Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-01-12 / 2. szám
Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin 2000. január 12. * 33. évfolyam Riport Újra működik a város gyomra. A Szent Ja- kab-kápolna romjai a felújítás során kerültek felszínre. 8 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 2000. január 15-étől 21-éig 2. szám • Ara 16 korona Sport Aki utálja a világbajnokságot, pedig mindenki csodálja a góljait. Batistuta -1 n nyilatkozataiból. JL J Képesek leszünk-e gyarapítani önmagunkba vetett hitünket? Galambok a téren CSÁKY PÁL ________________ A tér akár Európában is lehetne. Annak keleti felében, persze, hiszen a csupa beton tömbházak, amelyek övezik, a volt szocialista országokra jellemzőek. A novemberi hó - mondják az itteniek - természetes jelenség errefelé. Mint ahogy természetes a középázsiai hegyekből lezúduló éles szél is. A galambok azonban mindenüttjelen vannak. Talán Velencében sem lepik el olyan sűrű rajokban a teret, mint itt. Fel-fel- röppennek, játszadoznak, lecsapnak az ételmaradékokra. Sokat köszönhet a város nekik: melegséget kölcsönöznek az ormótlan szocreál emlékművel díszített, betontömbökkel szegélyezett térnek. Almati (Apa Almája) a kazak sztyeppen felépített műváros. Mára fővárosi státusát is elvesztette, posztszocialista lerobbant- ság érezhető utcáin lépten-nyo- mon. Egy nép önmaga újrafogalmazásáért küzd: az orosz nyelvet a lakosság 100%-a, a kazakot alig 70%-a beszéli. Az utak szélén óriásplakátok szólítják fel a polgárokat anyanyelvűk használatára. „A nyelv minden nép legfőbb ismérve, megmaradásának záloga” - hirdeti az egyik plakát eléggé szájbarágós stílusban az ősi igazságot. A képen gyerekek, kezükben kazak olvasókönyv, a kép felett az óriásbetűs felirat: „Használd az anyanyelvedet!” Este, a kazak kormány által rendezett fogadáson orosz-angol tolmácsunk odajött hozzám, és tört magyarsággal megszólított: „Szervusz, jó estét kívánok!” Elmondta, az egyik legősibb nemzetségből származik, s családjukban máig apáról fiúra száll a rege, mely szerint ezen a vidéken régen egy nagy nép élt, amely később Nyugatra vándorolt, Európába. Most magyaroknak mondják magukat, de bennük is él a tudat, hogy valahol ezen a vidéken volt népük óhazája. „Nézd A rege szerint ezen a vidéken régen egy nagy nép élt, amely Nyugatra vándorolt. mondja angolul az én keresztnevem Batir, amit felétek bátornak mondanak.” És sorolja a közös szavakat. A főutca minden második kirakatában ott a bizonyíték, a pirosló almák melletti árcédulákon ott az áru neve is ka- zakul: alma. A térről a tekintet a város fölötti óriás hegycsúcsokra siklik. Ott kint még sokan ma is jurtákban élnek - mondják az újdonsült ismerősök, s az Európából jött vándor elmereng, vajon mi lett volna belőlünk, ha itt maradunk. S mi lesz ott. Európa közepén. Képesek leszünk-e a ránk nyíló millenniumi évben újrafogalmazni terveinket, beilleszkedni a kialakuló nagy Unióba, s ott nem elveszejteni, hanem gyarapítani értékeinket? Képesek leszünk-e szomszédainkkal egyetemben megálmodni közös kelet-közép- európai régiónk jövőjét: együtt - és nem egymással szemben? Képesek leszünk-e mi, kisebbségben élő magyarok is paradigma- váltásra, a védekező-protestáló alapállásból az aktív értékeinket tudatosan felvállaló magatartásra? Képesek leszünk-e felülemelkedni kicsiségeinken, és nem egymást visszahúzva, hanem egymást támogatva erőteljesebb közösséget alkotni? Képesek leszünk-e reményt adni társainknak a millennium évében és később, az új kihívások tucatjait ránk zúdító harmadik évezredben? Képesek leszünk-e gyarapítani önmagunkba, saját értékeinkbe vetett hitünket, meg tud- juk-e őrizni humánus, emberi arcunkat? Új év köszönt ránk, új lehetőségek és új megpróbáltatások. Sikeres akkor lesz számunkra, ha tudunk élni a általa kínált esélyekkel. A galambok az almati téren is mintha ezt sugallnák: felfelé szárnyalnak, a végtelen ég felé. Tudják, a léleknek is csak így van esélye: ha nem a földhöz tapad, hanem reményteljes szárnyalással győz a visszahúzó erők fölött. „Mit keresek én ezen a tájon?” - gondolhatja a csecsen határon ez a kiskatona, aki szemmel láthatóan nem is orosz. ta sR/AP-feivétei Vezércikk A mi szent koronánk Kövesdi Károly Néztem a tévében a Szent Korona útját, hogyan viszik a Szépművészeti Múzeumból az Ország Házába, az egyetlen méltó helyre, ahol lennie kell, és valahogy nem éreztem semmi különöset. Azon méláztam, hogy meg kéne hatódnom, legalább oly mértékben, mint annak idején, amikor a szögesdrót kerítések első darabjai lehullottak, amikor tizenegy éve az emberek belső tüzétől világítottak a havas terek, amikor letérdelt a berlini fal, vagy amikor az orosz tankokkal teli szerelvények elcsattogtak kelet felé. Eszembe jutott, hogy most volna igazán ideje eltöprengeni az elmúlt évtizeden, úristen, mi minden történt pár év alatt, vagy ezer év magyarságán, vérzivataros századok fölött; ehelyett úgy éreztem, mintha valami furcsa ceremónia kívülálló szemlélője volnék, s szinte szenvtelenül figyelem, milyen aprólékosan, kidolgozott, beidegződött mozdulatokkal rakják a koronaékszereket furcsa ládákba, mint valami halottat, hogyan masíroznak vele kifelé, s teszik be egy leginkább pénzszállító páncélautóhoz hasonlatos járműbe, amelynek oldalán ugyan ott a magyar címer, és mégis. Jobbra át, balra át, zászlófelvonás, huszonegy ágyúlövés, főméltóságok, minden, ami dukál. S mégsem. A januári késő délutánban valami furcsa visszafogottság lógott a levegőben. Emlékszem gyerekkoromból John Fitzgerald Kennedy temetésére, arra a lassú, vészjósló, agyat verő dobpergésre, a végtelen vonulásra végig Washingtonon, a hatalmas tömegre, az embernek olyan érzése volt, mintha Amerika temetését látná, mintha a világ jobbik darabját vinnék. Pedig láthattunk sok mást is, lesújtót és borzasztót a múlt századnak abból a darabjából, amelyben élnünk adatott, a háború után született nemzedékeknek. Chilei puccsot, hatvannyolcat, Afganisztánt, Vietnamot. A sok megrázó élmény mellett kevés felemelőt. Talán ebbe fásultunk bele? Pedig 2000. január elsején valami olyasmi történt, aminek rég meg kellett volna történnie. Talán ebben a januári alkonyaiban zajlott le az igazi rendszerváltás Magyarországon. S mégis, az időnként, napok óta is vissza-visszatérő furcsa érzés, hogy büdösül visszafogott volt az egész. S visszajár annak a történésznek a szava a rádióból, aki azt mondta, hogy a magyar kormány nem gondolja őszintén az egészet, csak a tömeget akarja elámítani, s inkább az uniós csatlakozással foglalkozna, mint efféle ceremóniákkal. Talán ez és az ehhez hasonló kiszólások keményítették meg az embert, hogy nem tudott érezni csöppnyi áhítatot. Talán a hetekig tartó cirkusz, ami megelőzte, a fanyalgás, ami kísérte, a közöny, ami követi bizonyos körök részéről. A kiábrándító megosztottság, ami legalább annyira lehangoló, mint veszélyes. S amire mi, határon kívül élő magyarok valószínűleg még érzékenyebbek vagyunk. A nagy millenniumi szilvesztert nézve csak a vak nem láthatta, hogy a világ minden népe igyekezett a nagy csinnadrattába is belecsempészni valamit nemzete lényegéből, múltjából, sokszínűségéből. Abból, amire büszke. Nem tudom, hány európai nép tud felmutatni ezeresztendős királyi koronát, amely nem csak poros ereklye, hanem az ország szimbóluma. Egyes politikusok és történész urak tudatosíthatnák (vagy ha tudják, abbahagyhatnák az ámítást), hogy az egyesülő Európa nem attól lesz szép és lakható, hogy leromboljuk a templomainkat, lesajnáljuk István király örökségét, és lehajtott fejű, kuporgató, haszonleső, manipulálható csorda leszünk, amelyet csak a Bux-indexről szóló hírek töltenek el szellemi izgalommal. Akik ezt próbálják minduntalan belesulykolni a tudatunkba, azok ne csodálkozzanak azon, hogy nem zárjuk őket a szívünkbe. Persze ezzel ők is tisztában vannak. Azzal is, hogy a határon túl élő magyarok milliói hogyan éreznek.
