Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

2000-03-22 / 12. szám

12 2000. március 22. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A világ nem elég Magassága: 183 cm, testsú­lya: 76 kg, különleges ismertetőjegye: sebhely a jobb vállon, plasztikai sebé­szeti beavatkozás nyoma a jobb kézen. Kiválóan lő és bokszol, a késdobás mestere, nem szokta álcázni magát. Idegénnyelv-ismerete: fran­cia, német (ezúttal orosz is). Szenvedélye: az ital (nem túlzott mértékig), különösen a vodka-martini (felrázva, nem keverve!), na és a nők. Nem lehet megvesztegetni. Veszélyes hivatásos kém, akinek titkos szolgálati azo­nosító kódja, a 00 azt jelenti: engedélye van embert ölni. Rájöttek? Igen, ő Bond, James Bond, a 007-es ügy­nök, aki immár tizenkilence­dik alkalommal jelenik meg a filmvásznon. A legendás elődök - Sean Connery, Roger Moore és Timothy Dákon után Pierce Brosnan harmadszor ölti magára Bond elegáns öltönyét. A hőskorban az Egyesült Ki­rályság ügynöke az oroszok­kal, pontosabban a kommu­nista Szovjetunió kémeivel vívta izgalomteli harcait. Mára a forgatókönyvíróknak nagyon össze kell szedni ma­gukat, hogy valamirevaló el­lenséget fabrikáljanak a 007- esnek. Ezúttal Renard-t, a nemzetközi terroristát talál­ták ki, és hogy különleges tulajdonságokkal ruházzák fel, megsebesítették. Golyót röpítettek a koponyájába, ami nem volt halálos, de megtámadta bizonyos ideg­központjait, így aztán hő­sünk nem érez fájdalmat - pillanatnyilag, ám hamaro­san szembe kell néznie a ha­lállal, tehát nincs veszteniva­lója. Bond kalandjai Bilbaó- ban, a Skót-felföldön, Lon­donban, a volt Szovjetunió­ban, a kazahsztáni olajme­zőkön és Isztambulban ját­szódnak. Brosnan az ördögi ellenfél kárpótlásaként két gyönyörű partnert kapott Sophie Marceau és Denise Richards személyében. Heti hír • • Öreg szuperügynök? Leállították Roger Moore új amerikai tévésorozatát, és a veterán Angyal kénytelen volt belátni, hogy ma már nem olyan vonzó a nézők számára, mint valaha. A Dream Team (Az álomcsa­pat) című új tévésorozatnak olyan alacsony volt a nézett­sége szeptember 27-i bemu­tatója óta, hogy a produce­rek leállították a gyártását, és most azt fontolgatják, hogy a már elkészült része­ket is leveszik a műsorról. A sikertelenség okát a legtöb­ben abban látják, hogy Az álomcsapat igencsak hasonlít egy másik sorozatra, a Mission: Impossible-re, hi­szen ugyanúgy olyan szuper­ügynökökről szól, akik foly­ton megmentik a világot. A bukásban talán az is szerepet játszhatott, hogy a 71 éves Moore már nehezen nevez­hető tipikus szuperhősnek, akinek a kedvéért az egész család a készülék elé mere­vedik. Marék Majesky tartalmas évadjai a nyitrai Andrej Bagar Színházban Túl a megszokott határokon „Olyan intenzíven éltem át mindent, mint e^y lánglelkű Anyegin.” Vrabec Mária __________________ Né gy éve egyetlen hívó szóra, egy érdekesnek ígérkező elő­adás miatt hagyta ott a nagy- szombati színházat, és szegő­dött a nyitrai társulathoz. Aztán A rovarok életéből című Capek- mű színreviteléből nem lett semmi, az első darab, amelyben szerepelt, egy vásári komédiá­ból kreált rockoperett, totális fi­askóval végződött, és a követke­ző nagy lehetőség, Schiller Ár­mány és szerelemje szintén el­maradt. Marék Majeskynak há­rom évig kellett várnia a nyitrai Andrej Bagar Színházban, hogy megmutathassa, mire képes; de két szerep - Duncan király a Macbethben és Trigorin a Sirály­ban - is elég volt ahhoz, hogy mindenki megjegyezze a nevét. -Az első években voltak pillana­tok, amikor úgy éreztem, egy percig sem maradok itt tovább, mert amiért ezt a színházat vá­lasztottam, abból semmi sem valósult meg. Akkoriban olyan intenzíven éltem át mindent, mint egy lánglelkű Anyegin, de később lecsillapodtam. Rájöt­tem, hogy nem kell feltétlenül minden egyes kudarcba belehal­ni, hiszen az előadás sikere vagy bukása soha nem egy szereplőn múlik. Mégis, mi hozta annak idején Nyitrára, és marasztalta itt a történtek ellenére ? Mindig arra vágytam, hogy olyan társulat tagja lehessek, ahol a kollégák is úgy gondol­koznak a világról és a színházról, mint én. Tudom, hogy ez állami társulatoknál, ahol a színészt szerződés kötelezi, és az adott re­pertoárhoz kell alkalmazkodnia, nagyon nehéz. Az ilyen lelki ro­konság inkább az amatőr vagy az alternatív társulatok sajátossá­ga, amelyek kedvtelésből játsza­nak. Számomra mégis ez az ide­ál, és hiszem, hogy ha mindenki rendesen végzi a dolgát a szín­padon és a kulisszák mögött is, akkor kőszínházban is megvaló­sítható. Annál is inkább, hogy itt a műszaki feltételek is adottak, mert én a színjátszást olyan szintetikus művészetnek tar­tom, ahol a színészi teljesít­mény, a díszlet, a fény és a hang egyformán fontos. Jelenleg úgy érzem, hogy itt, Nyitrán ez mind adott, elég kísérletező kedvű fia­tal tagja is van a társulatnak - a kérdés csak az, meddig tarthat ki ez a lelkesedés. Meg az, hogy a rendezők is egy hullámhosszon vannak-e önökkel... Ilyen szempontból a nyitrai az ország legszerencsésebb társu­lata, mert nincs saját rendezője a színháznak. A vendégrende­zők pedig sokkal nyitottabbak, nincsenek határozott elképzelé­seik arról, ki milyen szerepre lenne alkalmas, és ahányan van­nak, annyiféle módszerrel dol­goznak; tehát bennünket is ál­landóan izgalomban tartanak. Itt jöttem rá arra, mekkora sze­rencsém volt, hogy a színművé­szeti főiskolán nem tanítottak olyan igazi nagy egyéniségek, akiket én 18 évesen és teljesen tapasztalatlanul biztosan utá­nozni akartam volna, és milyen jól döntöttem, hogy a diploma megszerzése után nem szerződ­tem le rögtön a Szlovák Nemzeti Színházhoz. Valahogy ösztönö­sen megrémültem pttól, hogy onnan már nem lesz hová to­vábblépni, és talán örökre a má­sodik vagy harmadik sorban maradok a nagyok árnyékában, mert az ottani »örökös rende- zők« meg sem látnak. Ehhez ké­pest itt minden próbafolyamat kész kaland a kölcsönös ismer­kedéstől és tapogatózástól egé­szen a bizalomig és jó esetben egymás inspirálásáig. Nagyon érdekes volt például a Macbeth próbáin látnunk, ahogy egy ak­kora művész, mint Marián Labuda, lassan hinni kezdett Vladimír Moráveknek, és szó nélkül megtett mindent, amit az kért tőle. Mi meg csak néztünk, mint a mesében a kisgidák az apjukat: sikerül-e neki átjutni a keskeny pallón, mehetünk-e mi is utána? Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy annak, amit csinálunk, ilyen sikere lesz a né­zők és a szakmabeliek körében is: egyszerűen csak a rendezővel közösen kerestük a megálmo­dott formához a tartalmat, és nagyon jól éreztük magunkat. Duncan skót király hermelinpa­lástjában is olyan jól érezte ma­gát? Nagyon közel állnak hozzám a klasszikus drámák, mert annyi­ra jól megírták őket, hogy min­dig lehet bennük valami újat ta­lálni. Ahány rendező, annyiféle Macbeth, Hamlet, Rómeó vagy Trigorin létezik. Az igazán jól megírt szerepeknél szerintem nem is fenyegetheti egy jó szí­nészt az a veszély, hogy bizo­nyos gesztusok örökre lerakód­nak benne, és minden alakításá­ban előjönnek, mert ezekben a szövegekben olyan erő van, hogy ha az ember eléggé fogé­kony, szinte maguktól is meg­szólalnak benne. Természetesen valahol mégiscsak adottság kér­dése, hogy egy színész milyen szerepekre alkalmasabb; de se­hol sincs megírva, hogy ezek meg is találják őt - ilyen érte­lemben mindnyájan csak a vé­letlen szerencsében bízhatunk. Végül is, csupa nagy klasszikus drámahőst alakítani szerintem éppolyan unalmas és lélekölő le­het, mint évekig a nagy lehető­ségre várni. Én például most a Gyilkosságok és gyengédségek című fekete komédiában is ját­szom, és nagyon élvezem, mert egészen más stílusba kóstolok bele, és sok új dolgot tanulok. Merész újdonságokban éppen­séggel a kulisszaraktárban színre vitt Sirályban sem volt hi­ány... A bemutató előtt egy hónappal ugrottam be a második szerep- osztásba, mert miután elolvas­tam Trigorin monológját, azt mondtam, hogy ezt nem hagy­hatom ki; aztán a bemutatón is én játszottam. Az, hogy az elő­adás ennyire merész, vagy ha úgy tetszik, naturalisztikus lesz, szintén csak a próbákon alakult ki, mert valahogy így volt termé­szetes. Magam is csodálkoztam rajta, hogy egy bizonyos ponton túl már nem is érzékeltem a sa­ját meztelenségemet, szinte a bőrömet is kosztümként visel­tem. Azt hiszem, azért műkö­dött a dolog, mert nem a közön­ség sokkolása, megbotránkoz- tatása volt a célunk, hanem kö­zölni akartunk vele valamit - és ezt meg is értette. Persze na­gyon nehéz ráérezni, meddig mehetünk el, hiszen a színház nem pontosan kiszámítható ma­tematikai egyenlet, de hát épp ez az izgalmas az egészben, hogy néha átlépjük a megszo­kott dolgok határait. Ahhoz milyen ajánlat kellene, hogy Nyitráról is továbblépjen? Nem tudom. Valami nagyon új, nagyon érdekes lehetőségtől biztos kísértésbe esnék, de igye­keznék úgy megoldani a dolgot, hogy maradhassak. Már itthon vagyok ebben a társulatban, és különben is - épp most kezdő­dött el a jó időszakom... „Hatalmas élmény volt ilyen őrületben részt venni - lelkendezett Depardieu. - Igazi játék, amelyben újra gyermek lehettem.” Asterix és Obelix hihetetlen kalandjai a filmvásznon Az élet nem egy területén ta­pasztalhattuk már, hogy a franciákban dúl a nemzeti büszkeség. Ez alól a filmipar sem kivétel. Általuk egy ameri­kai léptékkel kicsi, európai or­szág nem először bizonyítja, hogy képes felvenni a versenyt a hollywoodi szuperprodukci­ókkal. A közelmúltban ezzel a szándékkal készítette Luc Besson Az ötödik elemet, épp­úgy, mint Claude Zidi rendező mostani képregény-feldolgo­zását. Már az alapmű alkotóinak is hasonló céljuk volt. Amikor Európában is hódítani kezdtek a képregényhősök (Superman, Batman), két tehetséges fran­cia fiatal - René Goscinny és Albert Uderzo - úgy gondolta, az importált világmegmentők helyett miért ne rukkolhatná­nak elő saját nemzeti hőssel. Meg is tették a maguk alapítot­ta Pilote című lapban 1959- ben, sőt a robusztus, ámde bárgyún naiv gall hős nem ma­radt magányos, partnert is ka­pott az apró, de eszes Obelix személyében. A franciákat né­hány év alatt hatalmába kerí­tette az Asterix-őrület. Öt év múlva már 50 ezres példány­számban kelt el a füzetecske, 1967-ben pedig a német ki­adással együtt milliós nagy­ságrendben fogyott. Sorra ké­szültek az Asterix-rajzfilmek, Párizs szélén megnyílt az Asterix-vidámpark, ahová évente több mint kétmillió ra­jongó látogat el, s a győzedel­mes gallok internetes honlap­ját is számosán forgatják. Sőt Asterixék kultúrcikkek lettek, egy felmérés szerint az őket ábrázoló képeslap közvetlenül a Mona Lisa mögött, a második helyen áll az eladási listán. Ki is ez a két karizmatikus fi­gura? Ők annak az aprócska kis gall falunak a vezéregyéni­ségei, amelyik nem hajlandó behódolni és adót fizetni a Galliát leigázó Cézárnak. A le­győzhetetlen gallok kalandjait bemutató hét rajzfilm után el­készült az élő szereplős válto­zat. A rendező, Claude Zidi nem egyetlen történeten halad végig, hanem több képregény­füzet motívumait gyúrta egy­be. Emellett remek ötlettel bő­vítette a történetet: a Cézár ha­talmára törő római helytartó figurájával. Ez a puccsot forra­ló alak a képregénnyel ellen­tétben valóban megszerzi azt a varázsfőzetet, amitől a meg­átalkodott falucska lakói le- győzhetetlenek lesznek. Bele­fér a mesébe a viszont nem szeretett Asterix gyengesége, aki szerelmi bánatában már csak napi két vaddisznót eszik négy helyett. Sőt még az a for­dulat is, amikor egy félreértés­nek köszönhetően Asterix átáll az ellenséghez. Úgyhogy izga­lomban nincs hiány! A képregényrajongó mozi­nézőket nem éri csalódás. Si­került a 12 milliárd forintos költségvetésű filmbe megfele­lően átmenteni a képregény hangulatát, világát, remekül eltaláltak a figurák, és nem szenvedett csorbát a humor sem. Mindez a remek szereplő­választásnak, a tökéletes trükktechnikának és az ötletes cselekményvezetésnek köszön­hető. A térdre kényszeríthetetlen fa­lu derék lakóit éppúgy, mint a remegő lábú római katonákat remeklő epizodisták keltik életre. A testes gall figuráját nem is játszhatná más, mint Gérard Depardieu, apró terme­tű társa a francia komikus, Christian Clavier. A főgonosz szerepében a tavalyi Oscar-dí- jas olasz Roberto Benigni áská­lódik a nézők nagy örömére. A képregény tökéletes életre kel­téséhez még 1495 statisztára és 61 különböző állatra volt szükség. A színészek szemmel láthatólag lubickolnak a bo­londozásban. „Minden francia bolondul az Asterix-képre- gényekért, hozzátartoznak az életünkhöz. Hatalmas élmény volt ilyen őrületben részt venni - lelkendezett Depardieu. - Iga­zi játék, amelyben újra gyer­mek lehettem.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom