Új Szó, 2000. augusztus (53. évfolyam, 175-201. szám)

2000-08-23 / 195. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2000. AUGUSZTUS 23. Nagyszünet 9 SZIGET 2000 Szem s fülnek ingere JUHÁSZ KATALIN A z utóbbi években megszokhattuk már, hogy a Diáksziget Pepsi, sőt évről évre pepsibb, a többi szponzor szintén igyekszik láttatni magát minden szóba jöhető felületen, lassan a nagyszínpad sztáijai is áruba bo­csátják ruházatuk négyzetcentimé­tereit, mint a Forma 1-es verseny­zők. De ne rosszalkodjunk, enélkül nem jöhetne létre egy ekkora feszti­vál, Európa leghosszabb és legna­gyobb szabadtéri kulturális rendez­vénye, amely tegnapelőtt szeren­csésen véget ért. Persze, mire ti, kedves olvasók, kézbe veszitek ezt, a naptár már odébb pergett, ám a lapzárta nagy úr, nincs tekintettel arra sem, hogy olyan a fejem, mint egy hőlégballon. Zenerajongók el- keserítésére mondom: 419 zenekar lépett fel az idei szigeten, lehetet­lenség volt valamennyit látni, igen­csak töredékesen tudok róluk be­számolni, mivel a délélőttjeim al­vással, a délutánjaim a külföldi vi­lágsztárok becserkészésével teltek, az estéim ugyanezek kritikusi füllel való meghallgatásával, az éjszaká­im pedig szigorúan magánügyek... Másodszor maradtam le például a Jutott Neki zenekar koncertjéről, ami azért is megbocsájthatadan bűn, mivel a Sziget Sun című szige­ti napilap is elismerő hangú cikket eresztett meg velük kapcsolatban, mindenekelőtt Pöce teljesítményé­re kihegyezve a recenziót. Imádom őket közel tíz éve, mégis sikerült le­csúsznom az eseményről. Suzanne Vega meg azért nem lett meg, mert rosszul írtam fel a sajtótájékoztató időpontját. Na, ennyit rólam, jövő­re majd egy fiatalabbat küldenek ki helyettem, akinek napi két óra al­vás is elegendő... Az említett sztár­interjúkat rendszeres kis dózisok­ban olvashatjátok ebben, valamint a Kultúra nevezetű rovatban, külö­nös hangsúly lészen fektetve az idén először jelentkező vüágzenei nagyszínpad fellépőire, mivel ezek a szívemnek legkedveseb­bek, és mivel jelentős számú kö­zönség volt kíváncsi rájuk. Boban Markovié szerb rezesbandájának koncertjén például egy tűt nem lehetett volna leejtem, legalább hétezer embert számoltam meg, aztán elúntam a reménytelen ma­tematikai feladatot. Őket egyéb­ként az Undergroundból, és más Kusturica-filmekből ismerhetitek, a többieket innen-onnan, elvétve még a rádióból is. Idén a hetije­gyek nem kevesebb, mint hatvan százaléka külföldön fogyott el elővételben, hallhatóan megug­rott az idegen ajkú szigetlakok száma, elsősorban a pénzes kapi­talisták szórakoztak kitűnően, nekik bagatell volt a 200 forintos sör, a 150 forintos kóla, a 800 fo­rintos ökörsült és a rablás egyéb válogatott formái, melyeket a szi­geten elárúsító magyar kereskedők foganatosítottak. Még a hajdan huszonötért veszte­getett zsíroskenyér ára is ötvenre kúszott fel, eltűnt róla a hagyma, paprika, paradicsomszelet, szóval a zsebpénz hamar elcsordogált, még akkor is, ha idén ismét a kedves krisnások ingyenkonyháját vették igénybe a türelmesen sorban állni nem restellők. A nyolcadik alka­lommal megrendezett esemény összes támogatóját nem soroljuk fel, bár megtehetnénk, hamar tele lenne ez az oldal különösebb strapa nélkül... A lényeg az, hogy oszto­gattak minden lehetséges földi jót, a kekszgyár sóskekszet, a csipszgyár csipszet, a mobilcégek pólókat és egyéb hasznos dolgokat, a kefírgyár kefirt, melyet életem­ben először én is megkóstoltam, ennyi évesen már illik tudni, milyen íze van... Ne részletezzük. A műsorfüzet kilencvenkét oldalas, így hát a programismertetésnek sincs nagy értelme, a sziget históri­ájának szikár hangú, adatokkal te­lezsúfolt felevenítését sem tartom jó megoldásnak, arra ott a júliusi Nagyszünetben már közölt home- page-cím. ( www.pepsisziget.index . hu). A honlap egyébként profi, nap­rakészen tudósított a fesztivál ideje alatt is, az aznap esti nagyszínpadi kocertről szóló renenzió például éj­jel kettőkor már olvasható volt a neten. Kalapot le a már említett Szi­get Sun szerkesztői előtt is, akik eredeti hangon, humorosan, velő­sen, szórakoztatóan kommentálták az eseményeket, bármelyik begye­pesedett agyú hivatásos zsurnalisz­ta vehetne tőlük stilisztika-órákat. Menjünk most bele kissé ebbe a kultúra-ellenkultúra dologba, ha nincs ellenetekre. A kérdés különö­sen érdekes egy olyan országból szemlélve, ahol a szórakoztatóipar­nak nincs igazán alternatívája, ahol még manapság, az underground techno felszínre törését követően is a nosztalgiabulik számítanak a leg­haladóbb kikapcsolódási formá­nak, és ahol a fesztiválszervezés igencsak gyerekcipőben toporog, azaz vannak vérciki, kevésbé ciki és jó-közepes fesztiválok, amelyek már puszta létükkel lelkendezésre késztetik a dolgokat. Nos, a ma­gyarországi underground színtér a nyocvanas években valósággal kivi­rult, a rendszer talán kissé engedé­kenyebb volt, mint mifelénk, vagy egyszerűen ügyesebben csinálták a felhajtást a fiúk, szóval az alterna­tívnak nevezett felhozatal egyik prominens személyisége Müller Pé­ter találta ki ezt a sziget-dolgot 1993-ban, csupa teret követelő és ismertnek nevezhető zenekart cső- dített az Óbudai hajógyári szigetre, akik persze hálásak voltak, hogy egyáltalán... A közönségnek tet­szett a dolog, néhány szponzor is ráharapott, 1994-ben már Euro- Woodstock néven futott a fesztivál Jethro Tull-al, Byrds-el, Jefferson Airplaine-nel, nem győztünk ámul- ni és bámulni... Ma meg ott tar­tunk, ahol, háromszázezren túli lá­togatottság, rekordok döntése, eu­rópai díjak, nemzetközi elismerés. A vüágsztárok visszajárnak, ragasz­kodnak a szigethez, külön kérik a menedzsmentjüket, hogy szervez­zen nekik fellépést ide. Demszky Gábor budapesti főpolgármester szerint a Sziget több külföldi látoga­tót vonz, mint a Budapesti Tavaszi és Őszi fesztiválok együttvéve. Ez azért nem semmi, ahogy állítólag pestiesen mondják... A szervezők egy álló hétig képesek elhitetni ve­lünk, hogy létezik jó, változatos rockzene, létezik ez a mainstream- be simuló barátságos ellenkultúra, vagy micsoda, ami nyolcadik éve puszta létével tartja fenn ezt a ne­hezen besorolható fesztivált. Az inffasturktúra előtt is le a kalappal, nem sorolom most fel, hány közért, kajálda, zuhanyozó, mobil vécé, vil­lanypózna került a szigetre, hogy aztán egy hét elteltével összepakol­ják és elvigyék onnan. Soha életem­ben nem voltam csak úgy az óbudai szigeten, pedig fél éven át a kerület­ben laktam, arra járt el a villamo­som, mégsem mertem megkockáz­tatni, hogy beépítetlenül lássam a helyszínt, ahol évente egy héten át Magyarország második legnagyobb városa terül el. Na, de ne érzéke­nyüljünk el teljesen, lessünk inkább be a nagyszínpad mögé. A felméré­sek szerint a szigetlakok több, mint fele amúgy is a világsztárok miatt vert sátrat a fesztiválon. Hát tudjá­tok meg, hogy a backstage, a szín­pad háta mögötti terület egy folya­matosan nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlít. Itt teremtik meg a produk­ciók technikai feltételeit és itt elégí­tik ki a zenészek és stábjuk étkezési igényeit. Idén igen változatosan alakultak ezen igények. Suzanne Vega előze­teseit leadott kívánságlistáján pél­dául néhány szendvics és hidegtál szerepelt, az italok közül a friss te­jet, hagyományos és gyógynövény­teát részesítette előnyben, de jelez­te, hogy néhány híres magyar bor­vidék nedűjét is szívesen megkós­tolná. A Chumbawamba vege­táriánus tálakat rendelt, de szere­pelt a listájukon néhány csokoládé és mentolos rágógumi is. Az italok skálája széles volt: ír whisky, vodka és 48 üveg jó minőségű, kb. 5% al­koholtartalmú sör. A Guano Apes vegyesen kért vegetáriánus és hú­sos szendvicseket, kávét, teát, mé­zet és tejet, valamint hat üveg malá­tasört. Az Apollo 440 több más ital mellett 76 üveg sört és meleg étele­ket kért, kikötve, hogy két adag ka­ja vegetáriánus legyen. A HIM tag­jai az italok közül a gyógyfüves és karamellás krémlikőröket részesí­tették előnyben, de kértek sört és vörösbort is, enni pedig szendvicse­ket és szezonális gyümölcsöket ren­deltek. A Pepsi Sziget zárónapján fellépő megasztár Oasis zenekar tagjainak itallistája egyáltalán nem kirívó, nem venni észre, hogy Liam öcsi mértéktelenül alkoholizálna, talán a zenekarból kivált bátyó, No­el Gallagher fogyasztása hiányzik a legendás statisztikához. A sziget-füinget szavakba önteni re­ménytelen vállalkozás lenne, mint ezt már a júliusi Nagyszünetben je­leztem, oda kell menni, bele kell szagolni a levegőbe, meg kell tenni néhány kört a temérdek színpad, látnivaló és hallgatni való között, aztán le kell ülni a bejárathoz köze­li üzenőtábla elé, és böngészni ki­csit. Barátom elhagyott, a tiéd le­szek, hogy megbosszuljam, írta egy lány a táblára. Van valakinek nélkü­lözhető, 40-es tornacipője? Az enyémet ellopták, vagy: Gyertek az Ossian koncertre, én is ott leszek. Vagy: Marci! Várlak minden páros órában itt, vagy másutt! Tibor. Ide kívánkozik, hogy az öcsém szó sze­rint óránként szaladt a táblához, a sziget legkedveltebb találkahelyé­re, hogy előzetes megbeszélés alap­ján ezzel-azzal-amazzal találkoz­zon, aztán vagy összejött a dolog, vagy nem, mindenesetre kevés programot látott idén... A kultúr-antropológiai szempont­ból legérdekesbb dolog azonban es­te tizenegy után volt megfigyelhető a nagyszínpad előtt. Amikor már könyörtelenül le kellett tekerni a hangerőt, Tarlós sheriff véget vetett a zenének, és a fegyelmezetten dü­löngélő embermassza más szín­padok felé vette az irányt, nos ak­kor jelentek meg a terepen a kincs­keresők. Már-már rituális szertartás keretében szorgalmasan hajtogat­ták felfelé a pázsitot védő linóleumcsíkokat, átfésülték a terü­letet, és ki mit talált, az az övé volt. Találni lehetett többek'közt lakatot, kést, öngyújtót, alig használt szem­üveget, készpénzt, gazdátlan ruha­darabokat, félig teli kólásüvegeket. Egy koordinálatlan mozgású fiatal­ember például fásultan mutatta a Sziget Sun jelen lévő riporterének azt a viharvert mobiltelefont, me­lyet frissiben emelt fel a földről. Hát ez remek, bólogatott amaz, ám hő­sünk nem osztotta a riporter véle­ményét, mivel az akku nélküli, an­tennájától is megfosztott készülé­ket sajnos ő maga veszítette el a koncert alatt. Apropó, ha már belekaptunk, rész­letezzük az érvől évre visszatérő problémát, a zajszintet. Tarlós Ist­ván óbudai polgármester, aki mára a dob és basszus igazi szakértőjévé kupálódott ki, személyesen ellen­őrizte a nagyszínpadok zajszintjét. Akit érdekel, egy nyolcvanperces fil­met is megtekinthet arról, hogyan próbálta tavalyelőtt betiltani a Szi­getet ez az ízig-vérig kultúrember, holmi tilatkozó polgári telefonhí­vásokra hivatkozva. Nos, idén alig érkeztek hívások a megadott zöld számra, az a pár pedig bi­zonyára olyasfajta nyug­díjas néniktől futott be, akik pofátlanul furakod­nak az ember elé a közért pénztáránál, és megmo­rogják a náluknál fiata­labbat, ha az az egész na­pi rohangálást követően késlekedik átadni helyét a villamoson. Mindenesetre nehéz volt megmagyarázni a világ­sztároknak, hogy bár­mennyire akarja is a kö­zönség a ráadást, szó sem lehet róla, a szerve­zők nem kockáztathatják meg az estleges pénzbír­ságot. Tizenegy óra nul­la-nulla perckor bere­kesztették a koncerteket, ha a fene fenét evett is, sőt néhány éve Deák Bűit szó szerint kihúzták a konnektorból, mert nem volt hajlandó respektálni a játékszabályokat... Ne­héz abbahagyni valamit, amit mindenki akar, csak Tarlós nem... Számomra a legtartalmasabb dél­utánok a szabadegyetem-sátorban teltek, már amikor nem kellett a fent említett sztárokra várakoznom türelmesen. Emlékezetes volt Ester­házy Péter felolvasása legújabb kö­tetéből, vagy Réz András filmeszté­ta előadása arról, hogy ha akarunk, sem tudunk szabadulni a kultúrszeméttől. Nem hittem neki, elmentem hát a táncdalfesztivál sá­torba, ahol aznap épp Aradszky László hergelte a nagyérdeműt, amely, bizony mondom, őrjöngött a' színpad előtt. Képzeljetek el tarajos punkokat, tizenéves lánykákat, amint a lehető legsziruposabb dalo­kat ordítják teli torokból. Soltész Rezső, Kovács Kati, Zalatnay és a többiek bizony nem tudták a meg­lepetéstől, fiúk-e, vagy lányok... Ez van, a szociológiai, pszichológiai és kultúrtörténeti háttér elemzése le­gyen egy másik cikk témája. Az oly sokat szidott és parodizált In-Kal szekuritáté alkalmazottai­nak modorbéli javulása viszont megérdemel egy elismerő bekez­dést. 1994-ben még erősen taszi- gálták-lökdösték a nagyérdeműt, fi­úkat, lányokat egyaránt, belépés­kor mocskos megjegyzéseket tettek motozás közben, provokálták a punkokat, satöbbi, satöbbi. Tavaly már szűrte észrevétlenül tartották kordában az eseményeket, sőt az alakulat felét haza kellett vezényel­ni, mert egyszerűen nem volt rájuk szükség. Idén pedig imigyen top­pantak a zárt területre merészkedő kíváncsak elé: „Szia. Miben segíthe­tek?” Ehhez, azt hiszem, nem kell kommentár, ok már Európában érezhetik magukat. Egy elégtelen­ség viszont máig cseszi az agyamat, nevezetesen az, hogy a sziget félre­eső részén fekvő, ám azért igénybe vehető medencébe nem engedték ba a punkokat és a raszta- frizurásokat a serény biztonságiak. A szemem előtt zajlott a dolog, meg mesélték is a sértettek, szóval el kell hinnem: a huszonegyedik század eleji Magyarországon az ember fiát hajviselete szerint különböztetik meg és tekintik a medencében kívá­natos, vagy nem kívánatos személy­nek. Érdeklődésemre a szolgálatot teljesítő kopaszra nyírt fiatalember közölte, hogy a kiutasított delik­venseknek fogalmuk sincs a helyes hajápolás mikéntjéről, és ha valami ellenvetésem volna, forduljak bát­ran a szervezőkhöz. Nos, a speciáli­san kezelt raszta-sörények, ületve színes kakastaréjok talán tényleg nem tesznek jót a víz minőségének, de nem hiszem, hogy ne lehetett volna elegánsabban megoldani ezt a problémát. Mondjuk úgy, hogy amely punk lebukik a víz alá, bírsá­got fizet, vagy aznap büntetésből ő takarítja a medence környékét... Juhász László felvételei a Sziget hangulatából adnak ízelítőt

Next

/
Oldalképek
Tartalom