Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-08-16 / 33. szám

Kultúra 2000. augusztus 16. 13 Emir Kusturica egyszerre több dolgot csinál. Filmrendező és rockgitáros A bosnyák mágus „Most a Cyranóval foglalkozom.” Müllner Dóra _______________ Emir Kusturica, amikor A papa szolgálati útra megy című filmjé- vel megnyerte első cannes-i nagydíját, maga helyett az ün­nepségre egy táviratot küldött. Sajnos, nem tud menni, mert a barátja lakását tapétázza. A mozi politikai fenegyerekét mindig so­kan támadják, de ha filmet csinál - Underground, Arizonai álmodo­zók, Macska-jaj - általában elvi­szi az ilyen szokásos szobrocskát. Ön Párizsban él, mégis a legis­mertebb jugoszláviai bosnyák filmes. 1988-ban emigráltam, de az első demokratikus választások idején megpróbáltam visszatérni a ha­zámba, hogy segítsek. Ám elkez­dődött a háború, és akkor végleg eljöttem. Az utolsó filmem, a Macska-jajt viszont nagyrészt Szerbiában forgattam. Néha ma­gam is megrémülök: már több mint huszonöt éve készítek fil­meket. És első filmem is pont olyan hangulatú volt, mint a ké­sőbbiek. Filmjeim hősei mindig szoros kapcsolatban állnak az őket körülvevő világgal, társada­lommal, de ez most jobban ér­dekli a nézőket, mint korábban. Amióta a háború miatt a balkáni területek ismertebbé váltak, ta­lán többen kíváncsiak a filmje­imre. Miért fontos önnek a zene? A filmrendezés leginkább a zene­szerzésre hasonlít, sokkal job­ban, mint az írásra vagy más mű­vészeti ágra. Ezért én olyan ze­nésznek tartom magam, aki fil­meket készít, bár nem a zenélés­ben vagyok a legjobb. A No Smoking- bán gitározni nekem hobbi, de egyre fontosabb! S fő­ként azért, mert filmjeimben a zene és a kép sosem független egymástól. Az agyamban ez telje­sen összekeveredik. Célom, hogy visszaállítsam a művészetek sok­színűségét, sokoldalúságát. Sok­szor úgy érzem, nem az a cél, hogy az embereket rávegyék, ke­ressenek valami jót az életben. A zene és a mozi fontos része ennek az életnek, és szerintem filmet készíteni olyan, mint zenét sze­rezni, és zenélni legalább annyira szeretek, mint filmet rendezni. Ennek ellenére mégis a filmjei kapcsán ismeri a nagyvilág. Mi az, ami még a zenénél is fonto­sabb? A filmkészítés. A legfontosabb, hogy érzelmekről szóljon. Itt nem azokra a szabványosított érzel­mekre gondolok, amikre a holly­woodi filmek építenek! Azok a filmek csak sokkolni, megrémisz- teni akarnak, miközben pusztán felületes reakciókat váltanak ki a nézőkből. Én azt szeretném elér­ni, hogy a filmjeim mély emberi érzéseket keltsenek. Ezért min­dig az vezérelt, hogy visszatérjek a családhoz, ahhoz a titokzatos tartományhoz, amely mély em­beri érzelmeket képes szülni. Ar­ra akarom kényszerítem a nézői­met, hogy az érzelmeik vezérel­jék a gondolataikat. Éppen ezért minden adandó alkalommal em­lékeztetni akarom az embereket arra, hogy valami hiányzik a mostani amerikai és más hasonló filmekből. Az én filmjeimben va­lódi emberi érzelmek határozzák meg a történetet, melyek érzelmi reakciókat váltanak ki a közön­ségből. Nagyon sok zenész-rendezőt is­mer a zenei és a filmes élet. Ilye­nek például Hal Hartley és Pedro Almodovar. Ön is a kétműfajú al­kotók közé sorolja magát? Én sokkal inkább a társaság mi­att veszek részt a zenekarban, és nem mint valódi alkotó. Nekem a zenélés az emberek, a társaság miatt fontos, és nagyon jó, hogy nem vagyok frontember, mert nem jár annyi felelősséggel. Fele­lősségvállalásból elég nekem a filmrendezés. De nagyon büszke vagyok arra, hogy először Euró- pa-szerte az én filmem, az Underground által lett ismert a Boban Markovi Orkestar. Emiatt fontos, hogy a filmben hallható zenekarok turnézzanak a világban? Ez szerintem pozitív visszacsato­lás, hiszen a filmjeimet meg­határozzák a zenék, amelyek ön­magukban is nagyon jók. Nem is beszélve arról, hogy szerintem azok a muzsikák, amelyekkel 20-30 éve együtt élünk (a rock and rollra gondolok), előbb- utóbb eltűnnek. Sokkal izgalma­sabbak manapság a tradicionális zenék, amelyek a világ újonnan felfedezett helyeiről jönnek, sok­kal izgalmasabbak, mint az an­golszász mintát utánzó rock and roll. Van persze néhány kivétel, vannak néhányan, akik ezt jól csinálják. Ilyen például Iggy Pop, de alapvetően sokkal izgalma­sabb egy jó arab zenét vagy más tradicionális alapokat használó muzsikát meghallgatni. Attól tartok, hogy a rock and roll in­kább társadalmi magatartás, de nem az a zene, amiért meg tud­nánk halni. A társadalmi magatartást emlí­tette. Ön is ott játszott a háború alatt a hidakon? Nem, de csak azért, mert nem voltam otthon. De bandám, a No Smoking játszott, és természete­sen én is ott lettem volna velük, ha Szerbiában tartózkodom! Hi­szen semmilyen politika vagy történelmi indíték sem lehet ok arra, hogy igazoljon bármiféle bombázást. Bármennyire is el akarták tüntetni Milosevicset, a bombázás nem volt jó módszer, így őt csak megerősítették, és ugyanakkor az ott élő embereket támadták. Hiszen Milosevics egy jól megerősített bunkerben vé­szelte át a bombázásokat, míg a többi embernek nem volt ilyen lehetősége. Most milyen tervek foglalkoztat­ják? Tervezek egy szerelmi történe­tet, amelyet Montenegróban for­gatnék, s egy ’92 és ’95 közötti, Boszniában élő fiatal párról szól. Egy másikat Amerikában készí­tek. Az a Cyrano modern kori változata, természetesen Orr cí­men. Majd meglátjuk. Heti kultúra Könyvespolc Mészöly Miklós: Érintések Az „érintések” Mészölynél műfaj is, nemcsak köteteim. Nagyobb lélegzetű esszéi mellett e feljegyzések a va­lóság és a szellemi tájéko­zódás impulzusainak rögzí­tését, feldolgozását, a viszontimpulzus forró tet­tenérését jelentik. Talán meglepően hangzik e bűnügyi hasonlat, de Mé­szöly, aki előszeretettel ne­vezi magát nyomozónak, „érintéseiben” valóban a gondolatok in flagranti el- csípését tekinti fő küldeté­sének. Nem véletlenül. A kor, amelyben ezek az írások születtek, enyhén szólva nem kedvezett an­nak az előítélet-mentes szellemi affinitásnak, ami­ről Mészöly az irányított és manipulált irodalmi élet hol erős kézzel, hol engedé­kenyebben képviselt nor­mái közepette sem volt haj­landó lemondani. Hosszú ideig épp ezért ő volt az élő magyar iroda­lom „fekete báránya”, aki­nek fő bűne a gondolati szuverenitás és öntörvényű- ség volt. Sokunknak, akik egy-két-három évtizeddel után kerültünk be az iro­dalmi életbe, a hivatalos, merev ideologikusság ide­jén nemegyszer igazi intel­lektuális szenzációt, de leg­alábbis új látószöget, új perspektívát jelentettek Mészöly eretnek „érinté­sei”, amelyekben olyan ha­tások és eszmék tükröződ­tek (Beckett, Camus, Wittgenstein, Teilhard de Chardin stb.), amelyekről akkoriban alig lehetett hal­lani, s ha mégis, csak egé­szen más hangfekvésben. Az egykori kultúrpolitika, a maga totalitárius beidegző­déseivel, Mészölyt hosszú ideig ideológiai ellenség­ként kezelte, holott ő csu­pán a szellemi érzékenység formálódására kívánt ha­tással lenni. Meg is volt a hatása, annak ellenére, hogy „érintései” csak elvét­ve, folyóiratokban jelenhet­tek meg, kötetben csupán 1980-ban. A jelen kiadvány azonban (ezt Thomka Beáta rendez­te sajtó alá) nem egyszerűen ama első kiadás felújítása, hisz abban műfa­jilag másnemű írások is vol­tak (esszék, naplók), más­részt már csak cenzurális okokból sem jelenhetett meg akkor az író vala­mennyi „érintése”. így a mostani gyűjtemény, amely A pille magánya, az Otthon és világ kötetekből, sőt fo­lyóiratközlésekből is átvesz bizonyos darabokat, tekint­hető az első teljes és műfa­jilag is „tiszta” Érintések- kötetnek. Sőt, túl e filológi­ai jelentőségen, bizonyos spirituális meglepetést is tartogat: ma, amikor az egykori tabuk ledőltek, s minden tájékozódni vágyó hozzájuthat ahhoz, amire szomjazik, Mészölynek to­vábbra is érvényes üzenete van e tájékozódás hogyan­ját illetően. Nemcsak a gon­dolati tágasság igényét fo­galmazza meg, hanem a szellemi érzékenység fon­tosságát is: a primer hatá­sok tudatosítását, a szelle­mi önismeret követelmé­nyét is. Jelenkor-Kalligram 2000, Budapest Regény G örög írók és filozófu­sok hada csatiakozott eztán a magasztalás- hoz: Demokritoszt a lányai vették rá, hogy rendszeres mézfogyasztással nyújtsa meg az életét, s filozófusként is vallotta, hogy a testet belül mézzel, kívül pedig olajjal kell táplálni. Élt is boldogan 109 évig. Püthagorász azt hirdette, hogy a méz tisztítja a gondolatokat, ezért főleg csak mézes kenyeret evett, ugyanerre biztatva tanítványait is. Ariszto­telész pedig állítólag egy egész könyvet írt a méhekről, én sajnos nem láttam, de szívesen belenéz­nék, ha megvolna magyarul. Emlegetnek továbbá egy Diodorosz Szikulosz nevű törté­netírót, aki szerint az embert a nimfák tanították meg a méhész­kedésre, mégpedig Attikában mutogatták meg egy Ariszteiosz nevű szerencsefiának, hogyan kell kasokat fonni és a kaptárkö­veket úgy vájni ki üregesre, hogy ott méheket lehessen tartani. Hát nekem az ilyen történész tet­szik! Aki skrupulusok nélkül odainti még a tudományos histó­riába is a lenge nimfát, és senki se mondja rá, hogy a nyálcsorga­tó vén disznó makkal álmodik! Vagy hogy mondjam?, csiklóval, ha így stílszerűbb. Mézes ajak­kal. Már bocsánat a szóért. De ezt majd lehet, hogy letörlöm, most iszom egy kortyot. Jó, mon­dom tovább: A régiek közül a ró­maiak írtak a legtöbbet a méhé­szetről, mert őnáluk ez az általá­nos műveltségnek volt része. Ma­gyarán bunkónak számított, aki nem tudta, mi az a propolisz, a raj- zási ösztön vagy a virághűség. Vagy hogy mely isteneknek mikor illik odavinni a mézzel lelocsolt ál­Milota előadásai a méhekről Závada Pál 3.rész dozati ételt, a meleittát, és hogyan kell azt elkészíteni. Következés­képpen nemcsak a természettu­dósok írták meg a szükséges isme- retteijesztő műveket, hanem a tör­ténészeket, sőt a legnagyobb köl­tőket is foglalkoztatta a téma, mint Vergiliust és Ovidiust. Utóbbit el­sősorban, nem először és utoljára a világtörténelemben, a szerelmi szál: Ars amatoria című könyvé­ben szerelemfokozó szerként ün­nepli a mézet. A természetrajzo­sok józanabbja viszont fölhívja persze a figyelmet az önmegtar­tóztatásra is. Szép dolog a szere­lem, de éppen ha méhekkel ké­szülsz foglalatoskodni, csitulj le és mosakodj meg, mert ezek vi­szont megvadulnak a szagától. Csakúgy, mint az illatosítószerekétől. Tanítja Plinius. Egy COlumeUa nevű tu­dós gazdálkodó és apiárius pedig még szigorúbb: Kerek perec megtiltja, hogy méhészkedés előtt három nappal szerelmes­kedjünk, továbbá hogy lerésze- gedjünk, sós és fűszeres ételt együnk, különös tekintettel a fokhagymára, és ő is előírja az alapos mosdást. De nemcsak azért kell így cselekednünk, mert különben összevissza le­szünk csípve, hanem azért is, mert ha megszegjük azokat a ti­lalmakat, amelyek elejét vennék az illó szagoknak, az a méheket zavarja, rossz nekik. És ne bántsd a méhet, hisz ő is érez. Ideillik, ezért be kell toldanom, de nem tudom, szabad-e, Ma­riskám, fogd be a füled. Hogy ugyanis a fentieket magam is meg tudom erősíteni, bár még ma sem hiszem el, hogy ez a dolog törvényszerű volna min­dig. Még legénykoromban tör­tént, mikor az én Marikám ölel­getésére minden alkalmat meg­ragadtam, ami kínálkozott, sőt még azt is, ami nem. De hát a menyasszonyom viszont, úgy éreztem, ha csupán megszólal, elmosolyodik vagy akár csak megmozdul is, folyton kínálko­zik, miközben persze oda nem adta volna magát. Ezért aztán mindig olyankor volt velem me­részebb a ruhácskái alá is betapogatni hagyó ölelkezés­ben, ha a hely vagy a helyzet képtelensége miatt nem kell at­tól tartania, hogy túl messzire jutnánk, vagy neadjisten a célba, így történt ez aznap alkonyaikor is, amikor becsaltam néhai Maco nagyapám méhesébe. N yár eleje volt, perge- tés előtt, az akác-fő- hordás véget ért, a lé­pek már szépen kihizlalva, pecsételve, a méz megérett, a lecsitult méhek egy része pedig szépen csomóban csücsült vagy csüngött a szálló­deszkák alján, semmi mozgás. Mi pedig ott bújtunk össze a deszkanyoszolyán ülve a napra­forgószár kerítés, a kaptársor meg a nyíló mályvarózsák taka­rásában, mi tagadás, egyre föl- hevültebben. Merthogy a nyel­vem már zabolátlanul csúszkált föl-alá az áhított nyakon, álion, orcákon, pillákon, ajkak és keb­lek közt, az ujjaim pedig a szok­nya alatt jártak, amit csak von­tam egyre följebb, és furakod- tam, amerre kellett, míg az én Mariskám szédülten sóbajtozott a fülembe. És nyilván ezért nem hallottam meg a fölbolydulást, ahogy a méhfürtök bevadulva nekilódultak, hanem csak Mari­ka megvonagló jajkiáltására kap­tam föl a fejem: Hát a szoknya körül ott támad már az egész raj! Menyasszonyom pedig ellök, föl­pattan, és rémülten csapkodva le magáról a méheket menekül. Mikor utolértem, bosszúsan hányta szememre, majd vigasz­talásomtól elsírva magát pana­szolta, hogy fönt, combjának az érzékenyebb belső felébe szúrta bele egy méhecske a fullánkját. De hogy csókkal gyógyítsam, vagy hogy legalább megvizsgál­jam neki a sebesülése szépséges helyét, hát erről hallani se akart. Erre azt ajánlottam cserébe, hogy bedugom a karomat a kap­tárba, mint egy Mucius Scaevola, és akkor kölcsönösen ápolhatjuk majd egymás sebeit, mire ő ne­vetve vonszolt el a méhestől. De itt akkor le is zárhatjuk ezennel az ókort. Tudvalévő, hogy a helybeli öregek még ma is gyak­ran hívják a kaptárt klátnak, ami annyit tesz: tuskó - szűkebb ér­telmű és tájnyelvi szóval: köpű. Bizonyságául a kivájt fatörzs méhodú céljára való alkalmazá­sának. Körzetileg illetékes hely- történetünk ebből kifolyólag úgy tartja, szlovák telepes őseink ilyen fába vájt méblakásokat hozhattak magukkal Hontból, Nógrádból vagy Gömörből az eredetidőkben, Mária Terézia uralkodásának közepe táján, a nagy letelepítések során, és eze­ket a tuskó-kaptárakat használ­ták (tetejükön fedél, alul röp- nyílás, belül léptartó pálcikák), míg át nem tértek majd a szal- mafonatú kasokra (tótul kvose, kosárfűzvessző vázon szoros szalmafonat, majd az egész beta­pasztva agyagos, pelyvás sárral). Azt is mondják - és akkor már persze írják is -, hogy az alföldi szlovákoknál a méhészkedés az Alföldre való letelepedéssel egy időben terjedt el. Persze, hiszen annakelőtte még nem alföldiek, hanem felvidékiek voltak. De ha félre is a tréfát, akkor is mondha­tom nektek akár úgy is, hogy amióta világ a világ és virág a vi­rág, méhészkedtek a szlovákok is, csakúgy, mint a többi népek, tán csak az eszkimókat kivéve, nem? (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom