jelképe. Ám épp ez utóbbi hasonlatosság emeli a környékünkön föllelhető méhet is minMilota előadásai a méhekről Závada Pál 5.rész den egyéb bogárkától végtelenül elkülönbözővél, hisz vegyük csak észbe, Drágáim, hogy ugyan mit ér a hasznavehetetlen hangya- szorgalom ama hasznosan tevékeny buzgalomhoz képest, mely- lyel a rovaroknak ez a tündér- kasztja örök időktől fogva megteremti nekünk minden földi s égi táplálékok legfölségesebb szubsztrátumát, a mézet?! Adamecéknek hívták azokat a rőföskereskedőéket, akik a harmincas-negyvenes években lakták ezt a főtéri házat, amelyet azért Adamec-villának emlegetünk még ma is. A férfira kevésbé emlékszem, hiszen háborúba vitték, és fogságba került, így sokat nyilván nem láthattam, de a fiatalasszony emlékezetes maradt nekem. Pedig nem hinném, hogy valaha is beszéltem volna vele, hisz a boltot a front után már nem sikerült újranyitniuk, így vevője nem lehettem, azelőtt pedig kiskamaszként nem engem sza- lajtottak a textilkereskedésbe, ahol akkoriban különben is még az ifjú Adamecné korán elözve- gyült apósa, Adamec bácsi volt a rőfös. Áki egyébként egyedüli áldozata lett szegény annak a 44- ben ledobott egyetlen angol bombának, mely falunkra hullva a gyógyszertári utcafrontot döntötte romba, ahová Adamec bácsi betért volna éppen. A gyógyszerészék szerencsére a lakásban tartózkodtak, hátul, és csak Adamec bácsi ajtónyitásának csengettyűhangjára jöttek volna elő, de erre már nem került sor soha. A fiatal Adamec 42-ben vagy 43-ban nősült, de én máig sem tudom, honnan hozta magának ezt a feltűnően szép feleséget, s mivel igen zárkózott életet éltek, ismerősök se hoztak közelebbi híreket róluk, számunkra így elég titokzatos családnak maradtak egészen az eltűnésükig. De mondom, van nekem mégis a szép Adamecnéről egy különös emlékem, sőt, úgy is mondhatom, hogy maradandó élményem. Most már talán elmesélhetem. Nyaranként, pergetés után az én dolgom volt házhoz vinni az előre megrendelt mézet. Aznap reggel, 43 júliusában lehetett nyilván, apám korán útnak indított, hogy a nyolcliteres kisbö- dönt a bicikli csomagtartójára téve, s hozzá még a két befőttes- üvegnyi mézet a szatyorban a kormányra akasztva toljam el szépen a fürdősasszony Horváthnéhoz, de igyekezzek, mert hétre már nyitni megy a fürdőbe, ahol egy személyben volt ő akkoriban pénztáros, öltözői ruhatáros meg takarítónő is. lpiszmogtam mégis valahogy az időt, és Horváthnét már nem találtam otthon. Annak ugyan nem fog örülni, ha a strandra viszem utána a mézet, gondoltam, de én csak lerakom ott neki, hiába zsörtölődik, még mindig jobb, mint ha hazaviszem, és apám leteremt. Megyek a fürdőbe, mi strandnak mondjuk azóta is, hiszen van gyógyvizes meg úszómedencéje is, hátul pedig ró- zsaágyásos-füves napozókertje, s akkoriban itt még minden új volt, alig öt éve nyittatta meg a község. A kapu nincs bezárva, de Horváthné sem a pénztárban nem ül, se odalent, az öltözőknél nincsen, visszajövök a portához, és akkor látom meg a cédulát, hogy nyitás 8-kor. Hát az még háromnegyed óra, de, mondom, mi jobbat tehetnék, megvárom. Leraktam a bödönt meg a szatyrot az öltöző előtti lépcsőre, és odaültem. De aztán eluntam, hát ténfe- regtem kicsit a medencék körül, a nagy ugyan le volt eresztve, úgy ■ emlékszem, ezekben a háborús években csak hétvégenként töltötték föl, de a kicsibe éppen csordogált be vékony sugárban a meleg termálvíz, belepancsoltam. Aztán vizelnem kellett, hát megkerültem a kádfürdők épületét, hogy a csatomaparti bokor mögé húzódjak. Elvégeztem a dolgom, amikor fölcsendül a hátam mögül, hogy..., váljatok, tudom énekelni is:,Álért a nagy szerelmek nem gyógyíthatók, jöjj, hazudj valami elfogadhatót, mondd, hogy fenn jártál a csillagokban, azt is elhiszem, csak jöjj, csak jöjj, szívem!” És ez csengő csalogányhangon ám!, jó, persze, a Karády búgógerle altjánál nincs izgalmasabb, viszont emez eleven női énekhang volt! És az alagsori kádfürdőkből jött, ezek mögül a derékmagasságban sorakozó tejüvegablakocskák mögül, pillantottam oda, nyilván azon a bukóablakon át, amely alig pár centire van csak előrebillentve, így hát látni viszont semmit sem lehet. Hacsak nem... hacsak oda nem kuporodik az ember, és fölülről be nem les, hátha. Hát, ha illik, ha nem, így tett az ember, kivált ha tizenhárom éves volt. Nesztelenül, indiánmódra visszafojtott lélegzettel kúsztam a leshelyhez. És a szívem majd kiugrott, ám a guta is majd megütött attól, amit tapasztaltam. Mert mire sikerült úgy helyezkednem, hogy bal oldalról és egészen föntről kukkantsak be, azt látom, hogy pont be lehet lesni ugyan a falmenti kádba, de abból éppen akkor lép ki egy lábszáracska, bokácska és azzal vége, a dugó is kirántva, s már folyik is le a fürdővíz. A törölköző nő pedig kívül esik a látószögön, nem látni többé, csak hallani, hogy: „Oly hiába oltom el a lámpát estefelé, nem sötét az én szobám sosem, két szemednek izzó fénye ragyog felém, s én nem feledem, sosem feledem...” (folytatjuk)
