Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-06-21 / 25. szám
12 2000. június 21. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Árvák hercege Lasse Halstrtöm hét kategóriában Oscarra jelölt filmje a második világháború éveiben játszódik. Dr. Wilbur Larch életét a St. Cloud Árvaház lakóinak szenteli. Kedvence a felnőtté válás küszöbén álló Homer Wells. Az árva fiút a doktor mindenre megtanította, amit tud. Wells valóságos orvossá vált az intézeti évek alatt, csak diplomája nincs. Szeretetben nem volt hiánya, hiszen Larch a fiaként bánt vele. Egy napon mégis elhagyja a St. Cloudot, a doktort, kis társait, hogy megismerje az életet. Egy farmra kerül, ahol nemcsak a mező- gazdasági munka, a fekete bőrű napszámosok nehéz sorsa hat rá a felfedezés erejével. Megismeri a szerelmet is. Lassan kiderül, a doktor igenis felkészítette az életre, tud felelősségteljes döntést hozni. Annak is elérkezik az ideje, hogy visszatérjen az intézetbe, hogy Wilbur Larch akarata szerint ő legyen az utóda... A film a nézők érzelmeinek egész skáláján játszik, a köny- nyezéstől a kacagásig. A szereplők hús-vér emberek, egyetlen túlidealizált vagy ördögien gonosz figurát sem találni benne. A történet végső kicsengése optimista: a világban mégiscsak a jó szándék uralkodik. Az érzelmekkel teli film bravúrja, hogy sikerül elkerülnie a giccses hatásvadászatot. _______________Heti hír Wo ody álmodik Nem sokkal azután, hogy megvált régi producerétől, Woody Allén három filmre szóló szerződést írt alá a Dream Worksszel. A megállapodás értelmében ezentúl az „álomművek” fogja forgalmazni Allén filmjeit az Egyesült Államokban. Az egyezség senkit nem ért váratlanul, mivel Allén legújabb, Hugh Grant főszereplésével készült vígjátékét már a Dream Works forgalmazza, s a filmrendezőt már több mint egy évtizede jó kapcsolat fűzi a mamutcég egyik alapítójához, Jeffry Katzenberghez. „Remek dolog Jeffreyvel dolgozni, ő ugyanis mindig tudja, hogy filmkészítéskor mire van szükségem. S ami ennél is fontosabb: nagyon jó humorérzéke van” - állítja Allén, aki ősszel kezdi el forgatni első filmjét a Dream Worksnek. íratlan szabályok szerint bírálatra válaszolni „nem elegáns” Magyar szárnyvonalak Filep Tamás Gusztáv Csak a napokban került az Országos Széchényi Könyvtár szabadpolcára a Vasárnap 17. száma, amelyben Kocur László bírálja a Magyar szárnyvonalak főcímű antológiában szereplő csehszlovákiai magyar prózaírók kiválasztásának szempontjait, illetve az értük felelős szerkesztő munkáját - vagyis az enyémet. íratlan szabályok szerint bírálatra válaszolni „nem elegáns”; mégis kénytelen vagyok megjegyzéseket fűzni - csak a legszükségesebbeket - Kocur dolgozatához. Megállapításai és tételei közül leginkább az alábbiak kedvetlenítet- tek el (a további, szerintem vitatható szövegrészek ugyanis mind ezekből származnak): A kötet megszabott tematikája valamelyest korlátozza a válogatás szempontjait. 1. A cikk második bekezdésében arra utal, hogy a válogatásban szereplő, a,délvidéki magyar iro- dalom”-ból választott írások kapcsán fogalmazza meg mondandóját. Említi is Monoszlóy Dezső, Ébert Tibor, Dobos László, Grendel Lajos, Vajkai Miklós, Hogya György és Fábián Nóra nevét; többségüket minősíti is. 2. „Azon túl, hogy valamennyi besorolt alkotó Szlovákiában, magyar nyelven ír(t), egyéb kohéziót nem vélek felfedezni” — ti. a szövegek között. 3. „Ha beszélhetünk szlovákiai magyar irodalmi kánonról, akkor nem bizonyosan a legerősebb kanonikus pozícióban levő írókból válogatott” a szerkesztő. Éppen ezért „az antológia [...] mint szerkesztői teljesítmény közepes vagy annál gyengébb”. Az első ponthoz: Kocur véleményével szemben az antológiában a felföldi kötődésű írók közül az említetteken kívül szerepel még Márai Sándor, Pozsonyi Anna, Darkó István, Szalatnai Rezső, Jócsik Lajos, Peéry Rezső és Tamás Mihály. Igaz, ők a Kárpát-medencei hagyaték című ciklusba soroltattak, de nincs okom föltételezni a kritikusról, hogy nem olvasta el a kötet tartalomjegyzékét. A Tamás Mihály-szemelvényí egyébként nem én választottam Szabó Ottó: Idegen tollak ki, hanem S. Benedek András, a kötet kárpátaljai írásainak szerkesztője. (A kárpátaljai irodalmi hagyomány részét képezik ugyanis bizonyos két világháború közötti csehszlovákiai magyar írók is. Ez arra figyelmeztet, hogy a felvidéki magyar irodalom - Kocur álláspontja ellenére - valamivel közelebb van a kárpátaljai magyar irodalomhoz, mint a holdbéli magyar irodalomhoz.) A második ponthoz: a kritika tárgyszerűségét nem támasztja alá ugyan, de tény, hogy a kötetnek van viszonylag pontosan meghatározott tematikája, olyan fő motívuma, amelynek valamilyen formában meg kellett jelennie minden szövegben - ez pedig az utazás, a helyváltoztatás és annak hatása, következményei az alkotóra vagy szűkebb-tágabb közösségére. Bizonyára nem tűnik merő szofisztikának, ha megjegyzem, hogy a kötet megszabott tematikája valamelyest korlátozza a válogatás szempontjait. Nos, ezt a témakört természetesen lehet üresnek, ödettelennek, konzervatívnak vagy bármi egyébnek nevezni, a kritikus minősítheti partikulárisnak vagy lebegőnek. Csak egyet nem tehet - nem tájékoztathatja úgy az olvasót, mintha e tematika nem létezne, s nem volna efféle kapocs a szövegek között. A harmadik ponthoz: Arról, hogy mit, hogyan, milyen szempontok szerint akartam fölmutatni a kötet általam szerkesztett részében, nem részletezem; ha olyan felkészült szakember sem talált meg ezekből semmit a szövegekben, mint amilyen Kocur, tényleg nagyon el lehetnek rejtve bennük. Lényeges viszont, hogy hogyan készült a válogatás rám jutó része. Kétféle módszert kellett követnem: a már nem élő szerzőktől (Szalatnai és Tamás kivételével) magam választottam egy-egy írást, az élők közül pedig én jelöltem ki tízegynéhányat, akik a kiadótól fölkérő levelet kaptak: küldjenek a kötetbe illő, lehetőleg publikáladan (vagy kötetben publikálatlan) írást. Pontosítok: arra, hogy megkapták a fölkérő levelet, nincs garancia (csak egyikükről tudom bizonyosan, hogy a felkérés nem érkezett meg hozzá), de az biztos, hogy a megszólítottaknak körülbelül a fele nem válaszolt. így két csoportba sorolhatók azok a szerzők, akiknek írása a kötetbe került: az egyikbe tartoznak azok, akik felhatalmaztak arra, hogy válasszunk ki valamit az életművükből, a másikba azok, akik elküldték egy vagy több szövegüket. Következésképpen nagyobb probléma lappang itt, mint egy szerkesztő bizonytalan ízlése. Elsősorban - ezt egyébként a kötet bemutatóin (Dunaszer- dahelyen, Losoncon és Budapesten) el is mondtam -: a csehszlovákiai magyar irodalom önreprezentációjának elégtelen volta Magyarországon, illetve a magyar kultúra fővárosában. A történet tanulságai felől viszont némileg csúfondáros fény vetül Kocur mondandójának irodalomelméleti alapozású részére is. Az „irodalmi diskurzus” „releváns elemei” megjelölésében egyre több a bizonytalansági tényező. Az legalábbis gyanítható, hogy nem azok zárják ki magukat a diskurzusból, akiknek van mondanivalójuk, ha efféle felkérést kapnak, hanem inkább azok, akiknek nincs. A kritikusnak természetesen nem kell ismernie azokat a tényeket, amelyek a könyv mögött állnak. Kocur azonban ismeri őket. Részben azért, mert magam mondtam el őket neki körülbelül két hónappal az írása megjelenése előtt. Részben pedig azért, mert elég egyértelműen szerepelnek a könyv Bognár Antal fogalmazta fülszövegében is: „Levélben kértük fel a határon túl élő vagy onnan elszármazott, szomszéd országi kötődésű kortárs magyar prózaírók színe-javát, hogy friss alkotással, az előzetes válogatói javaslat jóváhagyásával vagy módosításával segítsék e vállalkozást. Akitől nem érkezett visszajelLehet, hogy az ő szempontjainak a fölkért szerzők eredeti listája sem felelne meg. zés, azt nem szerepeltethettük.” A fentiekkel nem akarom azt sugallni, hogy Kocur megállapításai általában vagy minden esetben alaptalanok. Lehet az is, hogy az ő szempontjainak a fölkért szerzők eredeti listája sem felelne meg. Függedenül attól, hogy mi a célja - az értékhierarchia átrendezése vagy, ellenkezőleg, érvényesítésének számonkérése -, helyénvalóbb, ha ezt a szövegek elemzésével végzi el. A levélforma egyszersmind tökéletesen indokolja az emlékszerűséget, a töredékességet és a beszélt nyelvi közvetlenséget is Hab nélkül: az aktus meg a nagyi-porcelán Polgár Anikó _____________ írá som címe Mizser Attilának a Vasárnapi anziksz című szonettjéből való. Az „urbánus” emléktöredékeket egy klasszikussá vált formába átfolyató vers a szerző Hab nélkül címmel nemrég megjelent kötetének egyik jellegzetes részlete. Szándékosan használom a verssel kapcsolatban a „részlet” szót, hiszen a rendszersze- rűen építkező kötet egyes darabjai összefüggésükből kiragadva egy nagyobb (olykor szinte epikus) versfolyam epizódjaiként is olvashatók. Ha a Hab nélkül című kötetbe bele kívánjuk olvasni ezt az epikus vonulatot, akkor a történet egy vonatutazással kezdődik, majd a Vasárnapi anzikszban is említett „hősünk” egy „parti túrát” megtéve Fülekre ér, ahol „belép egy helyre”, rálép „a lakótelep határát szegélyező bokor nyakára”, Amstelt iszik, a teraszon fekve bámulja a csajt a szemközti ablakban, strandol, aztán újra utazik (Tamagocsi, Vasúti Zugfű című versek), koncertre, színházba megy, s „az est mint tántorgó teli palack / végül elér szétömlik mindenütt”. Közben úgy, mint a színterek, az időjárás is változik: az első versben „a forróság elérte / a völgyet”, a Naptűnésben című versben pedig már „beborul”, a bárányhab városa felett pedig „minden felhő megáll pisálni”. Ha maradunk ennél az olvasatunknál, akkor hamarosan azt is megállapíthatjuk, hogy törA melankolikus sorokat is kénytelenek vagyunk ironikusan olvasni. ténetünk egy levélbe ágyazódik bele: az első ciklus a Szia, Kati! megszólítással kezdődik, a harmadik pedig egy utóirattal végződik (P. S. című vers), melyben a levélíró (talán újraolvasva eddigi beszámolóit) ironikus önvallomásával kérdőjelezi meg történetünk jogosultságát. A levélforma (mint a kötetre önkényesen ráhúzható rendszer) egyszersmind tökéletesen indokolja az emlékszerűséget, a töredékességet és a beszélt nyelvi közvetlenséget is. A kötettel kapcsolatban azonban nem kell feltétlenül egy külső kategóriákból eredeztetett indoklást keresnünk. Szerkezetét akkor is szabályosnak találjuk, ha „egyszerűen” egy háromciklusos rendszerként olvassuk. A ciklusokon belül azonban nem a történeteket, hanem a versformákat kell figyelnünk: a három ciklus há- ropi lépcsőfok a szabad versektől (Szia, Kati! című ciklus) a rímekkel vagy időmértékkel szabályozott versformákon át (Snitt című ciklus) a kötet szempontjából a legnagyobb kötöttséget képviselő (hiszen az időmértéken és a rímelésen kívül a sorok számát is szabályozó) szonettekig (Hab nélkül című ciklus). A több szempontból is átgondolt szerkezetű kötet „szöveg- részletei” elevenek, játékosak és fiatalosak. A szövegekből áradó nyelvi elevenség hatására a melankolikus sorokat is kénytelenek vagyunk ironikusan olvasni. A versek általában alkalmi szövegekként határozzák meg magukat: konkrét személyekhez írt levelek, konkrét eseményekre való reagálások. Az alkalmi utalást egy esetben lábjegyzetben oldja fel a szerző (Pepita - „a költő kedvenc kocsmája”), s ez a feloldás - a versköteteiben teljes jegyzetapparátussal dolgozó Géher Istvánéihoz hasonlóan - a vers alkalmiságának alátámasztásával nem a vers egyértelműsítéséhez, hanem kitágításához és ironikus hangvételének megerősítéséhez járul hozzá. (Mizser Attila: Hab nélkül, AB- ART Kiadó 2000)
