Új Szó, 2000. október (53. évfolyam, 226-251. szám)
2000-10-13 / 236. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2000. OKTÓBER 13. Kultúra Beszámoló a Színházi Nyitra 2000 nemzetközi fesztiválról. Műfajilag, a rendezői felfogás szempontjából változatos előadások szerepeltek a rendezvény főprogramjában Színház a színpadon - élni vagy játszani? Nyitra. Szeptember végén a város kilencedik alkalommal adott otthont a Színházi Nyitra fesztiválnak. A rendezvény rangját jelzi a nemzetközi viszonylatban is egyre élénkülő érdeklődés, idén ez nem utolsósorban annak is köszönhető volt, hogy a Színházkritikusok Nemzetközi Szövetsége a rendezvénnyel párhuzamosan ugyanitt tartotta a fiatal kritikusok szemináriumát. LAKATOS KRISZTINA A fesztivál programját összeállító bizottság idén is több szempontot vett figyelembe. Elsősorban azt, hogy a válogatott nemzetközi termés bemutatása közben kellő hangsúlyt kapjanak a közép-kelet - európai régió színházai. Továbbá, hogy a meghívott előadások töb- bé-kevésbé reprezentálják az adott ország színházkultúráját. S nem utolsósorban, hogy a kiválasztott produkciók a fesztivál programján belül biztosítsák a sokszínűséget, ugyanakkor bizonyos párbeszédlehetőség is nyíljon az alkotók és az egyes előadások között. Hogy ennyi feladatnak mennyiben tud eleget tenni egy viszonylag kis fesztivál - a hat nap alatt a főprogramban 15 előadást láthattunk -, kérdéses. Még a sokszínűség jött össze a leginkább, műfajilag, a rendezői felfogás szempontjából változatos előadásokat vonultattak fel a társulatok. Valószínűleg éppen e mindenes gyűjtemény következtében került a főprogramba több főáramon kívüli, kísérletibb jellegű produkció, olyanok, amelyekkel egyébként általában csupán egyes rétegeket megszólító vagy tematikus fesztiválokon találkozhatunk. Nyitrán láthattunk pédául mozgásszínházi produkciót, a hazájában, Horvátországban is kevésbé ismert, századeleji avantgárd író és költő, a járás, a mozgásban levés megszállottja, Jankó Polic Kamov személyiségén és életének epizódjain alapuló Járókelő című előadást a rijekai Trafik Színház előadásában. Láthattunk pantomi- mot a stockholmi Manjana Színház előadásában, mely a programfüzet tanúsága szerint Svédország női pantomimszínháza. Mindenesetre a női jelző, azonkívül, hogy az előadást rendezőnő, Nola Rae állította színpadra, s a három szereplő közül kettő az erősebb nem által gyengébbnek nevezettből került ki, különösebb specifikumként nem jelentkezett Strindberg Júlia kisasszonyának adaptációjában. Bekerült a fesztivál főprogramjába a bazini PIKI Színház bábos gyermekelőadása, a Paskudá- rium - hagyományos, nem gyermekelőadásokból összeállított színházi seregszemléken ritkaság- számba megy az ilyen választás. Kicsit meglepő is, hiszen a Színházi Nyitrán az off-programban a gyermekelőadásoknak külön szekciója volt, ugyanakkor a Dusán Taragel Mesék neveletlen gyerekeknek és gondos szüleiknek című könyve alapján összeállított előadást megérte felnőtt közönség előtt is bemutatni. A fesztiválon ízelítőt kaptunk az újabban „performing arts” néven futó irányzatból. Tánc, zene, ének, mozgás, a prózai színház elemei, burleszk, kabaré és bohóctréfák meghatározó módon keveredtek a cseh-olasz koreográfuspáros, Len- ka Flory és Simone Sandroni által vezetett Déja Donne Production Aria Spinta című előadásában. A közönség egyik nagy kedvencévé váltak, rögtön a fesztivál nyitónapján, elsősorban közvetlenségüknek, a nézőkkel való sokrétű kommunikációjuknak köszönhetően. Nyilván sokat nyomott a latban az is, hogy a látványos eszközök tekintetében az egyik „legszegényebb” produkciót mondhatták magukénak, személyes varázsukkal, jelenlétükkel, vitalitásukkal mégis betöltötték az Andrej Bagar Színház nagytermét. „Energiaki- süléseikkel” fergeteges játékuk végére - legalábbis jól előkészített, színpadi értelemben - szétrúgták a színház falait is, lezuhant reflektorok és függönyök romjain fejezték be a produkciót. Hasonlóan hálásan fogadták a nézők a vilniusi főiskolások produkcióját, Shakespeare Szentivánéji álmának adaptációját Oskaras Korsunovas rendezésében. A litvánok előadása szintén nélkülözte a költséges díszleteket és jelmezeket, minden eszközük a szereplők egy-egy szál deszkája volt, valamint a fiatalok csodálatra méltó fizikai kondíciója és akrobatikus teljesítménye. Szentivánéji álom címszó alatt kidolgozott, ötletes test-showt mutattak be. Kevésbé bizonyult nézőcsalogatónak az idén az év felfedezettje kategóriában a Deszka Díjat begyűjtő pozsonyi Fák Színházi Társulás útkereső előadása, A kizökkent idő. A rendező, Ján Strbák egy hazai színpadokon ritkaságszámba menő látás- és gondolkodásmód lehetőségét villantotta fel. Félig ember, félig tárgy lényeinek néma létharca, birkózása az idővel, a Paradicsom keresése a színpadon egyfajta, a vizu- alitásra épülő formában valósult meg - nem nagy látványhatásokkal, hanem az apró, részletekbe menő képek technikájával, melyek egy szinte már a naivitás határát súroló, egyszerre abszurd és mágikus világot teremtettek. A Deszkák idei nagy győztese (a legjobb rendezés, a legjobb előadás, a legjobb női főszereplő), a pozsonyi Kis Színpad előadása, Ionesco Székek című abszurdja Nyitrán is tapsorkánt aratott, elsősorban a két főszereplőnek, Emília Vásáryovának és Emil Horváthnak köszönhetően. A nemzetközi fesztiválok nem kedveznek azon színházaknak, amelyek a szómágiában hisznek, a szimultán fordítás ezeket általában élvezhetetlenné teszi. Nyitrán jó választásnak bizonyult a lyoni Théatre du Shaman bemutatkozása Samuel Beckett négy egyfelvo- násosával. A végtelenül precíz, monoton, önmagába zárt rituális játék, amellett, hogy a már említetteken túl egy további lehetséges színházi nyelvet szólaltatott meg, fordításban is követhető maradt. Egészen eltérő módon közelítette meg Ionesco Macbettjének hasonlóan statikus szövegét a maribori Szlovén Nemzeti Színház társulatának előadása (rendező: Sebas- tijan Horvat): a rendezői jobb és bal között bábként, egy síkban közlekedő színészekből, látványos színhatásokból és fényekből, háttérvetítésekből létrejövő állóképek markánsan esztétizáló előadást eredményeztek. Látható volt a Színházi Nyitrán Petr Lébl utolsó Divadlo Na Zábradlí-beli rendezése is, Csehov Ványa bácsija - a tavaly elhunyt rendező előadása a megszokott posztmodern show-ba ültetett infantilis vagánykodással borzolta a kedélyeket. Lassan bizonyossággá válik bennem a gyanú, mely szerint a nyitrai Andrej Bagar Színház privilegizált helyzetben van a Színházi Nyitrán: a fesztiválon is bemutatott előadásai amolyan hívószóként szolgálnak. Tavaly Vladimír Morávek látványos Macbeth-adap- tációjának kihívására reagált számos további produkció, idén Sveto- zár Sprusansky Deszkajelölt Sirálya, illetve az előadás elején elhangzó szavak - Éni! Játszani! Élni! Játszani! - indították el a színház és a valóság viszonyát tema- tizáló előadások sorát. A téma felmerült a pozsonyiak Székekjében is, ahol elmosódott a határ a szereplők civil élettörténete és szerepeik között. Többek között ez a motívum is megjelent a Sirályban, amelynek történetét Sprusansky színházi közegbe - talán éppen a nyitrai teátrum falai közé - helyezte: Adela Gáborová abszolút kortársnak érzett időből indítja a visszaemlékezést, hogy később tényszerűen a nyitrai társulat tagjaihoz kapcsolódó anekdotákkal fokozza zavarunkat. Az idén látható lengyel produkció, a varsói Teatr Rozmaitosci előadása is a színház a színházban formát választotta; Jacek Poniedzialek Hamletje Krzysztof Warlikowski rendezésében a pódiumon, kétol- dalról a mindent leső s nyilvánvalóan mást és mást látó nézőkkel közrefogva, a „figyeltség” állapotában születik meg. Nincs Színházi Nyitra Vladimír Morávek nélkül: idén a Mrstík fivérek cseh nemzeti klasszikusnak számító színművének, a Marysá- nak (valójában „Marka”, avagy „ezt neked, bestia!”) daljátékváltozatával érkezett a fesztiválra, anyaszínháza, a Hradec Králové-i Klic- per Színház társulatával. Morávek rendezésében is fontos hangsúlyt kapott a színház és az élet, a színpadon látható egyszeri tragédia és az általános, a színházi katarzis és a mindennapi belenyugvás, a valós és fiktív igazság kapcsolata. A darab, a „morva falusi tragédia” szerint Marysát bestiák veszik körül: a szülők, akik a nem szeretett özvegyemberhez kényszerítik a lányukat, azzal, hogy majd hozzászokik, a férj, aki pénzért házaso-' dik, az egykori kedves, aki vadállatként kínozza áruló szerelmét... Köztük Marysa is férjgyükos bestiává válik. Morávek elegáns humorral teszi zárójelbe a történetet. Az első felvonás két jelenete között narrátorhang meséli el a darab 1911-es bemutatójának történetét, melyre felutazott a történet helyszínéül szolgáló falu lakóinak egy csoportja. A vidékiek előbb csak nyugtalanul pusmogtak a nézőtéren, majd végül hangos bekiabálásokkal - Ez nem is így történt! - tették lehetetlenné az előadás folytatását. Több órás vita következett a színészek és a falusiak között a színházi igazságról, de miután lecsillapodtak a kedélyek, az előadást már nem lehetett befejezni - indult a vidékiek utolsó, esti vonata hazafelé. Az előadás végén, utolsó fricskaként azt is megtudjuk, mire vonatkozott a „nem így történt” felkiáltás: a tabló alatt a narrátorhang felvilágosít, Marysa valójában nem mérgezte meg a férjét, hosszan, boldogan élt vele együtt, szerelmük gyümölcseként vagy egy tucat gyermeket hozott a világra... A Marysa mellett mindenképpen az orosz és a magyar produkció jelentette a fesztivál csúcsát. A szentpétervári Kommisszarzsevszkaja Színházban a bolgár Alexander Morfov Shakespeare-től A vihart állította színpadra, úgy, hogy sikerült modern, friss, mégis-hitelesen shakes- peare-i víziót létrehoznia. Több mint kellemes meglepetéssel szolgált a Színházi Nyitra közönségének Bertold Brecht Baalja Schilling Árpád rendezésében, mely Alföldi Róbert hároméves jelenléte után idén egészen más oldalát mutatta be a magyar színházművészetnek. Bodó Viktor főszereplésével a fesztivál legerősebb előadását láthattuk, hatása alól - pozitív vagy negatív értelemben - senki sem tudta magát kivonni. A mindenből egy kicsit elve egészében nem biztos, hogy jó vezérfonalként szolgált a rendezvényhez. Ha a létrának, mely a fesztivál szimbólumaként idén a felfelé törekvést volt hivatott kifejezni, mondjuk, öt foka van, melyek egyben a látott előadások laza fokmérőjének, minősítésének felelnek meg („fesztiválon ez azért ciki, avagy a produkció nem született meg” - „ez meg mi volt, avagy az előadás, sajnos, a fesztiválra érve szétesett” - „elmegy, avagy a rendező értékes színészpedagógiai munkát végzett” - „izgalmas, avagy ezt azért tisztességesen megcsinálták” -,,K. O., avagy nem jutok szóhoz”), a produkciók többsége középmagasságig jutott, hála az égnek, esetenként egy-egy plusz lépéssel felfelé. A „közepesség” anyagi vonza- tairól csak a szervezők tudnának konkrétumot mondani. S noha például a költséges díszlet semmiképpen nem lehet minőségi mérce, az mindenesetre gyanús, hogy a seregszemle állítólag növekvő hivatalos támogatás ellenére - akár csak az elmúlt évvel összehasonlítva - alig akadt olyan produkció, amelyről csak ránézésre azt gondolhatnánk: ezt már idehozni is sokba kerülhetett. Külső szemlélőként marad a benyomás, hogy mindaz, amit Nyitrán láthattunk, akkor lett volna szép és jó, ha nem egy nemzetközi fesztivál válogatott produkciósoraként, hanem - álmodni szabad - egy élő színházkultúrával rendelkező országban egy kellemes évad változatos terméseként prezentálták volna. Ha ez lenne a helyzet, nem lehetne okunk panaszra. Aria Spinta (Déja Donne Production) Shakespeare: Hamlet (Teatr Rozmaitosci, Varsó) Ionesco: Székek (Kis Színpad, Pozsony) Bertold Brecht: Baal. Jelenet a budapesti Katona József Színház előadásából (Ctibor Bachraty felvételei)
