Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

2000-04-12 / 15-16. szám

14 2000. április 12. _______________________________Kultúra

_____________________________

Ninc

s már nekem vágyam semmi. Mundruczó Kornél filmje díjat kapott az idei budapesti szemlén. Ringó szerepében: Rába Roland

s

»

Boldogan játszik, habzsolja az életet

Szabó G. László

___________

Vi

déki ház valahol Magyarországon. Mari szereti Brúnót. Brúnóhoz Mari öccse, Ringó is vonzódik. Brúnó vajon kit szeret? Budapest, Duna korzó. Brúnó és Ringó mindenre kapható. Stri- chelésből élnek. Hétfőtől péntekig eladó a betevő.

Hétvégén ismét otthon. Ringó Marihoz bújik. Brúnó Marit öleli. Ringó keze Brúnó hátán. Nincs már nekem vágyam semmi. Mundruczó Kornél filmje Nagy Ervinnel, Kovács Martinával és Rába Rolanddal a főszerepben. Erős film, bátor film, értékes film. Amerikában a „függetlenek” rendeznek ilyet. Magyarországon fehér holló az ilyen alkotás. Az idei filmszemle zsűrije díjazta is méltóképpen. Ez lett az év legjobb első filmje.

Ringó szerepét Rába Roland, a Katona József Színház tagja játssza. Érzékenyen, hitelesen. Nincs egyetlen üres pillanata sem. A tékozló fiútól a szelíd gyerekig, a vad csávótól a kenyérre kenhető szeretőig mindent megmutat. Sokra képes színész. Zsámbéki Gábor osztályában végzett a főiskolán, az ő csatárja a Katonában. Most éppen Ca- ragiale, Kleist, Molnár Ferenc darabjaiban látható. Közben forgat is. Legutóbb a Kisvárosba hívták.

Még mielőtt a filmről beszélnénk... miért vágatta le a haját?

Hirtelen döntés volt. Nem paráz- tam. De nem is bánom. Schilling Árpád rendezésében dolgoztam a múlt nyáron. Amadé herceget játszottam Lőrinczy Attila Szerelem vagy amit akartok című vígjátékában. Jó előadás, nagyon szeretem. Már abban is kopasz voltam. Akkor szólt ugyanis Kornél, hogy csinál egy filmet. Sokat beszéltünk róla. Kitaláltam, hogy legyen kopasz a fiú. Azt mondta, rendben. És ez lett a vége. De bejött. Sokaknak tetszik. Annyian mondták, hogy jó, hogy meg is lepődtem. A kopaszság azonban ugyanolyan meghatározó lehet, mint a vállig érő haj. Úgyhogy nem maradok ilyen. Nyárra még hagyom, de télre visszanövesztem, és kitalálok valami mást.

Ez a »más» a Mundruczó-filmre

is jellemző. És nemcsak azért, mert nyíltan beszél egy olyan kérdésről, amelyről Magyarországon ez idáig csak dokumentumfilmek szóltak, hanem mert más a képi világa, a ritmusa, a hangvétele is.

Én is jelentős filmnek tartom, a hibáival együtt. Nagyon örülök, hogy játszom benne, de engem már az foglalkoztat, hogy mi lesz ezután. Hogy mi lesz velünk, akikről most azt mondják, hogy tehetségesek vagyunk. Jó lenne, ha ezt azok is észrevennék végre, akiktől a sorsunk, a pályánk alakulása függ. Összejött egy remek csapat, rendező, operatőr, színészek, akik több lehetőséget érdemelnek. Nagyon jó, hogy elkészült ez a film, de már korábban is készülhettek volna ilyen alkotások. Támogatás, hozzáállás kérdése az egész. Észre kellene venni végre, hogy a huszonévesek között is vannak jelentős tehetségek. Válságról beszélnek, amit nem értek. Csapatok várják a nagy lehetőséget. És nem csak együtt, külön-külön is tudunk jól dolgozni, ha megadatik a helyzet. De ha nem kerül be az ember a szerencsésebbek közé, akkor egy idő után elbátortalano- dik. Megcsappan az önbizalma. Nekem már nem elég, ha azt hallom, hogy »milyen jók vagytok!« A nézők részéről ennél többet nem kaphatok, tudom. Segíts, adj lehetőséget, dolgozz velünk! Szívem szerint ezt mondanám minden potens valakinek, az összes szakmabelinek. Tényleg boldog vagyok, hogy sikerült Kornél filmje, de ez egyáltalán nem meglepő számunkra. Mi nagyon sok ilyen színvonalú munkát végeztünk már.

Ringó élete a káosszal egyenlő. Otthon, a családjában, apja, anyja, nővére előtt hazudnia kell, Brúnó csak játszik vele, "üzletei" veszélyesek, vére a vesztébe hajtja.

Azonnal láttam, hogy izgalmas figura. Kornéllal mindent meg tudtunk beszélni. Nem improvizáltunk. A legapróbb részleteket is pontosan kitaláltuk. Mint szobrász az agyagot, úgy formáltuk a történetet. Élveztük is nagyon a munkát. El tudtuk engedni magunkat. De a jó szerepeknél ez általában így szokott lenni.

Ringónál mi volt a kiindulópont?

Először mindig az alapdolgokra

figyelek. Minden szerepet így kezdek felépíteni. Elsőként az izgat, amire én magam is kíváncsi vagyok egy embernél, ha leülök vele beszélgetni. Lehet ez persze szubjektív látásmód, nekem akkor is fontos. Figyelem, mit sugároz. Energikus vagy nem? Pörög vagy punnyadt? Érdekes vagy unalmas? Nyitott vagy befelé forduló? Izgalmas vagy teljesen üres? Fáradt vagy magával sodró? Pozitív vagy negatív töltésű? Ringó elképesztően energikus fickó, de ha »le- ereszt«, akkor is figyel. Ez tehát az alap. Amit ezután mutatok, az már pluszként rakódik a figurára. Bizonyos dolgokat késve hall meg. Ez is ő. Ilyenkor leáll.

A színész leállhat?

Én nem akarok leállni. Huszonöt éves vagyok. A nagy történések, a nagy boldogságok, a nagy feladatok, az igazán meghatározó élmények úgy érzem, még csak most jönnek. Jó darabokban, jó filmekben elszállni olyan, mint egy nagy utazás, vagy mint egy

idegen hely, ahol minden más. Bizonyos dolgokat persze meg kell, hogy éljen az ember. Konkrétan. Aztán majd annak megfelelő hőfokon ég. Én szeretem habzsolni az életet, annyira, hogy néha még szét is szakítanám. Szakmailag jó helyzetben vagyok, nem panaszkodom, az energiámból azonban sokkal többre is futná! Annak örülnék, ha állandóan próbálhatnék, ha sorozatban bíznák rám a nagy feladatokat. Szeretem én a kisebb szerepeket is, de mégis más, amikor egy darab rám épül, és én tehetem hozzá azt, amit hozzá kell tenni. Én dolgozni és örülni akarok, mert hatni tudok az emberekre, figyelnek rám, adnak a véleményemre.

Mindig, minden helyzetben megszólal?

Nem. Vannak szituációk, amikor véka alá rejtem a véleményem. Nem gyávaságból, csak úgy gondolom, nem kell mindig kritikusnak lenni. Inkább magamba szállók, és alaposan elgondolkozom, hogy adott helyzetben mit csináltam, hogy döntöttem volna. Az élet tele van pszichikai nyomásokkal. Terheket rak az ember agyára. Ezeket fel kell dolgozni. Szabályok, kiskapuk dőlnek össze előttünk. Mindenki máshogy építi az életét, a pályáját. Vannak, akik sokkal jobb helyzetben vannak, mint én, elszállhatnak, szinte mindent megtehetnek - én nem. Miért nem? Hol vagyok? Jó helyen vagyok? Nekem miért csak ennyi adatott? Kérdésre kérdés a válasz. Ascher Tamás mondta egyszer: nem gondolta volna, hogy én kibírom a főiskolát. A mindennapi megmérettetés, az egymás előtti játszás, az azt követő véleményezés a tanárok részéről, az állandó versenyhelyzet, a szüntelen bizonyítás, az örökös »jó, nem jó?« nagyon megviseli az embert. Közben egyre-másra jönnek az új hatások, amiket fel kell dolgozni. Nem könnyű. De mikor volt vagy mikor lesz az? Soha. A váltópontokat persze megérzi az ember. Például azt, amikor kilép a gyerekkorból. Én tizennégy-tizenöt éves korom óta önellátó vagyok. Magam akartam, hogy így legyen. Azt a bizonyos küszöböt, amelyet maga előtt lát az ember, mindig átlépem. Aztán lehet, hogy utána menekülök. Mert a küszöb furcsa, bizonytalan, izgalmas, veszélyes is lehet. Akár egy kaland, amely nem teljesen tisztességes. Tizenvalahány éves koráig lehet nagyon tiszta az ember, utána úgyis bepiszkolódik. Éli az életét, élményre élményt pakol.

A tárgyi világot mennyire engedi közel magához?

Az emberek érdekelnek, nem a tárgyak. Édesapám egyszer órát akart venni, mert sosem volt órám, nem hordtam. Kérdezte: »Milyet szeretnél, fiam?« »Sem- milyet« - feleltem. »De egy óra olyan szép! És nagyon sokáig megmarad« - győzködött. »Ne- kem akkor sem kell.« - mondtam. - Én nem ragaszkodom a tárgyakhoz.« És azóta sem gondolom másképp. Megyek egyik helyről a másikra anélkül, hogy cipekednék. Nem kell semmi. Madonna Erotika albumáról is le tudnék mondani, pedig azt nagyon szeretem, mert találtam benne valamit. Ugyanazt az érzést, amit tánc közben érzek. Táncolni ugyanis nagyon szeretek.

Zsámbéki Gáboron és Ascher Tamáson kívül ki tanította még a főiskolán?

Például Törőcsik Mari.

Dialógok? Helyzetgyakorlatok?

Hangászások. Ezt ő találta ki. A hangsúlyokat próbálgattuk. A szavak mögé leselkedtünk. Vettünk egy gagyi darabot, egy Feydeau-bohózatot, ami csak apropó volt, és több órán át azt gyakoroltuk, hogy »Jó napot, Lucien. Hogy van, drágám?« Ő mindig egy egész világot látott a mondat mögé, és azt elemeztük, de úgy, hogy sosem értünk a végére. Én azt imádtam Törőcsik Mariban, hogy állandóan »pörgött«. Hol kislányo- san, hol kacéran, de mindig tele energiával. Nagyon okosan csak az utat mutatta meg, amely a figurához vezetett. A végső képet ránk bízta. Nagy élmény lenne vele játszani. Mint ahogy Szabó Istvánnal filmezni.

Tőle mit kapott?

Ő az érzékenységével, a gondolkodásával fogott meg. A kor- talanságával. Nála nem létezik generációs kérdés. Ami jó, az jó, függetlenül az évek számától. Csak az dühít, hogy nem vette, nem veszi észre, hogy egykori tanítványai között van néhány ember, aki ugyanúgy gondolkodik, mint ő. Szabó István rendezői nagyhatalom. Boldog lennék, boldogok lennénk, ha mi, fiatal magyar színészek is dolgozhatnánk vele. Mégsem köztünk keres, nem minket hív, hanem külföldieket. így újra és újra ugyanazokat a köröket futja meg, amelyeket már többször kiválóan megfutott. És ez nemcsak rá vonatkozik. Bizonyos mértékben Zsámbéki Gáborra és Ascher Tamásra is. Nem nagyon mernek kockáztatni, pedig ha megtennék, nagyon izgalmas dolgokat hozhatnánk létre. Kornél filmje, a Nincsen nekem vágyam semmi azért is jó, mert belevágott valami újba. Merészség, kockáztatás nélkül nem lehet előbbre jutni. Schilling Árpádban is azt értékelem, hogy bízik magában, és bízik bennünk is. Azért nem szerződik le a Katonába, mert azt mondja, hogy ő nem akarja elkötelezni magát, ő a saját köreit akarja futni. Velem, velünk, jó néhányunkkal. És ez ad erőt nekem.

Dömötör Ede felvételei 1;