Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)
2000-11-08 / 257. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 8. Jirí Kodét: „Valaha azt mondtam: a szöveget csak a gyávák tanulják meg, mára viszont én is gyáva lettem. Már csak akkor érzem biztonságban magam, ha tudom a szöveget" A negatív figurákban is megkeresi a pozitívumot Vasárnap reggel tíz órakor szentmisét néz a televízióban. Bár, ahogy mondja: nem hitbuzgó. A vallásosságot sem viszi túlzásba. Mert így van már a színházzal is. „Mindenből csak módjával. Inkább kevesebbet, mint sokat.” SZABÓ G. LÁSZLÓ Jirí Kodét, a prágai Nemzeti Színház rangos színésze, a cseh film szarkasztikus humorú nagy doyenje csíkos háziköntösben, frissen, illatosán ül előttem. A köntös alatt galambszürke nadrág és fekete garbó. Összhang. Tökéletes elegancia. Sohasem láttam még másnak, mint Jean Gabin, Spencer Tracy és Gary Cooper távoli rokonának. A rendet szereti, szinte megköveteli, a rendszernek viszont ősi ellensége. Nem lehet könnyű az élete. Megszoktam. Én mindig ellenzéki voltam. Az elnök úrral, Václav Havellal együtt jártunk a Slávia kávéházba. Az volt a törzshelyünk. Ott, a Moldva pariján. Én ugyan nem tartozom a „harminchatosok” közé, mert 1937-ben születtem, de mondja már, az az egy év! Ismeri a történetem? Nagyjából igen. Tudom, hogy híres színészdinasztia saija. A mostohaapám, akinek az anyám két lányt szült, az ötvenes években Nyugatra szökött. A megtorlás nem sokáig váratott magára. Mindent elvettek tőlünk. Nem maradt semmink. De még ez sem volt elég nekik. Anyámat kidobták a Nemzetiből. Annak ellenére, hogy a nagyapám ott játszott ötvenöt évig, az ükapám pedig alapító tagja volt a színháznak. A családi hercehurcák nekem is megkeserítették az életemet. Kihajítottak a gimnáziumból. Behívattak a nemzeti bizottságra, hogy eldöntsék, mi legyen velem. És mit látok, ahogy ott állok? A saját fotelomat. Apám íróasztalát. Az elkobzott könyvespolcunkat. Az én fotelomban ült a nemzeti bizottság elnöke. „Bánya, kohó vagy mező- gazdaság?” - kérdezte. Mezőgazdaság, ha már választhatok, feleltem. „Tehenek, disznók vagy . lovak?” Inkább a lovak, ha szabad kérnem. Szabad volt. És elhagytam Prágát. Tizenhat éves voltam. A „lenni vagy nem lenni” akkor nem lehetett kérdés. Élni akartam. Két évig háromszáz ló hátsóját suvic- koltam. Nem volt az ott Kladruby- ban olyan fényes élet. Főleg nekem nem, akit már akkor is a kávéházak világa vonzott. Eldicsekedhetnék valamivel? Csak tessék, nyugodtan. Tudja, a ’89-es forradalom után, amikor meghívtak a külügyminiszter születésnapjára, meg akarták nekem mutatni a Cemín-palota szobáit a Várban. Felesleges, mondtam. Én már jártam ott. Masaryk elnök úr fia egykor a térdén lovagol- tatott. Tizenhat évesen már tudta, hogy színész lesz? Honnan tudtam volna? Bárhova adtam is be a jelentkezési lapomat, mindenütt kosárba dobták. Amikor aztán meghalt Sztálin és a gazember Gottwald, recsegni-ropogni kezdett minden. Harmadszorra sikerült bejutnom a színművészetire. Kladrubyban egyébként működött egy szakmunkásképző. Ott tanultam meg a lótenyésztés alapjait. Zsoké is voltam egy ideig. A kommunisták a lovaglást burzsoá csö- kevénynek tartották. Hogy mit ki nem találtak?! Hatvannyolcat hogyan élte meg? A pártonkívüliek klubjában anga- zsáltam magam. Nem írtam alá a Chartát. De az anti-Chartát sem. Tudtam ugyanis, hogy a kommunistákkal lehetetlen a párbeszéd. A főiskola elvégzése után vidéki társulatoknál játszott. 1965-ben került fel Prágába, és alapító tagja lett a később legendássá vált Cinoherní klubnak, ahol huszonöt évet töltött. Pardubicén és Ostraván kezdtem a pályát, mert már főiskolás koromban úgy magamra haragítottam a vezetőket, hogy jobbnak látták, ha eltűnök a fővárosból. Volt egy rendes professzorom is a főiskolán. Ő gyakran kiküldött az órájáról. „Menjen ki, Jirí Kodét, mert most hazudni fogok!” Hatvannyolcban, Prágában, mindenféle rajzokkal, patkányképekkel plakátokat ragasztottam. Apám nagyon okos szobrász volt. Dé nem a szocialista realisták népes táborából. Kérték őt, hogy csináljon legalább egy Gottwaldot vagy Sztálint, bármilyen elvtársat, máris könnyebb lesz az élete. „Én nem szeretem sem az egyiket, sem a másikat, én Darwint szeretem és a nőket” - felelte. „Darwint? Akkor csinálja meg Micsurint!” - jött a megrendelés. Hoztak neki egy csomó írásos anyagot meg fényképeket, és apám el is készítette a szobrot. Agyagból. De az elvtársaknak valahogy nem tetszett. Szalmakalap volt a fején, és lefelé nézett. Azt mondták: ez így pesszimista. Apám erre annyira feldühödött, hogy két kezébe fogta az agyagfejet, és kicsavarta a nyakát. „Tessék, így megfelel? Most már felfelé néz. Az eget kémleli, hogy mikor fog esni.” Ami pedig a nőket illeti: a torzókat szerette. Anyámat is fej nélkül formálta meg. Mindig azt mondta: „A nőknek nincs fejük.” Nem okozott csalódást a kollégáknak azzal, hogy nem írta alá a Chartát? Nem, mert később meggondolták magukat. Mindenki mindent visz- szavont. Megijedtek. Én a 2000 szót írtam alá. Aztán a Néhány mondatot is, nem sokkal a forradalom előtt. Négyórás kihallgatáson voltam, amelyen rá akartak beszélni, hogy valljam azt, hogy az nem is az én írásom. Adtak egy lehetőséget, hogy tisztára mossam magam. Azt hitték, hatni tudnak rám. Nem tudtak. A kollégáim közül akkor is sokan visszaléptek. Meglepődne, ha én most sorolni kezdeném a neveket. Megijedtek. Ön sosem félt? Mindig féltem. Néha rettegtem. De annyira, hogy amikor megjelent a házunk előtt a titkosrendőrség, azt mondtam: végre! Noha éppen akkor vendégeink voltak. Vera Chytilová és egy amerikai diplomata. A nővérem, a bátyám és a feleségem szülei már évek óta Nyugaton éltek, ennek köszönhetően az elsők között volt videóm, Vera pedig hol egy külföldi újságíróval, hol egy diplomatával állított be hozzánk, hogy megmutathassa nekik valamelyik filmjét. Én meg persze reszkettem, hogy mikor fogunk lebukni. A barátaim telefonon figyelmeztettek, hogy „vigyázz, kocsi áll a lakásod előtt, fényképeznek!” Kilestem a függöny mögül, és tényleg ott voltak. Négy alkalommal az éjszakát is ott töltötték a házunk előtt. Aztán jöttek és becsöngettek, én pedig már nyújtottam is a kezemet, csak tessék, tegyék rá a bilincset, tartóztassanak le, vigyenek el, ne várakoztassanak! De ők csak mosolyogtak, és ki akartak lépni a cipőjükből. Nem kell, nálunk ez nem szokás, mondtam, mire megszólalt az egyik, hogy szeretnének átadni egy díjat. Csak éppen velük kell hogy menjek. A titkosrendőrség díjáért. Játszottam ugyanis a televízióban egy nyomozót. Főzni tudott, Me’rcedese volt és sok-sok barátnője. És hogy annyira tetszett nekik az alakításom, hogy szeremének megjutalmazni. Amikor a feleségem megtudta, hogy hova megyek velük, összetett kézzel könyörgött, hogy ,jól gondold meg minden szavadat, nehogy valami hülyeséget mondj, mert könnyen bajba kevered magad”. A számra vigyáztam. A díjra nem. Hazajöttem és kihajítottam. Ezek már jobb idők voltak. A hatvanas évek második felében két esztendeig a Cinoherní klubban aludtam. Szőnyegbe tekerőzve, az öltözőben. Nem volt hol laknom, mindent elvettek tőlünk. Még apám kis lakását is, amelyben a bátyám élt, amíg el nem hagyta az országot. Amikor kiutazási engedélyt kértem, azzal utasítottak el, hogy „utazzon meghívólevéllel!” De az sem segített. Valahol mindig keresztbe tettek. Kiszökni nem akart? Többször is. De mindig meggondoltam magam. Az édesanyám, aki ma nyolcvanöt éves, visszatartott. Akárcsak a sírok. A család halottai. Hatvannyolcban, amikor bevonultak az oroszok, megkérdezték tőlem, milyen a viszonyom a testvéri hadsereggel. Általános, feleltem. Ezen mindenki elcsodálkozott, de visszakérdezni nem mert, hogy „az milyen?” Később hozzátettem, hogy royalista vagyok. Királypárti. Mit tehettek velem? A feleségem szüleinek volt egy rozzant vityillója tizenöt kilométerre Prágától. Oda költöztünk. Áhol nem volt se víz, se villany, csak egy kályha, azzal fűtöttünk. Mindennap gyalog jártam be a Cinoherní klubba. Egy erdőn keresztül vezetett az út. A tűlevelek mindennap vörösre szurkálták a szememet. Igen, többször is fontolóra vettük, hogy elhagyjuk az országot. Az ügyvédünk azt mondta, amint beadjuk a papírokat, a gyerekeinket kidobják az iskolából, a vi- tyillót elveszik tőlünk, és még akkor is eltart vagy tíz évig, amíg kiengednek. Úgyhogy nem mentünk sehova. De most már örülök, hogy maradtunk. Pedig a fizetésem nagyon alacsony volt. Viszont nagy szerepeket játszottam. Harmincévesen például a gyágyát. Ványa bácsit. A tévében akkoriban viszont semmit. Onnan tíz évre kitiltottak. A Barrandovon sem játszhattam főszerepet vagy pozitív hőst. A kommunista darabokban viszont nem vettem részt. Mindig figyelmeztetett valaki, hogy „vigyázz, ebben ne vállalj szerepet!” A negatív szerepeket pedig ügyesen „átírtam”. Mindegyikbe vittem valami pozitívumot. Érdekessé akartam tenni a figurát. Vera Chytilovával és Jirí Menzellel évfolyamtársak voltunk a főiskolán. Ők felváltva hívtak. Veránál négy filmben játszottam. A Játék az almáért és a Panelsztori nagyon jól sikerültek. Menzelhez a Bűntény a lányiskolában és a Szigorúan ellenőrzött vonatok köt. Mindkettőt nagyon szeretem. Ez utóbbiban egy SS-tisztet játszottam, és le kellett ugranom a vonatról. Valahogy roszszul sikerült az ugrás, leestem és összetörtem magam. De a mozdonyra azért feltápászkodtam valahogy. Nekem annyi bajom volt már! Chytilovának is a visszeres lábam kellett volna. Hívott az új filmjébe, de nem mentem. A Balti-tengernél forgatott hidegben. Azt mondta, ha fázni fogsz, majd betemetünk a homokba. Hát normális ez a nő? Petr Zelenkánál a Gombolkozók- ban, Jan Hrebejknél a Kuckókban játszott nemrég. Mindkét alakítását Cseh Oroszlánnal jutalmazták. A Gombolkozókban egy javíthatatlan szobapilótát, a Kuckókban egy 'született anti- kommunistát játszik reveládós eredetiséggel. A Gombolkozókban azt mondtam a rendezőnek: maga még fiatal, hagyja, hogy úgy játszam el a szerepet, ahogy én szeretném. Csak nézett rám a fiú. Persze izgultam én is. Előre nem tudja az ember, hogy sikerül-e majd, amit kitalált. A Gombolkozókban, úgy látszik, sikerült. A Kuckókban bonyolult szöveget kaptam, de megtanultam. Azt viszont, hogy „Világ proletárjai nyaljátok ki egymás seggét!”, én tettem hozzá. Menzelről jutott még eszembe valami. Elmondhatom? Hallgatom. Vele a Cinoherní klubban is dolgoztam. Ott vitte színre Havel Koldusoperáját. A második próbán már kérte a szöveget, én meg nem tudtam. A bemutatón természetesen Václav Havel is jelen volt, Menzel pedig a fülem hallatára panaszkodott neki. „A Kodét úrral sajnos az a baj, hogy néha kihagy a szövegből, vagy hozzátesz valamit” - mondta. „Nem baj - legyintett Havel én észre sem vettem.” Eszenyi Enikőt, akivel tavaly a Sok hűhó semmiértben, az idén pedig a Tévedések vígjátékában dolgozott, milyennek látja? Igazi színházi ember. Megszállott. Iszonyú sok energiája van. Felkapott egy kocsikereket a színpadon és elhajította. Ezzel meglepett. A sas erejét láttam egy verébben. A fantáziáját is nagyon szeretem. Ez utóbbiért önnek sem kell a szomszédba mennie. Antonio és Csipet doktor a két Shakespeare- darabban eleven, fantáziadús alakítás. Tudja, én a próbákon gyakran improvizálok. Keresem a megoldást. Valaha azt mondtam: a szöveget csak a gyávák tanulják meg, most, vén fejjel viszont, úgy látszik, én is gyáva lettem. Már csak akkor érzem biztonságban magam, ha tudom a szöveget. A „pulz” helyett véletlenül mondja azt, hogy „plusz”, amikor Antopholusz pulzusát méri a Tévedések vígjátékában? Egyszer így jött a nyelvemre, és Enikő azonnal lecsapott rá. Kérte, hogy akkor ezt tartsuk meg. Igen, a véletlen sokszor közbeszól. En meg engedelmeskedem neki. A nagyapámra kellett volna hallgatnom, aki mindig arra kért: „Csak színész ne legyen belőled!” Szóba jöhetett volna valami más is? Hogyne! Kávéházi naplopónak szívesen beálltam volna. Újságot olvasnék, beszélgetnék, sakkoznék. Kártya szóba sem jöhetne. Ahhoz nagyon sok pénz kell. A nagybátyámnak ruhagyára volt Pilzenben. Ázt is elvették tőlünk. Állatkertet építettek a helyére. Szállodánk is volt egykor. Abban most idősek otthona működik. Én a feleségem mellett vagyok otthon. Harminchárom éve vagyunk házasok. Bár néha jókat veszekszünk, szeretjük egymást. A lányom színésznő, a fiam kereskedelmi akadémiára jár Amerikában. A múlt héten Alcatrazból írt képeslapot: „Ne félj, még nem vagyok itt.” Apja fia. Nem izgulok miatta. Kétéves koráig nem beszélt. Azt hittük, néma. Aztán megszólalt, és mintha önmagamat hallottam volna.
