Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-03-22 / 12. szám
12 2000. március 22. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A világ nem elég Magassága: 183 cm, testsúlya: 76 kg, különleges ismertetőjegye: sebhely a jobb vállon, plasztikai sebészeti beavatkozás nyoma a jobb kézen. Kiválóan lő és bokszol, a késdobás mestere, nem szokta álcázni magát. Idegénnyelv-ismerete: francia, német (ezúttal orosz is). Szenvedélye: az ital (nem túlzott mértékig), különösen a vodka-martini (felrázva, nem keverve!), na és a nők. Nem lehet megvesztegetni. Veszélyes hivatásos kém, akinek titkos szolgálati azonosító kódja, a 00 azt jelenti: engedélye van embert ölni. Rájöttek? Igen, ő Bond, James Bond, a 007-es ügynök, aki immár tizenkilencedik alkalommal jelenik meg a filmvásznon. A legendás elődök - Sean Connery, Roger Moore és Timothy Dákon után Pierce Brosnan harmadszor ölti magára Bond elegáns öltönyét. A hőskorban az Egyesült Királyság ügynöke az oroszokkal, pontosabban a kommunista Szovjetunió kémeivel vívta izgalomteli harcait. Mára a forgatókönyvíróknak nagyon össze kell szedni magukat, hogy valamirevaló ellenséget fabrikáljanak a 007- esnek. Ezúttal Renard-t, a nemzetközi terroristát találták ki, és hogy különleges tulajdonságokkal ruházzák fel, megsebesítették. Golyót röpítettek a koponyájába, ami nem volt halálos, de megtámadta bizonyos idegközpontjait, így aztán hősünk nem érez fájdalmat - pillanatnyilag, ám hamarosan szembe kell néznie a halállal, tehát nincs vesztenivalója. Bond kalandjai Bilbaó- ban, a Skót-felföldön, Londonban, a volt Szovjetunióban, a kazahsztáni olajmezőkön és Isztambulban játszódnak. Brosnan az ördögi ellenfél kárpótlásaként két gyönyörű partnert kapott Sophie Marceau és Denise Richards személyében. Heti hír • • Öreg szuperügynök? Leállították Roger Moore új amerikai tévésorozatát, és a veterán Angyal kénytelen volt belátni, hogy ma már nem olyan vonzó a nézők számára, mint valaha. A Dream Team (Az álomcsapat) című új tévésorozatnak olyan alacsony volt a nézettsége szeptember 27-i bemutatója óta, hogy a producerek leállították a gyártását, és most azt fontolgatják, hogy a már elkészült részeket is leveszik a műsorról. A sikertelenség okát a legtöbben abban látják, hogy Az álomcsapat igencsak hasonlít egy másik sorozatra, a Mission: Impossible-re, hiszen ugyanúgy olyan szuperügynökökről szól, akik folyton megmentik a világot. A bukásban talán az is szerepet játszhatott, hogy a 71 éves Moore már nehezen nevezhető tipikus szuperhősnek, akinek a kedvéért az egész család a készülék elé merevedik. Marék Majesky tartalmas évadjai a nyitrai Andrej Bagar Színházban Túl a megszokott határokon „Olyan intenzíven éltem át mindent, mint e^y lánglelkű Anyegin.” Vrabec Mária __________________ Né gy éve egyetlen hívó szóra, egy érdekesnek ígérkező előadás miatt hagyta ott a nagy- szombati színházat, és szegődött a nyitrai társulathoz. Aztán A rovarok életéből című Capek- mű színreviteléből nem lett semmi, az első darab, amelyben szerepelt, egy vásári komédiából kreált rockoperett, totális fiaskóval végződött, és a következő nagy lehetőség, Schiller Ármány és szerelemje szintén elmaradt. Marék Majeskynak három évig kellett várnia a nyitrai Andrej Bagar Színházban, hogy megmutathassa, mire képes; de két szerep - Duncan király a Macbethben és Trigorin a Sirályban - is elég volt ahhoz, hogy mindenki megjegyezze a nevét. -Az első években voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, egy percig sem maradok itt tovább, mert amiért ezt a színházat választottam, abból semmi sem valósult meg. Akkoriban olyan intenzíven éltem át mindent, mint egy lánglelkű Anyegin, de később lecsillapodtam. Rájöttem, hogy nem kell feltétlenül minden egyes kudarcba belehalni, hiszen az előadás sikere vagy bukása soha nem egy szereplőn múlik. Mégis, mi hozta annak idején Nyitrára, és marasztalta itt a történtek ellenére ? Mindig arra vágytam, hogy olyan társulat tagja lehessek, ahol a kollégák is úgy gondolkoznak a világról és a színházról, mint én. Tudom, hogy ez állami társulatoknál, ahol a színészt szerződés kötelezi, és az adott repertoárhoz kell alkalmazkodnia, nagyon nehéz. Az ilyen lelki rokonság inkább az amatőr vagy az alternatív társulatok sajátossága, amelyek kedvtelésből játszanak. Számomra mégis ez az ideál, és hiszem, hogy ha mindenki rendesen végzi a dolgát a színpadon és a kulisszák mögött is, akkor kőszínházban is megvalósítható. Annál is inkább, hogy itt a műszaki feltételek is adottak, mert én a színjátszást olyan szintetikus művészetnek tartom, ahol a színészi teljesítmény, a díszlet, a fény és a hang egyformán fontos. Jelenleg úgy érzem, hogy itt, Nyitrán ez mind adott, elég kísérletező kedvű fiatal tagja is van a társulatnak - a kérdés csak az, meddig tarthat ki ez a lelkesedés. Meg az, hogy a rendezők is egy hullámhosszon vannak-e önökkel... Ilyen szempontból a nyitrai az ország legszerencsésebb társulata, mert nincs saját rendezője a színháznak. A vendégrendezők pedig sokkal nyitottabbak, nincsenek határozott elképzeléseik arról, ki milyen szerepre lenne alkalmas, és ahányan vannak, annyiféle módszerrel dolgoznak; tehát bennünket is állandóan izgalomban tartanak. Itt jöttem rá arra, mekkora szerencsém volt, hogy a színművészeti főiskolán nem tanítottak olyan igazi nagy egyéniségek, akiket én 18 évesen és teljesen tapasztalatlanul biztosan utánozni akartam volna, és milyen jól döntöttem, hogy a diploma megszerzése után nem szerződtem le rögtön a Szlovák Nemzeti Színházhoz. Valahogy ösztönösen megrémültem pttól, hogy onnan már nem lesz hová továbblépni, és talán örökre a második vagy harmadik sorban maradok a nagyok árnyékában, mert az ottani »örökös rende- zők« meg sem látnak. Ehhez képest itt minden próbafolyamat kész kaland a kölcsönös ismerkedéstől és tapogatózástól egészen a bizalomig és jó esetben egymás inspirálásáig. Nagyon érdekes volt például a Macbeth próbáin látnunk, ahogy egy akkora művész, mint Marián Labuda, lassan hinni kezdett Vladimír Moráveknek, és szó nélkül megtett mindent, amit az kért tőle. Mi meg csak néztünk, mint a mesében a kisgidák az apjukat: sikerül-e neki átjutni a keskeny pallón, mehetünk-e mi is utána? Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy annak, amit csinálunk, ilyen sikere lesz a nézők és a szakmabeliek körében is: egyszerűen csak a rendezővel közösen kerestük a megálmodott formához a tartalmat, és nagyon jól éreztük magunkat. Duncan skót király hermelinpalástjában is olyan jól érezte magát? Nagyon közel állnak hozzám a klasszikus drámák, mert annyira jól megírták őket, hogy mindig lehet bennük valami újat találni. Ahány rendező, annyiféle Macbeth, Hamlet, Rómeó vagy Trigorin létezik. Az igazán jól megírt szerepeknél szerintem nem is fenyegetheti egy jó színészt az a veszély, hogy bizonyos gesztusok örökre lerakódnak benne, és minden alakításában előjönnek, mert ezekben a szövegekben olyan erő van, hogy ha az ember eléggé fogékony, szinte maguktól is megszólalnak benne. Természetesen valahol mégiscsak adottság kérdése, hogy egy színész milyen szerepekre alkalmasabb; de sehol sincs megírva, hogy ezek meg is találják őt - ilyen értelemben mindnyájan csak a véletlen szerencsében bízhatunk. Végül is, csupa nagy klasszikus drámahőst alakítani szerintem éppolyan unalmas és lélekölő lehet, mint évekig a nagy lehetőségre várni. Én például most a Gyilkosságok és gyengédségek című fekete komédiában is játszom, és nagyon élvezem, mert egészen más stílusba kóstolok bele, és sok új dolgot tanulok. Merész újdonságokban éppenséggel a kulisszaraktárban színre vitt Sirályban sem volt hiány... A bemutató előtt egy hónappal ugrottam be a második szerep- osztásba, mert miután elolvastam Trigorin monológját, azt mondtam, hogy ezt nem hagyhatom ki; aztán a bemutatón is én játszottam. Az, hogy az előadás ennyire merész, vagy ha úgy tetszik, naturalisztikus lesz, szintén csak a próbákon alakult ki, mert valahogy így volt természetes. Magam is csodálkoztam rajta, hogy egy bizonyos ponton túl már nem is érzékeltem a saját meztelenségemet, szinte a bőrömet is kosztümként viseltem. Azt hiszem, azért működött a dolog, mert nem a közönség sokkolása, megbotránkoz- tatása volt a célunk, hanem közölni akartunk vele valamit - és ezt meg is értette. Persze nagyon nehéz ráérezni, meddig mehetünk el, hiszen a színház nem pontosan kiszámítható matematikai egyenlet, de hát épp ez az izgalmas az egészben, hogy néha átlépjük a megszokott dolgok határait. Ahhoz milyen ajánlat kellene, hogy Nyitráról is továbblépjen? Nem tudom. Valami nagyon új, nagyon érdekes lehetőségtől biztos kísértésbe esnék, de igyekeznék úgy megoldani a dolgot, hogy maradhassak. Már itthon vagyok ebben a társulatban, és különben is - épp most kezdődött el a jó időszakom... „Hatalmas élmény volt ilyen őrületben részt venni - lelkendezett Depardieu. - Igazi játék, amelyben újra gyermek lehettem.” Asterix és Obelix hihetetlen kalandjai a filmvásznon Az élet nem egy területén tapasztalhattuk már, hogy a franciákban dúl a nemzeti büszkeség. Ez alól a filmipar sem kivétel. Általuk egy amerikai léptékkel kicsi, európai ország nem először bizonyítja, hogy képes felvenni a versenyt a hollywoodi szuperprodukciókkal. A közelmúltban ezzel a szándékkal készítette Luc Besson Az ötödik elemet, éppúgy, mint Claude Zidi rendező mostani képregény-feldolgozását. Már az alapmű alkotóinak is hasonló céljuk volt. Amikor Európában is hódítani kezdtek a képregényhősök (Superman, Batman), két tehetséges francia fiatal - René Goscinny és Albert Uderzo - úgy gondolta, az importált világmegmentők helyett miért ne rukkolhatnának elő saját nemzeti hőssel. Meg is tették a maguk alapította Pilote című lapban 1959- ben, sőt a robusztus, ámde bárgyún naiv gall hős nem maradt magányos, partnert is kapott az apró, de eszes Obelix személyében. A franciákat néhány év alatt hatalmába kerítette az Asterix-őrület. Öt év múlva már 50 ezres példányszámban kelt el a füzetecske, 1967-ben pedig a német kiadással együtt milliós nagyságrendben fogyott. Sorra készültek az Asterix-rajzfilmek, Párizs szélén megnyílt az Asterix-vidámpark, ahová évente több mint kétmillió rajongó látogat el, s a győzedelmes gallok internetes honlapját is számosán forgatják. Sőt Asterixék kultúrcikkek lettek, egy felmérés szerint az őket ábrázoló képeslap közvetlenül a Mona Lisa mögött, a második helyen áll az eladási listán. Ki is ez a két karizmatikus figura? Ők annak az aprócska kis gall falunak a vezéregyéniségei, amelyik nem hajlandó behódolni és adót fizetni a Galliát leigázó Cézárnak. A legyőzhetetlen gallok kalandjait bemutató hét rajzfilm után elkészült az élő szereplős változat. A rendező, Claude Zidi nem egyetlen történeten halad végig, hanem több képregényfüzet motívumait gyúrta egybe. Emellett remek ötlettel bővítette a történetet: a Cézár hatalmára törő római helytartó figurájával. Ez a puccsot forraló alak a képregénnyel ellentétben valóban megszerzi azt a varázsfőzetet, amitől a megátalkodott falucska lakói le- győzhetetlenek lesznek. Belefér a mesébe a viszont nem szeretett Asterix gyengesége, aki szerelmi bánatában már csak napi két vaddisznót eszik négy helyett. Sőt még az a fordulat is, amikor egy félreértésnek köszönhetően Asterix átáll az ellenséghez. Úgyhogy izgalomban nincs hiány! A képregényrajongó mozinézőket nem éri csalódás. Sikerült a 12 milliárd forintos költségvetésű filmbe megfelelően átmenteni a képregény hangulatát, világát, remekül eltaláltak a figurák, és nem szenvedett csorbát a humor sem. Mindez a remek szereplőválasztásnak, a tökéletes trükktechnikának és az ötletes cselekményvezetésnek köszönhető. A térdre kényszeríthetetlen falu derék lakóit éppúgy, mint a remegő lábú római katonákat remeklő epizodisták keltik életre. A testes gall figuráját nem is játszhatná más, mint Gérard Depardieu, apró termetű társa a francia komikus, Christian Clavier. A főgonosz szerepében a tavalyi Oscar-dí- jas olasz Roberto Benigni áskálódik a nézők nagy örömére. A képregény tökéletes életre keltéséhez még 1495 statisztára és 61 különböző állatra volt szükség. A színészek szemmel láthatólag lubickolnak a bolondozásban. „Minden francia bolondul az Asterix-képre- gényekért, hozzátartoznak az életünkhöz. Hatalmas élmény volt ilyen őrületben részt venni - lelkendezett Depardieu. - Igazi játék, amelyben újra gyermek lehettem.”