Új Szó, 2000. május (53. évfolyam, 100-124. szám)
2000-05-11 / 111. szám (107. szám), csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. MÁJUS 11. TÉMA: A SÁSKAJÁRÁS A sáskák tömeges megjelenését egykor Isten büntetésének tartották. Az Ótestamentum is említést tesz róluk. Vesszővel, kapával, permettel A pusztító sereg A szárnyas rovarok irdatlan rajokban lepik el, és a szó szoros értelmében letarolják az általuk megszállt, újabb és újabb területeket. A tévéállomások nemrég megdöbbentő képeket sugároztak egy ausztráliai sáskajárásról. A falánk rovarok a zöld mezőt szinte pillanatok alatt letarolták, s mintha csak tűz perzselte volna fel a tájat: barnás színűvé vált minden. Az elkeseredett farmerek te- hetedenül nézték fáradságos munkájuk eredményének megsemmisülését. ÖSSZEFOGLALÓ A sáskainvázió a világ egyéb tájain ma sem számít ritkaságnak, Ausztráliában viszont korábban csak elvétve jegyeztek fel ilyen csapást. A sáskák tömeges megjelenését egykor Isten büntetésének tartották, s a Bibliában több helyen is szó esik róluk. Amikor Mózes arra kérte a fáraót: bocsássa el Izráel fiait, a gőgös uralkodó többször is megmakacsolta magát, ezért az Isten különböző csapásokkal sújtotta Egyiptomot. A nyolcadik csapásról ezt olvashatjuk: „És monda az Úr Mózesnek: Emeld fel a te kezedet Egyiptum földére az sáskáért, és jöjjön el Egyiptum földére és eméssze meg az földnek minden füvét, valami az kőesőtül maradott. Felemelé azért Mózes az ő vesszejét Egyiptum földére, és az Úr támaszta az földre napkeleti szelet, mely mind egész éjjel-nappal fúva, és reggel az napkeleti szél felindítá az sáskát. És eljövének az sáskák egész Egyiptum földére, és leszálla nagy sűrűséggel az Egyiptumnak minden határin, annak előtte olyan sáskák nem voltak, ezek után sem lésznek olyanok. És elburíták az egész tartománynak színét, és az föld meghomályosodék, és az földnek minden füvét megevék, és az fáknak is minden gyümölcsét, melyet az kőeső hagyott vala, és semmi zöldellő nem marada az fákban és az mezőnek füvében egész Egyiptum földén.” A későbbi korokban is gyakran szerepeltek a krónikákban a sáskahadak, amelyek az utolsó szálig letarolták a vetést, a füvet, de a fák lombjait sem kímélték. Egy-egy kiadós sáskajárást követően éhínség tört ki, amely megtizedelte a lakosságot vagy megkönnyítette a súlyos járványok terjedését. Bonfini, Mátyás király történésze Magyar történetében feljegyezte, hogy 1336- ban katasztrofális sáskajárás sújtotta az országot. ,A Szerémség felől olyan tömegesen szállták meg ezek az állatok Magyarországot, hogy gabonafélékből, fákból és a föld terményeiből semmit sem hagytak meg. Ám csodák csodájára: a szőlőt nem bántották. Azután a harmadik esztendőben Lengyelországot, az osztrák és a cseh földeket özönölték el. Ezután kétfelé szakadva, Olasz- és Franciaországban széledtek szét.” Tíz évvel később - már Nagy Lajos uralkodása idején - ismét pusztította a sáskák, de mindezt tetézte a pestis, az egérözön és a földrengés is. Az egyes sáskajárások leírásai csupán apró részletekben térnek el egymástól, lényegüket tekintve szinte a bibliai szöveget is- médik. Ezért csupán a jelentősebb sáskajárások dátumait közöljük: 1475, 1541, 1544, 1692-1696, 1749, 1803, 1825-1827, 1853. Az 1692-es sáskajárás Románia felől érkezett és végigsöpört Magyarországon, majd átment Ausztriába, sőt felhőnyi tömegekben Németországba is eljutott. Az egyik krónikás szerint 1692. július 23-án annyi sáska lepte el Debrecent, hogy még közelről is csak alig lehetett látni a templom tornyát. 1748. augusztus 5-én Nógrád megye egyik faluját akkora sáskahad vette körül, hogy egy lovas huszár nem tudott rajta átgázolni. 1749-ben félreverték a harangokat és ágyúval lőttek a falánk rovarokra - az eredmény nullával volt egyenlő. Az 1826-os sáskajárásról feljegyezték, hogy „néhol Európában három napig nem látták a napot”, akkora sáskafelhő érkezett Keletről. A rovarok teljesen lerágták a vetést és nem volt mit aratni. Ráadásul annyi pete maradt utánuk, hogy a következő évben megismétlődött a csapás, de jóval nagyobb mértékben. A huszadik században is több sáskajárást jegyeztek fel Európában, jóllehet az emberek egyre tudatosabban igyekeztek védekezni ellene. A magyar Országgyűlés 1907- ben külön törvényt hozott a sáska- irtásról. A védelem megszervezésével a Rovartani Állomást bízták meg, ahol egy speciális drótkefegépet szerkesztettek, amely átkeféli a talajt és a súlyával agyonnyomja a sáskákat. Magyarországon utoljára 1925-ben volt katasztrofális sáskajárás, de a következő évtizedekben is fel-felbuk- kantak nagyobb tömegben a sáskák. Legutoljára 1993 tavaszán figyelték meg Bács-Kiskun és Pest megyében a marokkói sáska tömegszaporodását, amely számottevő károkat is okozott. A világ más tájain, elsősorban Afrika északkeleti országaiban: Szudánban, Csádban, Etiópiában és Szomáliában szinte évről-évre megjelennek a sáskák és az egyébként is sokat szenvedő és éhező emberek elől felfalnak minden ehetőt. A védekezést megnehezíti, hogy a szóban forgó országokban gyakoriak a belviszályok és a háborúskodások, így a szükséges alapvető óvintézkedéseket sem tudják megtenni. A vándorló sáskák sajátossága, hogy a magános formák testfelépítése lényegesen eltér a rajképző formákétól Egyetlen faj - kétféle életforma TÁJÉKOZTATÓ A sáskák vagy rövidcsápúak az egyenesszárnyúak rendjének egyik alrendjét alkotják. Az ide sorolható fajok számát legalább 10 ezerre becsülik, ám a pusztító inváziókért ezek közül csak tíz „vándor” faj tehető felelőssé. Sáskák szinte mindenütt előfordulnak a Földön, Kö- zép-Európában kb. 70 fajuk honos. A vándorló sáskák tenyésző helyeikről gyakran sok száz kilométernyi távolságra is eljutnak, sőt ha a szél is segíti előrehaladásukat, akár egy-két ezer kilométert is megtehetnek. A vándorló sáskák sajátossága, hogy a magános formák (az ún. solitaria fázis) testfelépítése, életmódja, szokása és a külvilághoz fűződő kapcsolata lényegesen eltér a rajképző formákétól (gre- garia fázis). Míg a magánosán élők nyugodtan viselkednek és ragaszkodnak az adott életterükhöz, addig a rajokba tömörült egyedek, a helyszűke miatt is, egymást korlátozzák a mozgásban és ettől ingerlékenyekké válnak, s valószínűleg ez készteti őket folytonos helyváltoztatásra is. A magános és a raj- képző formák két nemzedék alatt kölcsönösen átalakulhatnak, ezért kedvező éghajlati és vegetációs feltételek között az addig egymaguk- ban muzsikáló sáskákból hirtelen egész felhőnyi verődik össze és megkezdik apokaliptikus utazásukat. Ezt már 1921-ben Sir Borisz Petrovics Uvarov (1889-1970) orosz származású, Angliában működött entomológus kifejtette a róla elnevezett fázis-elméletében. Uvarov közel 500 tanulmányt szentelt a sáskáknak, több könyvet is írt róluk, illetve a rovarok és az éghajlat kapcsolatáról, de létrehozott és negyed századon át vezetett egy sáskakutatási központot is, amely a sáskajárások elleni nemzetközi összefogást tűzte ki feladatául. A sáskák támadásai ellen valóban szükség van a határokon átívelő együttműködésre, hiszen egy-egy hatalmas raj akár néhány nap alatt is végigsöpörhet fél kontinensnyi területen, s ha időben nem próbálkoznak meg védekezni ellenük, akkor a következő esztendőben is számolni kell a megjelenésükkel. Jóllehet, a legnagyobb termetű vándorló sáskák (afrikai ván- lorsáska, egyiptomi sás- Ka) is csak 60-65 mm hosszú- ak, a többi ek (keleti / vándorsáska, marokkói sáska) pedig ennél kisebbek, iszonyatos mennyiségű növényi anyagot képesek felfalni. A szerényebb nagyságú sáskarajban is legalább százmillió egyed található. Mivel egy-egy sáska naponta annyit képes elfogyasztani, mint testtömegének egyhar- mada-fele, könnyen kiszámíthatjuk, hogy egy ilyen raj napi fogyasztása elérheti akár a 200-250 tonnát is. Sajnos, Afrikában az 5-10 négyzetkilométer kiterjedésű rajok sem ritkák, s ezekben akár 1-1,5 milliárd példány is előfordulhat. Ennek a hatalmas seregnek az issztömege elérheti a 2-3 ezer n n á t. Az ed- d i g \ észA vándorsáska életciklusa: 1. párosodás; 2. peterakás; 3-5. szárnyatlan lárva kifejlődése; 6. fejlettebb lárva; 7. szárnyas, kifejlett rovar. lelt legnagyobb kiterjedésű sáskahad (Nebraska állam, USA) 160 km széles, 480 km hosszú és kb. 800 m magas volt, s az óvatos becslések szerint is legalább 120 billió egyedet számlált. A sáskák haladási sebessége is változó, s függ a raj nagyságától, valamint a sáskák fejlettségétől is. A szárnyatlan lárvák általában jóval lassabban haladnak, hiszen a földön szökdécselnek. Teljesítményük napi 3-20 km között mozoghat, a raj méretétől függően. Érdekes, hogy útvonaluktól csak nagy akadályok (széles folyó, nagy vízfelület, magas hegyek) téríthetik el őket. A szárnyas állatok haladása jóval gyorsabb, hiszen repülés közben a szél is segítheti őket. Mozgásuk sokszor a gördülő kerékre emlékeztet: a földre szálló példányok rendszerint a korábban letelepedettek előtt landolnak. Az utánuk érkezők viszont őket előzik meg, s ez így megy napokon át. A hatalmas raj egy része tehát mozog, míg a másik része pihen. Ilymódon naponta 40-60 km-t is megtesznek. Máskor viszont az egész sereg egyszerre emelkedik a magasba és valóban elfedhetik a napot is. Haladási sebességük elérheti az óránkénti 16-20 km-t, s addig repülnek, amíg testhőmérsékletük eső, esti lehűlés vagy más ok miatt nem csökken egy bizonyos érték alá. Megfigyeltek már a tenger felett, a partoktól 1500 kilométernyire repülő sáskasereget is! A raj idővel feloszlik. Ezt a folyamatot a kedvezőtlen időjárás, a táplálékhiány, valamint a sáskákat pusztító madarak, emlősök és különböző gerinctelenek, esedeg betegségek is felgyorsíthatják. Elpusztíthatatlanok? A sáskák elleni küzdelemnek sokféle módja ismert. A Magyar Hírmondó pl. a következőket ajánlotta olvasóinak: „Amerre a szél fü, mély árkot, ha lehet vízig valót kell ásni. A sáskákat osztán vesszővel veregetvén, belé kell hajtani (de ezt korán reggel kell cselekedni, amikor a szárnyaik a harmattól nedvesek, hogy fel ne repülhessenek), s ott meg kell töretni avagy tapodtatni. Végezetre arra a földre, amelyről elpusztíttattak, vagy magok eltávoztak, sertéseket kell hajtani, melyek a tojásaikat feltúrják. Mivel ősszel szoktak tojni, mégpedig néhány százat is egyikegyik, azon kell lenni, hogy még azelőtt elvesszenek.” Természetesen a hatékony védekezéshez ennél több kell. Folyamatosan figyelik az állandó rajképző központokat, de a vonulási területeket is. A sáskák petéiket nagy csomókban helyezik a talajba, ezért a szántás, a talajlazítás a felszínre hozhatja ezeket és a napon kiszáradhatnak. A szökdécselő lárvákat olykor több km hosszú és 35-45 cm magas bádogfalak közé terelik, amelyeket a rovarok már nem tudnak átugrani, s végül egy fogóárokbá vezetik őket, ahol már elpusztíthatok. Az utóbbi évtizedekben a leghatékonyabb védelemnek a permetezés bizonyult. Repülőgépekről és helikopterekről ún. kontakt idegmérgeket permeteznek a sáskák sújtotta területre. Különösen a röpképtelen lárvák ellen hatásos a módszer, a szárnyas rovarok könnyebben elmenekülhetnek. Sajnos éppen azokban az országokban, ahol a sáskák a legnagyobb pusztítást viszik végbe, gyakran pénzhiány miatt nem permeteznek, ezért a sáskák gradáció- ja (így nevezik tudományosan a sáskák tömeges elszaporodását) évente ismétlődhet. Április elején Kazahsztánban ismét megjelentek a pusztító sáskahadak, miután tavaly az évszázad legnagyobb sáskajárása sújtotta a közép-ázsiai országot. A kormány a hatékony védekezéshez szükséges összegnek csak a felét (kb. 18 millió dollárt) tudta előteremteni, ami azt jelentheti, hogy jövőre is számolni kell a falánk rovarok megjelenésével. Afrikai vándorsáska (Schistocerca gregaria) A magyar Hírmondó tudósítása a sáskákról Nemcsak Erdélyben, hanem a Felvidéken is Az első magyar nyelvű újság, az 1780-tól Pozsonyban megjelenő Magyar Hírmondó gyakran számolt be természeti katasztrófákról és különböző csapásokról, így aligha meglepő, hogy időnként a sáskák tömeges megjelenéséről is hírt adott. Az 1782. augusztus 31-i számban az erdélyi tudósító a következőket írja: „Kisasszony havának 3-dik napján Havas-Alföldéből sáskasereg ütött ki a Barcára, mely is Prásmár tájékára szállott. Onnan felkergettetvén, a szomszéd Háromszék földére igyekezett. De egyfelől a Második Nemes Gyalog Székely Ezred (Regement)-nek főtisztjei, úgymint báró Majerseim főkapitány (Obrister) és Horvát főhadnagy (Obrist-Lieutenant) urak ellene vivén feles székely katonák seregét; másfelől nemes Háromszéknek fő királybírója, Sepsi- szentiváni báró Henter Ferenc úr a nem katona népet ellene támasztván: szerencsésen a Bodza és Ladótz nevű erdős helyekre visszaverték. Ezután válik meg, mely felé fognak menni ostorul. Több sáskaseregektől is félnek mindenek, valakik tudják, mely teméntelen seregek emésztik oláhországoknak zöld terméseit.” De nemcsak Erdélyben, hanem a Felvidéken is megjelentek a falánk rovarok. „Bánfa város határára hasonlóképpen ezen kisasszony havának 11-dik napján éjtszakának idején töméntelen seregek szállotak, melyek azt a kevés élést is, ami a gyakorta való zápor s jégesőtől és vizek áradásaitól megmaradhatott, mind megemésztik. Tettek ugyan emitt is mind a város elöljárói, mind a katonatiszt urak arra való rendeléseket, hogy azokat elszé- leszthetnék, aminthogy a katonák szüntelen való lövöldözésekkel sokat el is oszlattak. De mindezek még azt véghez nem vihették, hogy Lengyelországból más-más seregek ne jőnének, s az eddig valók is meg ne telepedének. Azért a város a f. k. M. Helytartótanácshoz folyamodott, hogy a szomszéd helységeknek ezen közönséges veszedelem elhárítására való segítségeket megnyerhesse.” Az oldalt Összeállította Lacza Tihamér
