Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-03-15 / 11. szám
12 2000. március 15. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A tábornok lánya A bűnügyi történet az amerikai hadsereg berkeiben játszódik. Paul Brennert (John Travolta), a katonai nyomozórészleg tisztjét megbízzák Elisabeth Campbell százados meggyilkolásának ügyével. Brennemekjoga van letartóztatni bármilyen rangú tisztet, ha az eset tisztázása azt kívánja. Az áldozat apja, Joe Campbell tábornok Brenner ifjúkori példaképe volt. A nyomozás során erre a Vietnamot megjárt hősre is rávetül a gyanú árnyéka. Campbell lánya, a szép, okos, fiatal nó komoly karriert futott be a seregnél. Amikor megkötözött, ruhátlan holttestére rábukkannak a gyakorlótéren, a vezetés a nyilvános botrányt elkerülendő bízza meg Brennert és Sarah Sunhill (Madeleine Stowe) katonai nyomozót az üggyel. Ahogy napvilágra kerülnek Elisabeth magánéletének részletei, egyre több tiszt keveredik gyanúba, és ahogy a nyomozás fokról fokra közelít az igazsághoz, az eltitkolt bűnök olyan kusza hálójába gabalyodnak, amelyek bármelyike romba dönthetné a hadsereg erkölcsi hitelét. A múlt év egyik szenzációjaként beharangozott G. I. Jane (Ridley Scott rendezése, Demi Moore címszereplése) csúnyán megbukott. A közönség nem tudott azonosulni a filmben tálalt problematikával, nevezetesen a hadsereg koedukálásából adódó nehézségekkel. A kopaszra nyírt Demi Moore tengerészgyalogosgyakorlatai inkább voltak nevetségesek, mint heroikusak. E mostani sztori is a „nők helyzete a hadseregben” témát állítja a középpontba, valamint a katonai fegyelem, a lojalitás és az igazság, az emberi jóérzés ellentétét. A történet kiagyalói elkövetik azt a „főben járó” bűnt, hogy a rejtélyt kétszer is megoldják, a fűm végén pedig úgy tesznek, mintha csak akkor derülne ki az igazság. Heti hír S. W. a térképen A szerencsésebbek már tavaly december elején láthatták Sigourney Weaver legújab filmjét, a Világtérképet. Weavert a film ismét a legismertebb színésznők sorába emelte. A történet hősnője egy tanítónő, akit hirtelen két tragikus esemény ér. Barátnője rábízott kislánya vízbe fullad, egy kisfiú pedig azzal vádolja meg, hogy molesztálta őt. Weaver élete legnehezebb feladatának nevezte a sok negatív tulajdonságú alak megformálását, aki különbözik egyben-másban a filmhősöktől. Rico Saccani és a különleges, magyar muzsikusgén a nézők szolgálatában Karmester diszkekkel t Realistább, mint kollégái többsége. Matkovics Ferenc felvétele Réfi Zsuzsanna Leginkább azért szeret vezényelni, mert élvezi az együttes muzsikálást és azt, hogy olyan mennyiségű zeneirodalom, ta- nulnivaló létezik, amiért érdemes minden reggel felébredni, elkezdeni a napot. Rico Saccanit, az olasz származású amerikai karmestert a fiatal karmestergeneráció egyik legígéretesebb tehetségeként tartják számon világszerte. Már hatévesen zongorázott, megtanult hegedülni, s zenei pályafutását zongoraművészként kezdte. Vezényelni Gustav Meier profesz- szortól tanult, de dolgozhatott Leonard Bernsteinnel és Ormándy Jenővel, néhány esztendőn át pedig Giuseppe Patané asszisztense volt. Nemzetközi karrierje a Herbert von Karajan Nemzetközi Karmester- verseny megnyerésével kezdődött, s az azóta eltelt évek alatt operadirigensként vendégszerepeit már a világ szinte valamennyi rangos dalszínházában, és vezényelhette a legjelentősebb szimfonikus zenekarokat. Két esztendeje a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának vezető karmestere és művészeti vezetője, s számos opera- előadáson is tapsolhatott neki a közönség. Zongoraművészi pályája előtt több évig folytatott jogi tanulmányokat. Gondolom, ettől kicsit másképpen látja a világot. Valóban realistább vagyok, mint a kollégáim többsége, akik számára csak a zene és a zene létezik. Természetesen az én életemben is a muzsika a legfontosabb, de emellett két lábbal állok a földön, s képes vagyok arra, hogy a hivatásommal járó más kérdésekkel, például üzleti dolgokkal is foglalkozzam. Háromszáznál több zongoraestet adott pályája kezdetén, ma pedig életében a karmesterpálcáé a főszerep. Nem hiányoznak a szólistakoncertek? Nem, mert azt a korszakot felváltotta egy másik. A zongorista nem halt meg bennem, hanem továbbfejlődött, s ahogy most foglalkozhatom a muzsikával, az magasabb szint, és még nagyobb örömet jelent. A tanulást is élvezem, hiszen mindig akad egy olyan mű, amelyet először dirigálhat az ember. A zongorista múltamnak köszönhetően pedig valóban másképpen tudom vezényelni a zongoraversenyeket. Egyébként én régebben is akkor voltam boldog, ha zenekarral muzsikálhattam együtt. Nagyon magányos dolog csupán egy hangszerrel szemben ülni a koncertpódiumon. Az együttest alakíthatja, formálhatja az ember, közösen hatunk egymásra, és így mindenkiből még sokkal többet lehet kihozni. Az operavezénylést is azért szeretem, mert így még többen dolgozunk közösen a produkció megszületéséért. Vannak, akik csak a koncertpódiumon vezényelnek szívesen, akadnak, akik az operairodalomban teljesednek ki. Ön melyiket élvezi jobban? Olyan, mintha két különböző komputerdiszk volna az ember fejében. Az operánál sosem valósul meg teljesen a karmester zenei elképzelése, hiszen a színpadkép, a technika miatt számos kompromisszumot kell kötni. így azokra a kivételes pillanatokra vár az ember, amikor minden úgy sikerül, ahogy szeretnénk. A szimfonikus műveknél jobban érvényesülhet a dirigens látásmódja, ott csak a zene létezik, s ettől n inképpen kell vezényelni. Ezek estek éppen ezért érdekesek. Egyébként nagyon várom a í'000-es idényt, mert Harangozó Gyula meghívott, hogy V okofjev Rómeó és Júlia balettjét dirigáljam az Operaházban. Ekkor vezényelek először balettzenét, ez lesz a harmadik diszk. Már a Filharmóniai Társaság előtt is számos magyar muzsikussal dolgozhatott együtt, hiszen Sándor György mellett Doráti Antaltól is tanult. Milyennek látja hazai művészeinket, összehasonlítva a világ más együtteseivel? Szerintem létezik egy különleges, magyar gén, ami által az itteni zenészeknek más a muzsikához való viszonyuk. Budapesten úgy kezdődik minden próba, mint egy családi esemény, s mindenki úgy jön be gyakorolni, hogy jobbat akar kihozni magából, mint előző nap. Általában a világon mindenütt a zenekari próba meghatározó része, hogy mekkora az a falon lévő óra, amely jelzi, mikor kell kávészünetet tartani vagy befejezni a gyakorlást. A budapesti próbateremben vagy egyáltalán nincs óra vagy nem működik. Ez is jelzi: itt a muzsika a legfontosabb. Egyébként a magyar muzsikusgénnel kapcsolatos elképzelésemet megerősítette az év eleji, hét előadásból álló budapesti Verdi-fesztivál is. Az Aida után ugyanis kaptam egy óriási bókot Sherrill Milnestől, aki nézőként hallgatta végig a produkciót. A világhírű baritonista azt mondta: annak ellenére, hogy már számos karmesterrel és zenekarral volt alkalma együttdolgozni, ilyen kapcsolatot, ilyen töltést, ami köztem és az Operaház együttese között van, még nem tapasztalt. Szerinte ez túlmutat a zenén, olyan, akár egy szerelmi együttlét. Annyit válaszoltam rá: nincs benne semmi rejtély, ilyenek a magyar muzsikusok. Ön volt az, aki kitalálta, életre hívta a januári Verdi-ünnepet. Hogyan értékeli a sorozatot? A fesztivál a legszebb elképzeléseimet is felülmúlta. Anyagi okok miatt egyedül a vendég- művészek számát kellett csökkenteni, így több lett a hazai résztvevő; de az előadásokat látva,- ennek csak örülök. A magyar énekesek ugyanis rendkívül magas színvonalon dolgoznak, s az is külön érdekesség, hogy a művészgenerációk mindegyike kiváló énekléssel képviselteti magát a színpadon. Ráadásul a fesztivál óriási nemzetközi érdeklődést váltott ki, még a New York-i Metropolitanből is kaptam faxokat. Úgy vélem, a Magyar Állami Operaház az elmúlt tíz évben nem kapott ekkora nemzetközi sajtót, mint most, s bízom abban, hogy mindennek lesz folytatása. Ha néhány évtized múlva összeállítják a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának krónikáját, mit szeretne olvasni neve mellett? Hogy eljuttattam őket a lehetőségeik határára, hogy valóban olyan vezetőjük voltam, akire lehetett támaszkodni. Szeretném, ha a közös munkánk eredményeként visszakerülnének az európai zenei élet vérkeringésébe, s Budapest legrégibb együttese Magyarországon is visszanyerné a legelső zenekarok között betöltött helyét. Ez azonban nagyon sok idő. Olyan, mint amikor az ember az Empire State Building földszintjén áll, s előtte van még száztizenegy emelet. De neki kell kezdeni a lépcsőmászásnak! Tőzsér Árpád: A nem létező tárgy tanulmányozása. Örömet csak az önmagunkkal és a másokkal szembeni igényesség jelenthet Az irodalomban gondolkodók határtalan öröme Németh Zoltán ___________ Tő zsér Árpád legújabb kötete újabb bizonyítékát adja annak, hogy személyében olyan „irodalomról irodalomban” gondolkodó egyéniséget tisztelhetünk, akinek jelenléte irodalmunkban nemcsak meghatározó erővel bír, de állásfoglalásra is ösztönöz. Irodalomban gondolkodni ugyanis az én olvasatomban azt jelenti: vállalni a vitát, a különféle nézőpontok ütköztetésének örömét, s vállalni azt is, hogy „igazságainkat” szüntelenül módosítanunk kell. Akkor van értelme az olvasásnak, ha olyan véleményeket, olyan gondolatokat ismerhetünk meg általa, amelyek önvizsgálatra, sőt addigi „igazságaink” kíméletlen módosítására ösztönöznek vagy éppenséggel kényszerítenek. Gazdag életútja során valószínűleg Tőzsér Árpád is rákényszerült már egypárszor, hogy módosítsa véleményét irodalomról, irodalmi értékről, értelmezésről. Ezeket a „korrekciókat” azonban valószínűleg nem vereségként élte meg, hanem éppen ellenkezőleg: olyan új lehetőségként, új távlatok megjelenéseként, amelyek minduntalan hozzásegíthetik az irodalomban gondolkodót önmaga megértéséhez. Hiszen az irodalom csak az időben létezik. Ha elveszítjük, szem elől tévesztjük ennek az időnek a horizontját, ha bezárkózunk egy „idejétmúlt időbeliségbe”, akkor arra is fel kell készülnünk, hogy nemcsak hogy nem fogjuk „érteni” az újabb irodalmi szövegeket, de önmagunkat sem abban az időben, amely osztályrészül jutott nekünk. Tőzsér Árpád azonban - úgy tűnik - nagyszerűen érzi magát az irodalom mindenkori jelenében, „jelenidejűségében”. Tanulmányai, esszéi, elmélkedései, interjúi, naplójegyzetei mind arról tanúskodnak, hogy olyan „irodalomban gondolkodó” van jelen ezekben a szövegekben, aki számára a „szöveg öröme”, az írás és az olvasás öröme a mérce, azaz az igéAz olvasott szöveg tehát csak olyan tárgy, amely nélkülünk, olvasók nélkül halott, nem létezik. nyesség az olvasás és az írás iránt. Hiszen örömet, azaz megélhető, magunkká élhető értéket csak az önmagunkkal és a másokkal szembeni igényességjelenthet. A kötet címe is erre a felismerésre utal: arra a tényre, hogy a mindenkori olvasó önmagának önmagából teremt irodalmat és értéket, természetesen az olvasott szöveg segítségével. Önmagunk elgondolása a műalkotásban: ez a valódi olvasás. Az olvasott szöveg tehát csak olyan tárgy, amely nélkülünk, olvasók nélkül halott, nem létezik. Életre keltése csak a szüntelen tanulmányozás folyamatában valósulhat meg. Az olvasás tehát az irodalom, a nem létező tárgy életre keltése, felélesztése. így kelti életre Tőzsér Árpád is kedvenc szövegeit és szerzőit: Hamvas Bélát és Zbigniew Herbertet, Mészöly Miklóst és Vladimír Holant, Ottlik Gézát és Róbert Musilt, József Attilát és Jiíí Wolkert, Rakovszky Zsuzsát és Lászlóffy Aladárt, Márai Sándort és Szilágyi Domokost, Grendel Lajost, Duba Gyulát, Cselényi Lászlót, Farnbauer Gábort... Számunkra nem marad más tehát, mint életre kelteni ezek után Tőzsér Árpádot, azaz elolvasni és életre kelteni írásait, ezeket az örömben, a gondolkodás örömében fogant szövegeket.
