Új Szó, 2000. augusztus (53. évfolyam, 175-201. szám)

2000-08-23 / 195. szám, szerda

Nagyszünet ÚJ SZÓ 2000. AUGUSZTUS 23. CD-RECENZIÓ Friss taktusok augusztusra JUHÁSZ KATALIN Duran Duran Pop Trash Nem lehet elsüllyeszteni ezt a ze­nekart, ismét itt nyomulnak 44 percben egy új, és tulajdonképpen korrekt poplemezzel. Tinédzser- koromban voltak a csúcson, egy csomó más divatzenekarral egye­(Lava Lamp), hiába adagolnak né­mi elektronikát (Playing With Uranium, Hallucinating Elvis). Az eredeti kvintettből egyébként má­ra Simonon kívül csupán Nick Rhodes, a lányos arcú szőke billen­tyűs, Andy Warhol nagy kedvence maradt, a harmadik tag egy bizo­nyos Warren Cuccurullo, fogal­mam sincs miről nevezetes. Attól tartok, a családanya-korba került egykori rajongók nem fognak tud­temben, akik azóta eltűntek a fele­dés jótékony homályában, a new romantic stílussal együtt. Akkori­ban még ötösfogatként tördelték a lányszíveket, kivéve az enyémet, nekem mindigis nyálasnak tűntek, meg aztán én akkoriban, 1983 kör­nyékén még Michael Jackson posztereit gyűjtöttem, Isten bo­csássa meg ezt nékem. A britpop nyomait is felfedezni itt- ott a Pop Trash (beszédes lemez­eim!) albumon, plusz a hatvanas évek retro-hangulatát, amelyhez ni mit kezdeni ezzel a lemezzel, amely igencsak igyekszik haladni a korral, mind hangzásban, mind a dallamok terén. Ezért inkább a ti­niknek jöhet be, ők viszont, mint tudjuk, eleve elutasító viszonyt táplálnak anyáik kedvenceivel szemben, esélyt sem adva nekik. És ez itt a bökkenő. Mert egyéb­ként, mondom: a Pop Trash egy korrekt poplemez, se több, se ke­vesebb... (Hoollywood Records/Warner Music 2000) visszakanyarodni tuti megoldás, nagyot bukni nem lehet vele. Ere­detiség egy csöpp sincs jelen, a ter­mék viszont tökéletes profimunka. Profi hangszerelés, vállalható ének, Simon LeBon túlteljesít, úgy látszik, megtanult énekelni. Ener­gikus gitárok, bár már nem John Taylor penget a zenekarban, ép­kézláb dallamok, levegős keverés. A nagy visszatérés valószínűleg nem jön össze nekik, mivel nem si­került azonnal felismerhető Duran Duran-soundot kikísérletezniük, hiába bukkan fel indiai szitár is Armant Van Helden: Killing Purintans A borítón puskát szorongató négy­éves-forma néger kisfiú, a vásárló­kat kímélendő diszkrét papírtasa- kot húztak rá, ám ezen sincs meg­nyugvás: különös titkosírással sze­repel rajta az előadó neve és a le­mez címe, a dalok címeit is keser­ves silibizálást követően lehet csak megfejteni, Armand Van Helden volt olyan szíves, és mellékelt egy jelmagyarázatot is a borítón. Eltar­tott egy ideig, amíg megfejtettem, amire kíváncsi voltam, hát ilyet még tényleg nem pipáltam, mit nem akar tőlem ez az ember!!! ? Én bizony nem vállalom, hogy napo­kat töltsék ezzel a feladvánnyal! Aztán mégis. Elérte, amit akart, azt csinált velem, amire kedve szottyant, ilyen zenének nem lehet ellenállni. Armand néhány éve tűnt fel az elektronikus mezőny­ben, most is headbangelhetünk kedvünkre a sodró, agresszív rit­musokra, ám ezúttal nem csupán számok gyűjteménye, hanem egy egységes, határozott ívű lemez ke­rült az asztalra. Kőkemény New Yorki house, hip-hop, diszkó és electro keverékét halljuk, eredeti, újszerű vegyítésben, jól eltalált arányokkal, ettől a hangzás telje­sen huszonegyedik századi lett. Szerepel az albumon a rádióban is rendszeresen hallható Koochy, amely szám egyébként egy régebbi Gary Numan-dal sajátos feldolgo­zása, valamint a Watch Your Back, melynek címét csak amiatt fejtet­tem meg, mert a nagy Herbie Hancock is közreműködik rajta vendégként, az énekesnő pedig nem más, mint a Brand New Heavies volt üdvöskéje, N Dea Davenport. Ütős, elementáris ere­jű, a végletekig betorzított anyag ez, nincs szükség mellé más ser­kentő szerekre. (Warner Music 2000) (London Records/Warner 2000) Asian Dub Fondation Community Music A tavalyi Sziget számomra legem­lékezetesebb koncertjét adták ezek a haricas brit-indiaiak, aznap dél­után pedig beszélgethettem egy bennsőségeset Master D-vel, a kö­lyökképű frontemberrel, aki rávi­lágított egy csomó, számomra ad­dig érthetetlen dologra. Nem cso­da, az én életem itt Szlovákiában sokkalta egyszerűbb, mint az övé, hiszen ő egy Londonban élő máso­dik generációs ázsiai. Elég, ha csak a klasszikus Én szép kis mosodám című filmre gondoltok...Nos, mindez a mellőzöttség, kilátásta- lanság és kulturális kiszolgálta­tottság megjelenik az ADF zenéjé­ben, zúznak a gitárok, döngöl a basszus, a bengáli tigris a nya­kunkba ugrik, hogy szétzúzza agyunkat. Tavalyelőtt a Backstreet Boys társaságában turnéztak Ame­rikában, előtte a Primal Scream hívta őket, maga Bowie is érdeklő­dött, sőt egyre több híresség emle­geti őket, ha kedvenc zenekarairól kérdezik a riporterek. A Com­munity Music egyéves huzavonát követően jelent meg, új lemezcég­nél, némileg újrakeverve. Megérte a plusz-munkát, úgy dübörög ke­resztül a nappalin, mint a Bombay- Delhi expresszvonat. Ilyen az igazi jungle, ellentétben azon törekvé­sekkel, melyek a stílust a minél be­tegesebben széttorzított basszu­sokkal azonosítják. A DJ által (Pandit G, szigorú arcú fazon) elő­ásott indiai népzenei loopok még bizarrabbá teszik a végterméket, rockereknek is bejöhet ez a lemez, mert lázadó hangú rocklemezként is felfogható, bár határozottan hallgatóbarátabb, mint az előző, RÁFI s Revange című kultikus al­kotás. Müitáns dub, raggába hajló rappelés, harciasság és kivételes zenei érzékenység társul a politi­záló, szocializáló mondanivaló­hoz. Ilyenek a londoni ázsiaiak, té­vedett, aki visszahúzódó kis sutye- rákoknak képzelte őket. The Corrs In Blue Helyes kis ír exportcikk ez a testvé­ri négyes, a lányok szépek, zenélni is tudnak, állítólag ír népzenei ha­Morcheeba Fragments of Freedom A kivételesen kifinomult, válasz­tékos ízlésükről híres Godfrey fi­vérek, valamint Skye Edwards énekesnő ezúttal is apait-anyait beleadva készítették el soros le­mezüket. Ez a harmol már ki is ta­lálhattátok, amit dicsérni fogok. Teszem ezt amiatt is, mert a szín­vonal ismét a szokásos magassá­gokat ostromolja, mások, ha ösz- szecsinálnák magukat, akkor sem lennének képesek, ilyen frappáns hangszerelésre, diszkrét, lebegő szkreccselésre és rafináltan szár­nyaló melódiákra. Nem csoda, hogy hőseink, főleg a két srác akarnak, mindannyiunk örömére. Most is Paul Godfrey felelős a szö­vegekért, az ütemekért, a szkrec- cselésért, a dobprogramokért, to­vábbá perkázik és háttérvokálozik is a lemezen. Tesója Ross kezeli a gitárokat, a Hamondot, a billen­tyű-programokat, azaz a dalla­mok többnyire az ő fejéből úsznak elő. Skye, a fekete énekesnő igazi fekete hangot bocsát ki magából, jól megdobja a produkciót, szóló­lemezt is megérdemelne, ha érde­kelné őt az ilyesmi. Többen közre­működnek még a lemezen, ven­dég rapperek, zenészek, DJ-k, ne­veiket felsorolni nincs hely, ám a végeredmény szempontjából nem mellékes ez a tény, mivel az előző­eknél sokkalta szerteágazóbb, ha úgy tetszik nyitottabb album szü­letett. A Szabadság Fragmentjei valóban szabadon illeszkenek ösz- sze, nagy felületet fognak be, akár a rádióban is lejátszhatóak, mivel abszolúte emészthető zenéről van szó. Ritkábban bukkan fel az a ti­pikusan morcsibás elszántság, le- begős dallamvüág, talán kevesebb füvet szívtak közben a srácok, mint egyébként. (Bocs, a marihu­ána öl, pusztít és nyomorba dönt, ne feledjétek! Még csak az kéne, hogy el vigyenek a zsaruk! Van egy sajtótörvény, vagy mi, ezzel kap­csolatban...) Józan, kiegyensúlyo­zott, időtálló lemez született, kö­zelebb a rációhoz, mint az emóci­ókhoz, közelebb a pophoz, mint az elektronikus tánczenékhez. A Morcheeba zenéje mára teljesen beolvadt az igényes, szerethető mainstream-be. Ismét sokáig csi- szolgatták a dalokat a keverőpult­nál, de megérte. Aki nem hiszi, járjon utána. (China Records/ Warner Music 2000) tásokat is csempésztek a dalokba, bár én ezt máig nem vettem észre, csupán némi vendéglátós jelleget tapasztaltam, mint a magyar nó­táknál. Produkáltak egy meggyő­ző unplugged-albumot, a slágere­ik egymást kergetik a listákon le- fel, kedvesen mosolyognak a tévé képernyőjén és beutazták a fél vi­lágot. Mi kell még? Erre szokás mondani, hogy igényes pop, de mi maradjunk a pop ldfejezésnél. A Corrs-t nem ciki szeretni, mert jól- fésültségük ellenére is szorult be­léjük csöppnyi eredetiség, ezt a kevercset kitalálni és létrehozni legalábbis ügyes tétemény volt. Karrierjük villámkarrier, jelenleg is felfelé ível. Ráadásul egymással közeli rokoni kapcsolatban állnak, ami tovább növeli a rajongói szim­pátiát, szokták ezt szeretni az em­berek, példa rá a Kelly Family, a Hanson vagy az ex-Oasis. Andrea énekel és furulyázik, Caroline do­bol és perkázik, Sharon hegedül és vokálozik, Jim pedig gitározik és a billentyűket nyomkodja. Megtalálható az albumon a ko­rábbi nagy sláger, a Radio elekt­ronizált változata is, hogy a rajon­gók mindenképp megvegyék, mert ehhez sehol másutt nem le­igencsak kapós vendégek mások albumain is, megújulni vágyó vén rock-rókák, nagy előszeretettel hívják őket a stúdióba. A stílus soullal átitatott, ha úgy tetszik, lé­lekkel teli, hip-hop alapú igényes popzene, de ne kívánjátok tőlem, hogy beskatulyázzam ezt a triót, hét hozzáférni. A lemez produce­re az a Michel Froom, aki tavaly még Suzanne Vega férjeként volt ismert, varázsló a saját szakmájá­ban, ráadásul billenyűs hangsze­reken is közreműködik a lemezen, melyet természetesen Dublinban vettek fel, ám Los Angelesben ke­vertek, ez sokat elárul a produk­ció irányultságáról. Ártalmatlan, igazi tét nélküli, cizellált popze­nét hallunk, amely akár szüléink­nek is tetszhet. Corrék is az anyu­kájuknak ajánlották a lemezt. Ez is milyen megható... (Warner Music 2000) akiket máig senki sem mert utá­nozni a ködös Albionban. A China Records istállójába tartoznak, ez a cég fedezte fel többek közt a Levellerst is, arról híres, hogy em­berei nem pofáznak bele a zene­karok munkájába, teljes a művészi szabadság, azt csinálnak, amit HAGYSZ ÜN A mellékletet szerkesztette: Malik Éva Levélcím: Nagyszünet, Grand Press Rt., Prievozská 14/A, P.O. BOX 49, 824 88 Bratislava, tel.: 07/58238310

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom