Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-04-12 / 15-16. szám
Irodalom 2000. április 12. 21 Monoszlóy Dezső Bölcső és koszorú Esik, lesik az esőt a lányok. Ez, a kíváncsiság derűjét árasztő verssor jutott az eszébe, bár a gyászolókra szemerkélő mostani inkább szomorúságot sugallt. Élet Mihály, aki a tárt sír közelében állt, a papi szoknya alól elő- fintorodó, sárhoz szokott bakancsot szemlélte, és abban reménykedett, a bakancs tulajdonosa végre kikecmeredik az általánosságok ismételgetéséből, hiszen a cinteremben már elég hosszadalmasan szónokolt. A búcsúbeszédnek azonban nem akart vége szakadni. A földi bánatot elűzőn, a szeplőtlen fájdalmas szűzanya szenvedéseire utalt, bátran szembenézve a feketébe öltözött árván maradottakkal. Mihálynak úgy tűnt, a papnak váratlanul sikerült a halottat megidéznie, életének utolsó éveiben, de alighanem azelőtt is, a kicsorbult litánia nyomorúságos szűzanyjának szerepében igyekezett tündökölni. Kitartóan tudott panaszkodni, kidomborítva saját már- tíriumát, s ilyenkor a sok-sok éve halott férjére is záporoztak a zokszavak. A bakancs ráncai hirtelen a kálvária dombjává gub.ancolódtak. Mihály Józsefet kereste, de ő úgy látszik, ugyancsak hamaKora tavasz rabb távozhatott az élők sorából, nem kellett végignéznie a keresztre feszítést. A nők tovább élnek, mint a férfiak. Végül ők is meghalnak. A halott is meghalt nyolcvankét éves korában. Ebben volt valami megnyugtató. Az egyetlen halál ijesztő, de hogy mindenkit elvisz az ördög, alighanem hamarosan őt is, ez csöppet sem fenyegető, sokakat egyszerre nem lehet megrendültén gyászolni. A valamikor meggyászoltak gyásza elkopik, a szakadatlan halál óriáskígyója koszorúk, szalagok alatt lapul, nem kell különösebben tudomást venni róla. Az eső elfátyolozta a halvány napsütést, Mihály mégis észrevette a temető szélén, a fák mögül kikandikáló fiatal nőt, aki úgy tett, mintha nem tartozna a temetéshez. Pedig odatartozott, és hozzá is, néhány éve még az ő szeretője és a halott rokona volt. Milyen fenntartás nélkül szakadnak szét a világi kapcsolatok! Épp oly kegyetlenül, mint élettől a halál. Talán még gyötrőbben és érthetetle- nebbül. A fiatal nő egyszeriben a papi bakancsra nyúlt, meztelenül és kéjelkedőn. Utána más asszonyi alakok hemperedtek köré. Vidámak voltak és bánatosak, együttvéve múlandóságuk szeszélyességével telt meg a levegő. Mihály szippantott egyet, szagukat, parfümük illatát kereste, nem az orrával, hanem szájpadlásához , nyomuló nyelvével, szerette körülcsókolni mindazt, ami szerteillant. A pap megáldotta a koporsót, a sírásók hozzáláttak, hogy a mélybe eresszék. Egyre durvább hangot hallatva zuhantak a göröncsök. Az a marha menjen jobbra, dörrent a siető ásócsattanások közül. Mihály osztályfőnökének ministrált, az ő eligazító szavai voltak, amikor rossz oldalra indult a misekönyvvel. De talán ennek a nagy bakancsú lelkipásztornak szólt, hogy hagyja végre abba a kenetteljes búcsúztatót, térjen át emberi szóra, vallja be, nem szerette a halottat, ezt itt, úgy- ahogy kötelességből csinálja, holnap és holnapután is meghal valaki, tovább kell fújni a bemagolt maszlagot. Nem lehet mások orrára kötni, ami amúgy se rájuk tartozik. Lassan a temetésnek vége lesz, gazdasszonya ma kacsát süt, annak az illatával van tele a közvetlen elvárások kenguruerszénye. A fiatal nő póniléptekkel már elmozdult a fák mögül, csak a koszorúkat kell a szertartásra borítani. Egyszer volt, hol nem volt, lebegett láthatatlan szalagként a sír felett, kicsit a meséhez tartozón, de egyúttal valóságerejű- en. Volt egyszer egy kisfiú, meg egy parányi ablakú, állatkerti bábszínház. Az ablaka legtöbbször zárva volt, de néha felpattant, s ott harcolt Vitéz János és Paprika Jancsi a gonosz boszorkánnyal. Rengeteg kíváncsiság, lelkesedés tapadt ehhez a ritkán nyíló ablakhoz, aztán ez a lelkesedés leolvadt róla, a kisfiú felnőtt, megöregedett. Volt egyszer egy halott, aki Mihálynak semmit sem jelentett, de valahol mégis, a véletlenségek láncszeme volt. Felutazott a nagyvárosba, lánygyermeket szült. Na igen, csakhogy a véletlenségek is megöregszenek, jelentőségüket veszítik. Ebben van valami megnyugtató. A koszorúk alatt lapuló halál óriáskígyóra hasonlít. Innen persze nem lehet feltámadni, de hát akkor honnan és hogyan? Valaki megérintette a vállát. Fiatal női kéz volt. Mihály úgy érezte, bölcsőjét lökte meg a mozdulat, és ő, a temetői virágillat bódulatában benne ringatózik. Könözsi István felvétele Ady Endre Az egyke Franciaországban él egy derék ember: Piot nevű. Szenátor és francia, de magyar mágnás is lehetne az eszével. Ő is csak annyit lát, mint egy mai gróf Széchenyi. Sztrájkolnak az anyák. Talán a maguk titkos módján az apák is. Ennyit látnak ők: Piot és Széchenyi. Hogy Baranyában és Alpes Maritimes-ben nem szülnek elég gyermeket. Pedig a gyermek szükséges ugye? Többnyire gyermekből lesz a felnőtt ember. Franciaországban őrült kivándorlás sincs. Es mégis fogy, már nemsokára fogy a lakosság. Magyarországon dupla a baj. Az egyke még csak világra jön sok könyörgésre. De ha nem vigyázunk reá, elmegy Amerikába. Tűzzünk ki prémiumot talán? Piot szenátornak körülbelül ez az eszméje. Széchenyi, a magyar Piot, sem mond okosabbat. Pedig Széchenyi tovább mehetne egy lépéssel. Ő magyar mágnás. A magyar mágnások szerint Magyarországon a lótenyésztést a verseny és a totalizatőr emelték magasra. Ha ez igaz, s ha már egy magyar főúr fölcsap szociológusnak, miért nem mondja ki, ami a szívén fekszik? Hogy tegyünk próbát a magyar anyáknál is a totalizatőrrel? Mennyivel okosabb ember Piot szenátornál és Széchenyi grófnál - Csányi képviselő úr. O baranyai őszinteséggel kimondta egyszerre azt, amire egy egész irodalom kellett Franciaországban. Hát miért szüljön a baranyai asszony? Hogy bérest adjon a Frigyes főherceg uradalmának, vagy Sárit a budapesti aszfaltnak? És miért nincs tizenkét gyermeke gróf Csekonicsnak? Miért szaporítson éppen a szegény ember? Franciaországban ma már éppen olyan becsületesen beszélnek erről a kérdésről, mint a közélelmezés ügyéről. Gyermek kell? Adjatok hozzá vagyont és igazságosságot. Ha ezt nem teszitek, akkor ne zaklassatok bennünket, nyomorultakat. Kérjétek számon a meg nem született francia gyermeket a Lebaudyak- tól, a Rotschildoktól, az Uzés hercegektől. Akiké a jómód, azok gondoskodjanak a nemzeti népesedésről. Micsoda kegyetlenség ugratni a szegény embert, hogy szapora legyen. Tessék megnősülni a kalocsai érseknek és a váradi püspöknek. És tessék nekik húsz, törvényes Húsvéti tárca r Á lmatlanul forgolódott fekhelyén. Hol az alkonyaikor félbehagyott munka, hol meg a másnap lassú érkezése nyomasztotta, de eszébe jutott a háza előtt kapáját tisztogató szomszédja, aki előbb érkezett haza, mint ő, s furcsa dolgokat mesélt a Mesterről és mindarról, ami a városban történik. Nem lepte meg mindaz, amit a templom megtisztításáról hallott, de az sem, ahogyan az írástudókat és a farizeusokat kioktatta. Száz és száz gondolat sorjázott az agyában. Érezte, hogy lelkében bizonytalanság dúl. Azon töprengett, hogy mennyire az idő és erő híján elhalasztott feladat, és mennyire a még hazaindulásakor gondolatban holnapra magára kirótt munka nem hagyja elaludni. Asszonya békésen szuszogott mellette. Fiai a lefüggönyözött belső szobában, olykor-olykor szelíden sóhajtottak álmukban. Amikor már végképp nem remélt álmot, kiült a háza udvarának sarkában Ti everő ormótlanul nagy békasókőre. Belehallgatott az éjszakába. Kutyák nyüszítettek, valahonA legsötétebb éjszaka Dusza István nan mintha álmában rikoltó madár hangját hozta volna az udvar négyszögében szellővé szelídülő szél. Ez hát az éjszaka csendje. Az ünnep lassan elmúlt, s ő remélte: az elkövetkező csendes napok munkára és pihenésre ugyanannyi lelki békét hoznak. Istenben bízott. Ezt a bizodalmát, ezt a holnapot ígérte a Mester is, amikor a megérkezése után a városban többször is beszélt a sokasághoz. Kétszer is ott volt a sokadalomban, de igazából alig látta a Mester arcát. Csak hangját hallotta, így ebben a feszült éjszakában is azt idézhette fel, amit a templom lépcsőjén az embereknek mondott: „Látjátok mindezt? Bizony, mondom néktek: nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” Ismét megborzongott. Miközben ült a kövön, úgy tűnt fel neki, mintha a Mester hangja mellette hangzott volna fel. Beleborzongott. Az udvarban azonban senki sem volt. Csak a fal éles árnyéka vonult előre nesztelen, a kertek olajfái fölött járó hold fényével ellenkező irányban. Amikor már-már elbóbiskolt, úgy érezte, valami kábulatból riadt fel. Szemét az égre emelte, s meglátta a derengést az ég alján. Váratlanul siető és izgatott emberek lépteit hallotta az utcáról, akik hangos kiáltozással közeledtek. A fal mögött római katonák lándzsáin vészjóslóan villant meg a holdfény. Nehéz, de gyors léptekkel haladtak el, miközben káromolva noszogattak valakit. Aztán egy lassan osonó ember sarujának meg-megszakadó ne- szezését hallotta. Távolodóban még elérte a párbeszéd foszlánya, amikor egy nő megkérdezett valakit, hogy ismerte-e ezt az embert, aki a názáreti Jézus. A választ már nem hallotta, mert megszólalt a kakas, s utána sorra a város valahány tara- jas madara. Felállt, s odalépett a kút melletti dézsához. Kezét könyökig mártva a vízbe, megérezte a testét elborító lázat. Nagy és mély kortyokkal ivott. Megmosakodott, magához vette a kapát, az este rákötött tarisznyát, benne a maradék ko- vásztalan kenyérrel, s a hajnali derengésben elindult az újra elcsendesedett utcán a mező felé. Nem ment a kapálás, így mielőtt a nap delelőre hágott, már hazafelé tartott. A város utcáin izgatottan kiabáló emberek jöttek vele szembe. Egyiküknek sem értette szavát, csak a kétségbeesést látta az arcokon. Egyre többen jöttek, köztük síró asszonyok. tömegben római katonákat látott, s egy embert, akinek karjait egy keresztfához kötözték. Közben két római korbácsolta szakadatlanul. Megállt a vonuló tömegben, s amikor melléje értek, az ember gyermekig meg nem állni: ők tehetik. S ha ez igaz Franciaországban, nem ezerszer igazabb Magyarországon? Ott, ahol pár ezer emberé az ország, hatalom és dicsőség? Bretagne-ban s másutt ezelőtt két évvel találtak szörnyen népes családokat. Piot szenátor apostolkodása néhány könnyelmű újságírót lépre vitt. írták is ezek a lelkes cikkeket. Csak állami kedvezés kell, s .a paraszt úgy fog szaporodni, mint a patkány. A parasztnak azonban általában több esze van, mint az úrnak. Az újságírók például vallattak egy tizenöt gyermekes parasztot Normandiában. Pénzt is adtak neki, tehát beszédes lett a paraszt:- Hiszen nem is rajtunk múlott, hogy csak tizenöt van.- Igazán? Pompás. Hogyhogy?- Későn tudtuk meg, hogy lehet ez ellen tenni. Bár már a harmadiknál tudtuk volna. Egy dunántúli kálvinista pap komolyan bizonygatta nemrégiben, hogy dunántúli magyar a franciáktól tanulta meg az egykét. Mert a Dunántúlon franciák jártak. Mi, akik ismerjük a magyar falut, csodálkozunk. Hát Hajdúban, Szilágyban és Háromszékben? A tudományt mindenütt megtanulta a magyar paraszt. Megtanította reá sokszázados kegyetlen sorsa. Egyébként pedig Bukovinában, Moldvában még talán ma is élnek olyan szokású parasztok, akik magukból az első gyermek után eunuchot csinálnak. Ezt csak nem tanulták a franciáktól. Szegény Franciaországnak sok vádat kell elviselnie azért, mert a társadalmi evolúciót minden csínjával-bínjával az ő finom nemes társadalmi szerkezetén lehetett s lehet legjobban obszer- válni. Igazi, föltétien demokrácia és igazságosság: majd jönni fognak azok a gyermekek, akik most nem akarnak jönni. Addig pedig tessék számon kérni azoktól a nemszaporodást, akiké vagyon, rang, nyugalom, szépség és dicsőség. Piot szenátor és Széchenyi gróf egyszerűen mulatságosak, mert ők jó emberek. A fáraók sokkal emberibb emberek voltak. Rabszolgáiktól követelték a szaporaságot, de el is tartották őket. (Budapesti Napló 1906) összecsuklott. Önkéntelenül odaugrott hozzá, és a keresztfával együtt felemelte. A rómaiak aztán már nem engedték, hogy otthagyja azt az embert. Vele kellett mennie egészen a Koponyák hegyéig, és ha éppen megengedték neki, akkor nemcsak felsegítette az embert, de vitte is a már véres keresztfát. A Koponyák hegyén ájultan rogyott le a kövekre. Kábultságá- ban még hallotta a szekercék fokának csattogását és a tömeg kiáltozásait. Otthon, amikor felébredt, nem nyitotta ki a szemét. Érezte, hogy testét asszonya gyógyító olajjal kenegeti. Nem tudta, mennyit aludt, mégis úgy érezte, hogy véget ért élete leghosszabb éjszakája. Miután felnyitotta a szemét felesége mosolytól reményteli arcát látta, aki így szólt hozzá: „Simon! A názáreti Jézus feltámadt!”
