Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-16 / 33. szám
2000. augusztus 16. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Hurrikán Denzel Washington meglehetősen csalódottan távozott az idei Oscar- ceremóniáról. A kitűnő színész nem pusztán azért érdemelte volna meg az aranyozott szobrocskát, mert a Hurrikán címszerepének kedvéért megtanult bokszolni, és több mint húsz kilót fogyott. Egy teljes évet szentelt annak, hogy a közönség profi ökölvívót lásson a vásznon. Denzel Washingtont főként azért illette volna meg az elismerés, mert valójában nem játszotta Rubin „Hurricane” Carter szerepét, hanem valósággal odaadta neki magát, tökéletesen azonosult vele. Norman Jewison filmje valós történetet dolgoz föl, ameny- nyire csak lehetséges, ragaszkodva a megtörténtekhez. Rubin „Hurricane” Carter sikeres bokszoló volt a hatvanas évek elején. ígéretes sportkarrierjének vetett véget bebörtönzése. Az ártatlan fekete férfit három ember meggyilkolásával vádolták. Az életfogytiglanra ítélt „Hurrikán” megírta önéletrajzát, amely sok évvel később a Kanadában élő srác, Lesre Martin (Vicellous Reon Shannon) kezébe kerül. A könyv olyan mély benyomást tett a fiúra, hogy levelezni kezdett Rubinnal, majd pedig egy aktivistacsoporthoz fordult, hogy segítsenek bebizonyítani a férfi ártatlanságát. Heti hír Független siker Első komoly munkája, az 1985-ös Florida, a paradicsom óta Jim Jarmusch rendező eltökélten halad a maga útján. Anyagi siker, sztárstátus, a „mainstream” nem vonzza. Most pedig ő döbbeni meg a legjobban, hogy Szellemkutya című legújabb munkája üzleti szempontból sikernek bizonyult az USA-ban. A filmet Jarmusch kelen westemnek, szamuráj-gengsztertörténet- nek nevezi. Főhőse, Szellemkutya az olasz maffia bérgyilkosa, aki sajátos elvektől vezérelve hűségesen szolgálja a bandafőnököt, mert az egykor megmentette az életét. A fekete bőrű Szellemkutya kedvenc olvasmánya Hagakure műve, A szamuráj útja. „Hősöm és jómagam különböző ősrégi törzs leszármazottai vagyunk, ám mindkettő egyformán kihalásra van ítélve - mondja Jarmusch. - A független filmes fogalma mára nem jelent semmit. Kereskedelmi márka, nem több. Számomra a függetlenség azt jelenti, hogy puszta szeretetből csinálok filmet, mert a mozi a művészi kifejezés egyik legszebb formája. Ha rendezői döntést hozok, nem veszem tekintetbe a piacelemzést arról, mit akar a közönség látni. A film szépsége abban rejlik, hogy ismeretlen világba varázsolja a nézőt, olyan utazásra invitálja, amelynek végcélja meglepetés. Mint egy zenei remekmű, ritmusa és dallama ragadja magával az embert.” Batta György költő, publicista a rendszerváltás idején kitért a nagypolitika csábítása elől Nem adja fel a hitét Soóky László Ötvenhét éves vagy, egészen pontosan 1943. január 10-én születtél Rimaszombatban. Mit jelent számodra ma Gömör? Amióta Komáromban élek, hiányoznak az erdők. Balczó Andrással együtt vallom, hogy az erdőkben történő meditatív futások a testi kondíció megtartása mellett erősítik a szellemi és lelki erőnlétet is. Ha kinézek az ablakon, hiányzik a gömöri táj, ami akkor, gyerekkorban belém épült, mint egyfajta táj-ember-mentalitás. Nehezen fogalmazom meg, hiszen vizuális emlékek alig élnek bennem. Olyan ez, mint a háború, amiről szintén nincs élményem, egy pezsgősüveg felbontása, a pukkanás mégis háborús élményeket jelenít meg bennem. Mondom, nem annyira emlékek ezek, hanem inkább valami szellemi ív, amely összeköt engem a szűkebb szülőföld élőivel és holtjaival, apám emlékével éppúgy, mint a ma még ott élő barátaimmal. Azt hiszem, Gömör ma számomra egy belső táj, amire valószínűleg idealizált, csak általam megfogalmazott képeket helyezek el. Ezek a képek egyszer élesek, máskor halványabbak, de tudom, hogy a gyerekkorról szólnak, s mintha repülőről szemlélném Rimaszécset, Feledet, Tornaiját. Olykor megálmodok egy-egy helyszínt, máskor meg csak embereket, olyanokat is, akiket valószínűleg soha nem láttam, csak tudom, hogy GÖ- mörhöz kapcsolódnak. 1965-ben megjelent az első versesköteted, Virágot nyit a puskacső címmel, majd ’69-ben a Testamentum, '74-ben pedig a Huszadik világháború. Költő lettél. Költő maradtál? Saját magamat kell meggyőznöm arról, hogy valamit meg kell írnom. Nálam ez mindig nagyon hosszú folyamat, és az sem biztos, hogy van látható eredménye. Az első három verseskönyvem belefért kilenc évbe, természetesen a szükséges előzményekkel. Azóta egy verseskönyvet írtam, amelynek megjelenéséről csak kevesen tudnak. 1991-ben jelent meg az Egy mondat a szeretetről. A szöveg lényegében Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című opuszának a parafrázisa. Terjedelmében is pontosan ugyanannyi, pontosan 163 sor. Valaki már elmondta előttem, amire magam is rájöttem: a világirodalmat „Engem írnak meg a versek...” úgy (is) lehet gazdagítani, ha nem írsz. Valószínű, hogy egy idő óta csak azokat a gondolatokat vetem papírra, amelyek engem írnak meg. így születnek a verseim, évekig magamban hordozom őket, mint a várandós asszony, ugyanakkor a magzat kihordásának nincs mérhető ideje. Gondolatban most is írok egy hosszú verset, amelynek az utolsó két sorát már tudom: És ráhull az éj, mint egy / arannyal átszőtt falevél - Magyarországra. A hetvenes évek közepén a színpad felé fordultál. Két egyfelvoná- sosból írtál egy egész estét betöltő tragikomédiát Fürjtojás címen, majd a gyerekdarabodat, Töklámpás címen, Budapesten is bemutatták. Kirándulás volt csupán? Akkoriban előkerültek olyan témák, amelyeket nem lehetett versben megírni, másrészt pedig érdekes véletlenek folytán közelebbi kapcsolatba kerültem a színházzal. Először egy drámafordítás kapcsán (Záhradník: Kinek üt a toronyóra?), majd pedig, amint sodródtam az árral, rájöttem, hogy a magyar drámairodalomnak még mindig vannak fehér foltjai, ide próbáltam beékelni a Fürjtojás című színdarabomat, amit ha én értékelnék, a kétórás játékidőből nyolc színházi percet számoltam össze. Azt viszont nem tudom, hogy ez kevés-e vagy elég. Nagyobb élményt jelentett száM. Nagy László felvétele momra a mesejáték, amelyben inkább mertem igazat mondani. Pedig hát ez volna a lényeg: a mindenkori igazmondás. Hosszabb ideig foglalkoztál Fábry Zoltánnal, jegyzetben, versben, esszében egyaránt. A Színek Fábry Zoltán portréjához egy eredendőn belső vallomás. Mi köt ilyen mélyen Fábryhoz? Minden bizonnyal valamiféle tisztaságérzet. Ugyanakkor ha ma írnék Fábryról vagy Fábry kapcsán, akkor minden bizonnyal párhuzamot vonnék Fábry és Márai közt. Nem csupán a születési tér, idő, származás értelmében, hanem a fel-felbukkanó ellentétek miatt is. Miért van az, hogy két hasonló erkölcsi értéket képviselő alkotóember közül az egyik vállalja a kisebbségi sorsot, a másik pedig elmegy a tájból. Lehet, hogy ez nézőpont vagy szemlélet kérdése. Fábry például azt a szemléletet kérte számon mindenkitől, amit magától is elvárt, és amit egész életével prezentált. Elgondolkodtató az, amit te is mondasz, hogy általa talán beszűkült és provinciálissá lett a kultúránk, de hát ő elég nyitott volt ahhoz, hogy ne csupán a kvaterkai részt majmoljuk. Azt hiszem, ha valami megmarad az életművéből bennünk, akkor az a gondolat kell, hogy legyen, ami arra kér bennünket, hogy őrizzük meg magunkat, amíg lehet. Ennek nyilván áttételei is lehetnek, de a mag a lényeg. Először az Új Ifjúság szerkesztője voltál, majd több mint egy évtizedig mint főszerkesztő irányítottad a Kis Építő, majd pedig a Tücsök című gyereklapot. Tudomásom szerint jelenleg is valami hasonló közegben mozogsz. Nem szokatlan egy kicsit 57 évesen újra gyereklapot indítani? Az én idevonatkozó kérdésem a következő: lesz-e 2000-ben olyan magyar család, aki azt mondja otthon, szeretném, ha a gyerekem a magyar iskolában az alapélmények mellett a magyarságtudat élményét is megszerezné? Ameny- nyire én látom, a magyar iskolák ezt az élményt sem itt, sem ott nem biztosítják maradéktalanul. Amíg ez így lesz, addig engem műidig valami arra késztet, hogy tegyek ellene, vagy éppen érte valamit. Ez volna most az én világlapom, amit egydül írok, egyedül szerkesztek, és egyedül terjesztek. Azt sem rejtem véka alá, hogy ez a lap a magyar nemzeti vonalat fogja képviselni. A rendszerváltás idején valahogy kitértél a nagypolitika csábítása elől. Rosszul látom, vagy volt-van ennek valami oka? Valóban felkínálták a parlamenti képviselőséget, de időben rájöttem, hogy nem lelném örömömet abban a munkában, a szabadságomat veszítettem volna el, önmagamat. Nem akartam abba a helyzetbe kerülni, hogy a hatalomvágy győzzön felettem. Azt tartom ugyanis az ember legnagyobb drámájának, hogy akarattal feladja saját kódolt életét, lehet, hogy kicsinyes dolgok miatt. A bennem munkálkodó hit számomra sokkal többet jelent, mint egy esetleg sikeresnek tűnő politikai pálya. Milyennek látod a szlovákiai magyarság helyzetét, van-e valamilyen ide vonatkozó jövőképed? Azt gondolom, hogy a realitás és a vízió között akkor nyílik meg a magyarságnak a legbiztosabb útja, ha a Szent Korona-tant visszaállítják a jogfolytonosságba, ami annyit jelent, hogy a magyarságnak nem kell feltédenül mindig függnie valakitől. Hiszem továbbá, hogy eljön az az idő, amikor a kisebbséget nem kell különválasztani az anyaországi magyarságtól, mert itt, a kultúrák ütközőpontján, ahol mi élünk, ez hamarosan nem lesz fontos kérdés. Gondolatok Nagy Lászlónak, a huszadik század nagy romantikus-népi-szürrealista-mágikus költőjének a születésnapjára „Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort...” Tözsér Árpád _________________ Nagy L ászló egyik több mint érdekes rézkarcán életképek, helyzetképek, kultúrák, civilizációk rétegződnek egymásra. A középpontban talán Romulus és Remus farkasa, az állat lába alatt lerágott koskoponya és egy középkori vár zanzásított mása, jobbra háborús (vagy ünnepel?) zászlók alatt hajladozó város, balra temető, megdőlt keresztek. Fönt, a holdban szerelmespár ül, balra tőlük (csillagok, üstökösök között, valahol a világűrben) fúvószenekar szorgoskodik. S a világűrön túl, időn és téren túl, a kép legfelsőbb csücskében valószerűtlenre kicsinyítve az idill: néhány fa, kanyargó patak. íme, az ember és a világ- egyetem. S ebben a látványuniverzumban minden most történik, s nem extázisbán megidéző- dik, mint a költő ismert, annyiszor idézett s születése idején is, ma is sokunknak emlékezetes monumentális verseiben, a Gyöngyszoknyában, A vasárnap gyönyörében, a Menyegzőben, a Zöld Angyalban. Az Ordas (ez a rézkarc címe) terében kezdet és vég olyan természetes, szimultán egyidejűségbe rendeződik, amely egyidejűség a mítoszok és a görög eposzok sajátja. Sehol egy egzal- tált, ítélkező gesztus, csak tudomásulvétele a megfordult (kifordult?) világtextúrának: szerelmespár a holdban, idill az űrön túl, vonító ordas, koskoponya, kidőlt keresztek a földön. S mindezt absztraktba hajló vonalak eleganciája, racionalizmusa fogja össze. A Jönnek a harangok értem előtti versek költője szövegeinek vásznára - közvetlen érzelmi hatásra törve - nagy foltokban, csomósán rakja föl a festéket, a képzőművészeti alkotásain viszont az egzakt vonal a domináns. A leírt rézkarc 1966-ból való. Valami hasonló csak az utolsó, az 1978-as Jönnek a harangok értem című kötetében jelenik meg. A képzőművész Nagy László a fölismerés, a tudomásulvétel és a leírás bölcsességében jó tíz évvel megelőzte a költő Nagy Lászlót. 1994-ben tizenhárom kitűnő jelenkori költőnk megírta ,József Attila legszebb öregkori verseit”. Az ötvenhárom éves korában elhunyt Nagy László ez év július 17- én lett volna hetvenöt éves, immár az ő „öregkori verseit” is meg lehetne írni. Túlélő és fiatalabb költőink számára ez legalább olyan erőpróba lenne, mint József Attila képzelt „őszikéinek” formába állítása. Ha nem nagyobb: költőnket zárt intézetbeli „bamba délutánokba” beleképzelni („ha eljön néha A. Gyuri / van kaviár, / ramazuri / kezet fog: dr. Rámpái / ...közöl / s ... kieszközöl” - írja az „öreg” József Attila nevében Parti Nagy Lajos), szóval Nagy Lászlót ilyen helyzetekben éppolyan nehéz elképzelni, mint mondjuk, a „tam- burás öregúr” szerepében. S én, most, a költő halála évében megjelenő utolsó kötet darabjait olvasgatva, mégis ez utóbbi szerepre készülődő Nagy Lászlót látom. Nagy elődöket szólító-meg- idéző verseiben, a Berzsenyi szólításában, az Arany úr, az őszikék meg énben, s az Ady Endre andezitből-ben olyan versbeszédet érzek mozdulni, amelyben a hitvány világ, a „kufár lelkek”, az „adóvevők” (vagy ahogy Arany mondta, az „úri lócsíszárok”) ostorozásáról, megítéléséről és elítéléséről a súlypont átcsúszóban van a felismerésekre, a bölcs belátásra, mi több: itt-ott már a szemléletbeli távlat alapvető fontosságú biztosítéka: a humor is megjelenik benne. S továbbmegyek: a Búskomor Vajda Jánost fel lehet fogni akár a költő olyan önmagától távol tartott önképének is, amely a lírai szubjektumot - a szóképek omnipotens indulatai mellett - már nemcsak teremtőként, hanem teremtményként, egész helyett részként, észlelő helyett az észlelés tárgyaként is tudja mutatni. S a szerepnek ez a tudatos megélése, sőt a szerepre való kesernyés rájátszás már valóban a „tamburás öregúr” verselés- módja felé mutat. Mások persze valószínűleg másként képzelnék el a hetvenöt éves Mestert. Ő, a legilletékesebb, sajnos, már nem tanúskodhat e tárgyban, de az utolsó verseiből úgy tűnik, azt már érezte, hogy az erősen retorizált, felfokozott éntudatú versnyelv nehezen továbbvihető. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik - írta Nagy László egy 1973-ból való prózaversében. 1978-ban, a Jönnek a harangok értemben mintha már neki magának sem tetszene annyira ez a nevezetes ostor.
