Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-04-12 / 15-16. szám
Kultúra 2000. április 12. 13 Elapadt a hangja a nemzetiségi szónak, s a provincializmus posványába fulladt Minden napra irodalmat Horvay Ákos: Tiszta tekintet Köbölkút! Varga József Nemzetiségi sajtónk (elsősorban az Új Szó és a Szabad Újság) eléggé mostohán bánik a szlovákiai magyar irodalommal, hiszen hasábjain a szépirodalom csupán periferikus jelenség. Pedig éppen ezeket a sajtótermékeket vásárolják leginkább az olvasók az esetleg igényesebb színvonalú folyóiratokkal szemben. De vajon van- nak-e egyáltalán olyan írások, amikre annyira sóvároghat a mindennapi olvasóközönség? Vagy már nincs is, aki újon? Elapadt a hangja a nemzetiségi szónak, s a provincializmus posványába fulladt? A vádló persze egyúttal vádlott is... Bűnösök vagyunk mindnyájan: a mecénás, a szerencsétlen kiszolgáltatott szerkesztő és a koldusi kiváltságokért esdeklő szerző is. Pedig sohasem volt akkora konjunktúra írókban és írásokban, mint manapság. A gyaSohasem volt akkora konjunktúra írókban és írásokban, mint manapság. nútlan böngészgető persze mindebből semmit sem érzékel. Ezért talán meggondolandó lenne legalább évenként egy-egy ízléses, művészileg színvonalas, illusztrációkkal tarkított lírai-prózai vagy csupán prózai antológiát kiadni az elmúlt esztendő terméséből, amelyben minden tehetséges szlovákiai magyar szerző saját művét prezentálhatná. Valamikor tájainkon divat volt például költői antológiát kiadni (1950-51-ben az évszakok nevével jelzett almanachok - Tavasz, Nyár, Ősz, Tél; 1953-ban az Új hajtások - Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája), amelyben politikaiideológiai hovatartozásra, származásra, illetve vallásra való tekintet nélkül szerepelhetett bárki, aki a minőségi követelményeknek eleget tett. Se pártpolitikai érdekből, se az átkos klientelizmus szubjektív jogossága alapján, se más indokok miatt (szimpátia, antipátia) ne szorítsunk senkit a perifériára! Fedezzünk fel új arcokat, s ne viszo- lyogjunk amiatt, hogy ő nem az ún. modernizmus szellemében alkot, hanem belső indítékai alapján a maga realisztikus ábrázolás- módját részesíti előnyben! Természetes azonban, hogy az esetleges kiadványokban a dilettantizmusnak nem lehet létjogosultsága. Sőt. Az írásoknak vetekedniük kell a magyarországi irodalmi alkotásokkal, vagy felülmúlni azok tartalmi-esztétikai színvonalát. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a kulturális tárca költségvetéséből ne telne évente egy ötven- hatvanezer példányban napvilágot látó antológia megjelentetésére - ízléses kivitelezéssel, olcsó formátumban. Lehet, hogy ennek hallatán hitetlenkedve rázzuk a fejünket... Pedig az utódállamok magyarsága kulturális-irodalmi téren rendkívül életképes (így a szlovákiai magyarság is). Kötelező a zászlóbontás! A gazdasági nehézségek nem akadályozhatnak meg céljaink megvalósításában: ha hiszünk egy új kulturális feltámadásban, nem veszhetünk el, mert a magyar közösség a politikai elittel karöltve szükségszerűen mögöttünk áll, ösztönöz és támogat... Miért ne lehetnének városaink és falvaink, miként Budapest, a könyvvásárok, irodalmi sátrak őrzőivé, birtokosaivá! A lángnak sohasem szabad kialudnia... 1992-ben a Szene melletti Fél község hirtelen kiállítási központtá alakult, ahol az akkori itteni magyar kiadók békésen, egymás mellett megférve a járási szavalóverseny keretében kiadványaikkal bemutatkoztak. Hát így is lehet! A több évtizedes hagyományokra visszatekintő Gallimard Kiadó tudvalévőén minden esztendőben egybegyűjti az európai kontinens legértékesebb prózai termését, jelezve a kulturális időtlenséget Európa egén... Kérdem akkor tisztelettel: művelődésünk színvonalának emelése, értékeink bemutatása nem ér meg évente egy antológiát? Pedig irdatlan milliár- dok sikkadnak el az országban korunk rabló-pandúr rafináltjai, úri bitangjai és fehérgalléros „pénzmosói” kezén, miközben gátlástalanul ájtatosan pénzért könyörögnek, és kezüket tördelve cinikusan pénzhiányra panaszkodnak. Számunkra a legfontosabb, hogy a kultúra, a művészet legyen mindenkié... Hogy senki ne sajátíthassa ki!... S ezt a szándékot mihamarabb, bárminemű tőkefedezet mellett is (akár a Fond pro Slovakiá keretében) meg kell valósítani, hogy elkerüljük a potenciális analfabetizmust. Hisszük, hogy megtölthető színvonalas írásokkal egy 200-250 oldalas antológia... Lubos Jurík még 1983-ban a Nővé slovo hasábjain felvetette, hogy legyenek a magyarországi (budapesti) könyvsátrak mintájára Pozsonyban csütörtöki teadélutánok, ahol nemzetiségre, vallásra, pártkülönbözőségre való tekintet nélkül egy asztalhoz ülnének az alkotók és olvasók. De Jurík még ennél is tovább ment: a Mihálykapu utcában nemzeti és nemzetiségi könyvsátrakat kellene felállítani legalább a könyvhónap alkalmából... Erőfeszítéseit azonban egyszerűen elfújta a szél... Agyonhallgatták a kezdeményezést. Ma már persze a maA kvaterkázás ideje már rég lejárt. gas árak miatt ez az ödet aligha kivitelezhető. Nyilvánvaló, hogy a kvaterkázás ideje már rég lejárt. Számunkra a legnagyobb ösztönzőerő: a segítés és jobbítás szándéka magyarságunkért.. S mindez ne csak frázis, hanem igazi tett legyen, ne csak lanyha, közömbös ajkbiggyesztés, de bátor emberi kiállás. Az antológiával voksoljunk mindnyájunk magyarabb jövőjére! A játszma megnyerésének lehetősége a mi kezünkben, a ti kezetekben, az ő kezükben van... Éljünk vele! Heti kultúra----------------Kö nyvespolc Andrej Bán: Sándor, József, Benedek Kalligramm 2000/április Esterházy Péter 50 éves Üzenet régről E. P.-nek Vasárnap Kisgaléria Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappol- nak tovább ész nélkül, össze- esésig; megállnak, megvárják, amíg ellepi őket a hó. Mészöly Miklós Ezekkel a sorokkal nyit a Kalligram legfrissebb száma, tisztelegve az ötvenéves Esterházy Péter előtt. Mészöly Miklós mellett többek között Bállá Zsófia, Parti Nagy Lajos, Bettes István, Barak László, Macsovszky Péter,Vörös István, Schein Gábor, Tolnai Ottó, Csehy Zoltán, Végh Zsoldos Péter, Földényi F. László, Benyovszky Krisztián, Hungler Tímea, Visky András, Máthé Andrea, Selyem Zsuzsa, Bengi László köszönti a kortárs magyar irodalom egyik legjelesebb egyéniségét. A lap utolsó oldalain Esterházy Péter is megszólal. Mint írja: „Ötven éves lettem én meglepetés e regény ece tera” Aztán így folytatja: „Ötvenévesnek lenni az öregség (és a fiatalság) szempontjából: nevetséges. Én ebben az évben leszek annyi (ha); fiatalnak öreg, öregnek fiatal, e cikk írására nem ideális kor. A témát illetően: a kokettálás és önsaj- nálás évada. Nem vagyok öreg, de az idő körülöttem öregszik.” Millennium mintegy száz évvel később írt magyar krónika, illetve pontosabban a Gesta Ungarorum beszámolója így szól: „Miután Szent István méltónak találtatott, és isteni rendelésből elnyerte a királyi fön- ség koronáját, híres és nyereséges háborút viselt Gyula nevezetű anyai nagybátyja ellen, aki amaz időben az egész Erdőntúli országot a maga hatalmával kormányozta. Az Úr 1002. esztendejében tehát Szent István király elfogta Gyulát, feleségével és két fiával együtt, és át- küldte őket Magyarországba. Ezt azért cselekedte, mert bár Szent István király sokszor megintette, mégsem tért a keresztény hitre, s nem nyugodott, hanem folyvást zaklatta a magyarokat. Gyula tágas, nagy gazdagságú országát Szent István egészen Magyarországhoz csatolta. Ezt az országot - melynek magyar neve Erdőelve - igen sok folyó öntözi, melyeknek fövenyében aranyat lelnek, és ennek a földnek aranya igen jó.” Ennek az eseménynek a híre eljutott a német püspöki városba, Hildesheimbe is, ahol az 1003. évhez ezt jegyezték fel az Évkönyvekbe: „A magyar István király sereggel vonult anyai nagybátyja, Julus (Gyula) király ellen, akit feleségével és két fiával foglyul ejtett, és országát erővel a kereszténységre kényszerítette.” Gyula maga azonban úgy látszik, ellenállás Stephanus rex Történelem és legenda Bogyay Tamás 10.rész nélkül hódolt meg, mert valószínűleg részt vett hamarosan ezután az utolsó ténylegesen független fejedelem, a Maros vidéki Ajtony elleni hadjáratban, és állítólag megpróbálta csalással magának vindikálni Ajtony megölésének érdemét. További sorsát Merseburgi Thitmar mondja el. Szerinte István nagybátyja, akit ő a bizonyára szláv Procui néven ismer, a magyar királlyal és II. Henrikkel ellenséges viszonyban levő Chrobry Boleszlóhoz szökött, aki Cseh- és Morvaország elfoglalása után a Vág völgyében magyar területet is megszállva tartott. Boleszló rábízta az egyik határvárat a magyarokkal szemben, de István visszafoglalva a lengyelek megszállta területet innen is elűzte őt. Thietmar hozzáfűzi: „Feleségét nem tudta kiszabadítani a fogságból, és így még ellenséges unokaöccse kezéből mint önkéntes ajándékot kellett megkapnia. Soha sem hallottam, hogy bárki más ilyen kíméletesen bánt volna a legyőzőitekkel (mint István király), azért adott neki Isten is ebben a várban és másutt mindegyre győzelmet! Gyula két fia, aki a királytól a Dunántúlon kapott szálláshelyet, nem követte szüleit a lengyelországi számkivetésbe. Gyula és természeti kincsekben bővelkedő országa hódoltatása alig volt több belső családi ügynél. Annak a harcnak azonban, amelyet hamarosan ezután, alighanem 1003-ban vagy 1004-ben Ajtony országa bekebelezéséért kellett vívniy volt már külpolitikai háttere is. Ajtony, aki éppúgy török eredetű nevet viselt, mint az Árpádok és az ősmagyar törzsi arisztokrácia többsége, önálló fejedelemként uralkodott a Duna, Tisza, Körös és Erdély közt fekvő területen. Mind politikailag, mind egyházilag az ortodox keresztény bolgár birodalomra támaszkodott, Viddinben vette fel a kereszténységet, és országrésze főhelyén, Marosváron, „görög” barátoknak alapított egy Keresztelő Szent János-kolos- tort. magyarok és bolgárok között azonban a korábbi barátságot egy ideje veszélyes feszültség váltotta fel, főként amióta a bolgár trónörökös, Radomir eltaszította áldott állapotban lévő magyar feleségét, Szent István egyik húgát. Ajtony kereszténysége pedig úgy látszik, igen felületes volt, mert több feleséget tartott. A marosvári kolostor az egyetlen volt egész országában, amelynek népessége, legalábbis részben, az úgynevezett „fekete magyarok”, pogány maradt. Az erdélyi bányák sóját István király hajói a Maroson, Ajtony területén keresztül szállították Magyarországra. Ajtony azonban feltartóztatta és megvámoltatta a szállítmányokat. Ugyanekkor II. Bazileiosz bizánci császár hódító hadjárata elérte az Al-Dunát, elfoglalta Viddint, és megfosztotta Ajtony hatalmát a bolgár támasztól. István erre elhatározta, hogy végez vele. Serege élére ezúttal nem idegen lovagot állított, hanem egy rokonát, Csanádot, aki előzőleg Ajtony szolgálatában állt, és csak Szent István udvarában keresztelkedett meg. Csanád az első összecsapásban vereséget szenvedett, de ezután - mint a legenda beszéli - Szent György segítségét kérte, aki megjelent neki álmában és felszólította, hogy azonnal támadja meg az ellenség táborát. Az éjszakai támadásban Csanád legázolta Ajtony seregét, maga a vezér is halva maradt a csatatéren, és fejét a királyhoz vitték. István a győztest megtette Marosvár ispánjának, azóta hívják a helyet az ő nevén Csanádnak. írás és törvény Szent István Ajtony fölötti győzelmével lett igazán egész Magyarország királya. A keresztény király kötelességeinek teljesítésében a fegyveres erő most már átadhatta helyét a szervezés, térítés és nevelés békés eszközeinek. A kereszténységnek lényegéhez tartozik, hogy főcélja nem egy névtelen tömeg földi jóléte, hanem az egyes ember örök üdvössége. A békés eszközök azonban épp a közösség életébe hoztak teljesen új intézményeket. A hagyományos társadalmi és gazdasági rendben ismeretlen volt egy hierarchikusan megszervezett papi rend, a mindenütt jelen levő királyi hatalom és királyi törvény. Ezekhez azonban, főként az egyházi szervezetekhez és a törvényhozáshoz, nélkülözhetetlen volt a latin írásbeliség. Istvánnak, hogy mindezt meghonosíthassa, és az egész életrendet kereszténnyé tehesse, szüksége volt békés idegen támogatásra, ma azt mondanánk, szellemi és technikai fejlesztési segélyre. (folytatjuk)
