Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)

2000-04-05 / 80. szám, szerda

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2000. ÁPRILIS 5. KOMMENTÁR Visegrádiak Brüsszelben JARÁBIK BALÁZS Izgalmas találkozónak néznek elébe holnap Brüsszelben a visegrádi országok európai integrációval foglalkozó főtárgyalói. Pavel Télicka, a cseh küldöttség vezetőjének meghívására ülnek össze eszme- és in­formációcserére. Az első hallásra nem éppen lélegzetelállító hír üze­nete nagyon fontos. Az illető országok mindegyike tudatosítani lát­szik a közhelyszerű megállapítást: együtt könnyebb. A régióban már régóta elcsépelt szlogennek próbálnak most új keretet adni a négy or­szág fődiplomatái, miután az Európai Unió bővítési dátumai finoman fogalmazva is homályosak, és egyre világosabb: a visegrádiaknak lép­ni kell. Csak az nem világos, merre, és hogyan. Ebbe a helyzetbe pró­bál egyre több közép-európai személyiség egy kis fényt vinni. Zbigniew Brzezinski, a lengyelek amerikai üdvöskéje, Carter elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója az Egyesült Államokban szer­vez a brüsszelihez hasonló találkozót. Ne feledjük azonban, hogy a vi­segrádi tetszhalott életre pofozásához a szlovákiai választások ered­ménye és a szlovák kormány lépései kellettek. Magyarország kezdet­től fogva támogatta az együttműködés beindulását, az 1999. decem­beri helsinki csúcs óta pedig főleg a csehek értették meg, számukra nincs zöldjelzés hamarabb, mint a szlovákok számára. A közös vám­unió nagyon erős gazdasági érv a közös integráció mellett, a Zeman- kormánynak meg most sikerült megszüntetnie a kezdeti előnyt, ame­lyet Csehország valamikor élvezett a meciari Szlovákiával szemben. A szerző a New York-i Columbia egyetem ösztöndíjasa JEGYZET Átvert főbiztos CÖRFÖL ZSUZSA Mary Robinson kemény asz- szony, de az oroszok sem ma jöt­tek le a falvédőről, így az ENSZ emberi jogi főbiztosának orosz- országi látogatása hellyel-közzel botrányba fulladt. Pedig Mary Robinson már a reptéren dicsér­te az orosz hatóságokat, amiért engedélyezték neki a csecsen- földi látogatást. Úgy vélte, ez bi­zonyítja, hogy „a Kreml megér­tette a nemzetközi közösség ér­deklődésének jogosságát”. Opti­mizmusa a belvárosig tartott: tárgyalópartnerei nyíltan érez­tették vele: oroszellenesnek tart­ják, s neheztelnek rá, amiért lá­tatlanban bírál. Meg is ígérték neki: Ingusföldön és Csecsenföl- dön menekült- és fogolytáborban egyaránt vizitálhat. Ami Moszk­vában biztos volt, az már Ingus­földön sem volt igaz. Volt mene­külttábor, több ezer menekült - de volt katonai kordon is, ame­lyet a menekülteknek nem sike­rült áttörniük, csak az orosz ka­tonák háta mögül kiabálták sé­relmeiket a volt ír államfőnek. Aki csak egy-két gondosan kivá­lasztott menekült csecsennel, fő­leg asszonyokkal állhatott szóba, de bemehetett a lakhelyükre, a vasúti kocsikba. Elképzelhető, mit hallott volna a kordon mögül kiabálóktól, ha még az „objektí- vek” is olyanokat mondtak neki, amitől nyomban az atrocitások nemzetközi kivizsgálását köve­telte azzal, hogy az emberek ne féljenek tanúskodni. Mindez csak az átverés első felvonása volt. Hogy, hogy nem, másnap nem voltak a helikopterek, ame­lyek a főbiztost és munkatársait Groznijba repítették volna. Az orosz kíséret először azt állította, nem kaptak felszállási engedélyt a mozdoki parancsnokság bázi­sáról. Később azt, hogy a gépek elindultak, de nem kaptak leszál­lási engedélyt Nazranyban. Mi­vel az ingus hatóságok ezt cáfol­ták, az oroszoknak hirtelen eszükbejutott, köd ereszkedett a vidékre. Mary Robinson nem ad­ta fel, végül az oroszok elrepítet­ték őt Groznijba. De csak oda! Biztonsági okokra hivatkozva szigorúan korlátozták mozgását a romvárosban, csak az egykori piactérre összeterelt lerongyoló­dott, kiéhezetett emberekkel be­szélhetett, s amikor fogolytábort követelt, elvitték egy börtönbe, ahol két lopáson kapott csecsen nőt őriztek. Sorolta a falvakat, ahol állítólag tömeggyilkosságok történtek, követelte Csemokozo- vót, de mindenre ugyanazt vála­szolták neki: nyet! Mivel Moszk­vában konkrét ígéretet kapott ar­ra, hogy elmehet a PAP-1 és PAP- 5 fogolytáborokba, melyeket az Amnesty International jogvédő szervezet előző heti jelentése kü­lön megemlített, s mivel Groznij tőszomszédságában vannak, ezekben is kiegyezett volna. De Vaha Ibragimov tábornok arcát­lanul kijelentette: Robinson asz- szonynak elavult információi vannak, a táborok 1996-ban megszűntek. A főbiztos kipakolt a sajtónak, Oleg Mironov orosz embeijogi biztos ezt zokon vette, s arra szólította fel, ne bírálja az oroszokat, inkább segítsen nekik, hiszen „nem lehet messzemenő következtetéseket levonni né­hány zaklatott menekült szavai­ból”. Mindezek után jó lenne tudni, minek kell még történnie ahhoz, hogy végre az emberi jo­gok orosz őre is zaklatott legyen. Főszerkesztő: Grendel Ágota (58238318, fax: 58238320) Főszerkesztő-helyettes: Molnár Norbert (58238338) Kiadásvezető: Madi Géza (58238342) Rovatvezetők: Holop Zsolt - politika - (58238338), Sidó H. Zoltán - gazdaság - (58238312), Tallósi Béla - kultúra - (58238313), Urbán Gabriella - panoráma - (58238338), P. Malik Éva - régió - (58238310), Kovács Hona - mellékletek - (58238314) Tomi Vince - sport - (58238340) Szerkesztőség: Prievozská 14/A, P. O. BOX 49,824 88 Bratislava 26 Hírfelvétel: 58238342,53417054, telefax: 58238343, üzenetrögzítő: 53417054. Fiókszerkesztőségek: Nagykapos 0949/6382806, Kassa 095/6228639, Rimaszombat: 0866/5684 214, Komárom: tel., fax: 0819/704 200, Nyitra: 087/52 25 43, Rozsnyó: 0942/7329424. Kiadja a Vbx Nova Részvénytársaság, a kiadásért felel Slezákné Kovács Edit . ügyvezető igazgató (tel.: 58238322, fax: 58238321) Hirdetőiroda: 58238262,58238332, fax: 58238331 Lapterjesztési osztály, laprendelés: 58238327,58238326 Szedés és tördelés a kiadó elektronikus rendszerén. Nyomja a CONCORDIA KFT.- Kolárska 8, Bratislava. Előfizethető minden postán, kézbesítőnél, valamint a PNS irodáiban. Terjeszti a PrNS, valamint a D. A. CZVEDLER KFT. - Somoija. Külföldi megrendelések: PrNS ES-vyvoz dacé, Kosická 1,813 81 Bratislava. Újságküldemények feladását engedélyezte: RPP Bratislava - Posta 12, 1993. december 10-én. Engedélyszám: 179/93 Index: 48011 Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Az ÚJ SZÓ az interneten is megtalálható: http://www.ujszo.com E-mail: redakcia@ujszo.com Ide nekem a nevesítetlen földeket is! (Szalay Zoltán karikatúrája) TALLÓZÓ NÁRODNÁOBRODA Mária Machová privatizációs mi­niszter a kormány elutasítása elle­nére ismét felvetette, hogy a Nem­zeti Vagyonalap kötvényei a straté­giai vállalatok részvényeire is cse­rélhetők legyenek. Jaroslav Volf (SDSS) két okból is támogatja a fel­vetést: a lakosság több lehetőség kö­zül választhat, ha értékesíteni akar­ja államkötvényét, és ez segíthet fel­lendíteni a stagnáló szlovák tőkepi­acot. Vladimír Manka (SDL) szerint keresni kell olyan megoldást, hogy ne feltétlenül készpénzben kelljen kifizetni a kötvényeket. Szerinte ez egy időzített bombával is felér. Ha 33 milliárd koronát kifizetnek, az az infláció szempontjából komoly gon­dokat okozhat. Manka elképzelhe­tőnek tartja a kötvények cseréjét részvényekre, de előbb elemezni kell, egy üyen lépés müyen hatással lenne a stratégiai vállalatokra. Hóka László (MKP) szerint a kormány már döntött a kérdésben, nem lát okot arra, hogy visszatéijenek rá. A két legfontosabb európai nemzet barátsága a II. világháború után az európai integráció alapkövévé vált Az egységesülő Európa útja -1. Az egységes Európa megte­remtésének ötlete nem a 20. században keletkezett, e tö­rekvés első szorgalmazói közt említhetjük már Pogyebrád György cseh királyt is. ONDREJCSÁK RÓBERT De említhető a francia Saint-Pierre abbé, a német filozófus, Kant, Victor Hugo vagy Ortega y Gasset spanyol filozófus. Az I. világháború utáni időszak legfigyelemreméltóbb pró­bálkozása a gróf Coudenhove-Ka- lergi által alapított Páneurópai U- nió, amely az egységes Európa meg­teremtését tűzte ki célul. Hatására terjesztette elő a francia külügymi­niszter, Aristide Briand a Népszö­vetségben az európai konföderáció tervét, amely magában foglalta pél­dául a közös pénz létrehozását és a határok fokozatos megszüntetését (1929). A terv felölelte Európa min­den országát, de Briand nem bújt ki saját francia bőréből: a végső cél a tartós francia hegemónia megte­remtése lett volna. Ezt nem fogad­hatta el sem Nagy-Britannia, sem a már újra erőre kapó Németország, de a kisebb országok sem. A terv ku­darcának legfőbb oka az volt, hogy Európa még nem készült fel az egy­ségre. Egyrészt hatalmának relatív hanyatlása ellenére sem fenyegette , jcülső” veszély, másrészt még min­dig erős volt a nacionalizmus, ami a Versailles-i rendszerre is rányomta bélyegét. Ez megmutatkozott a kö­zép-európai „nemzetállamok” létre­jöttében és az „internacionalista” bi­rodalmak (pl. az Osztrák-Magyar Monarchia) feldarabolásában. Min­den negatívuma ellenére a Briand- koncepció távolba látó gondolaton alapult: az európai egység nem va­lósulhat meg a francia-német törté­nelmi kibékülés nélkül. Nagyrészt a Versailles-i rendszer ál­tal felszínre hozott problémák kö­vetkeztében kitört II. világháború új integrációs törekvéseket hozott fel­színre. Főként az ellenállási mozgal­makban volt népszerű a gondolat, mely szerint minden háború okozó­ja a nemzetállamok „önzősége”. Legcélszerűbbnek a nemzetállamok rendszerének „meghaladása” lát­szott egy föderális Európában. AII. világháborúban két - Európa szem­pontjából - peremhatalom, az USA és a Szovjetunió győzte le a hege­móniára törő Németországot. A há­ború után kiteljesedett Európa vi­lágpolitikai és gazdasági súlyának elvesztése. Bár két nagyhatalma - Nagy-Britannia és Franciaország - megpróbálta helyreállítani régi di­csőségét, a döntő szót már Wa­shington és Moszkva mondja ki. A gyarmatbirodalmak léte valame­lyest megszépítette a realitásokat, de a szuezi válság idején Londonnak és Párizsnak is rá kellett jönnie, hogy a szuperhatalmak akarata elle­nére nem cselekedhet. Külön-külön Európa országai már saját sorsukat érintő kérdésekben sem voltak ké­pesek kellő súllyal fellépni. Mindezt tetézte, hogy Európa 1947-re két részre szakadt: a szovjet befolyás alatt álló Keletre és az USA „gyám­sága” alatti Nyugatra. A német ex­panziótól való szinte ösztönös féle­lem mégia tovább élt, különösen a franciákban. Ez azonban távolról sem jelentett olyan kézzelfogható veszélyt, mint az Európa szívében állomásozó szovjet hadosztályok. A világháborús trauma, az európai or­szágok térvesztése, a német „feltá­madástól” való félelem és az erős külső ellenfél (Szovjetunió) megje­lenése tehát mind közrejátszott az integráció elindításában. A fennkölt eszmék ellenére az egység megte­remtéséhez minden országnak saját jól felfogott érdeke is fűződött. A Benelux államok saját „kicsiségük­ből” fakadó hátrányukat akarták kompenzálni, reménykedve, hogy egy közös szervezet tagjaiként na­gyobb beleszólásuk lesz a kontinens ügyeibe. Olaszország saját „rehabi­litációját” tekintette legfőbb célnak, mivel a Mussolini-időszak megté­pázta az ország tekintélyét és gaz­daságilag is csődbe vitte. Franciaor­szág legfőbb érdeke Németország „földöntartása” volt. A közös szerve­zeten keresztül Párizs ellenőrizni akarta a német gazdaságot, hogy az ne szolgáljon többé a katonai hata­lom bázisául, valamint bevonni Né­metországot a közös Európa építé­sébe, amelyben feloldódna a néme­tek ereje. Párizs európai Németor­szágot akart, nehogy német Európa jöjjön létre. Németország számára az integráció a nemzetközi közös­ségbe való visszatérést, az izoláció elkerülését és az ország szalonké­pessé válását jelentette. De szerepet játszott a németek egy sajátos érzé­se, valamiféle „önmaguktól való fé­lelem”, amit legjobban önszabályo­zással, a nemzeti érdekeik „nem hangsúlyozásával” próbáltak leküz­deni. Ezért engedelmesen háttérbe vonult, és lelkesen támogatott min­denjavaslatot, ami az integráció el­mélyítését célozta. Még a látszatát is el akarta kerülni, hogy vezető sze­Párizs európai Németor­szágot akart, nehogy né­met Európa jöjjön létre. repre vágyik, és támogatta a franci­ák ilyen ambícióit. Az első összeuró­pai szervezet, az Európa Tanács lét­rehozásakor (1949. május 9.) azok az országok vitték keresztül elkép­zeléseiket, amelyek meg akarták őrizni teljes önállóságukat, és nem voltak hajlandók lemondani szuve­renitásuk egy részéről. „Vezérük” Nagy-Britannia volt, s főként a skan­dináv államok támogatták. Az in­tegráció terén elért első komolyabb eredmény, ami már a tagállamok hagyományos önállóságát is korlá­tozta, a Montanunió Szerződés alá­írása volt 1951. április 18-án. Létre­jötte megegyezett a francia érde­kekkel: egy kormányok feletti ható­ság ellenőrizte az országok szén-, vas- és acéltermelését, és eltörölte közöttük a vámokat. Ezzel megvaló­sult a német nehézipar nemzetközi ellenőrzése. Első elnöke, a folyama­tot elindító francia külügyminiszter, Robert Schuman tervének szellemi atyja, a szintén francia Jean Monnet lett. Az NSZK gazdasági integrációja megvalósulni látszott, sokkal bo­nyolultabb volt viszont a helyzet a fegyverkezés területén. 1950-ben Észak-Korea szovjet és kínai segít­séggel megtámadta Dél-Koreát, s Nyugat-Európa tartott egy hasonló szovjet támadástól. Az USA segítsé­gére számított, az amerikaiak vi­szont az európaiak védelmi képes­ségének növelését és egy nyugatné­met fegyveres erő felállítását szor­galmazták. Az önálló nyugatnémet hadsereg a franciák és a britek szá­mára elfogadhatatlan volt, de Wa­shington ragaszkodott hozzá. Meg­oldásként Párizsban kidolgozták az ún. Pleven-tervet (1950). Ennek nyomán 1952-ben aláírták az Euró­pai Védelmi Szerződést, amely egy integrált európai haderő felállítását irányozta elő. Aláírói a Montanunió alapítói voltak. A terv tartalmazta a nyugatnémet hadsereg létrehozá­sát, ami a franciák elképzelése sze­rint nemzetközi felügyelet alatt állt volna, ám ratifikálását így is elutasí­totta a német militarizmustól rette­gő francia Nemzetgyűlés 1954-ben. A probléma végül 1954 októberé­ben, egy párizsi konferencián oldó­dott meg: megalakult a Nyugat-Eu­rópai Unió Olaszország, az NSZK, Nagy-Britannia, Franciaország és a Benelux államok részvételével, Ró­mát és Bonnt felvették a NATO-ba is. Mérföldkő volt az európai integ­ráció történetében 1956 a szuezi válsággal, amelyben London és Pá­rizs Izraellel katonai intervenciót hajtott végre a csatornát államosíta­ni akaró, s ezzel francia és brit érde­keket veszélyeztető Egyiptom ellen. Az akció katonai része sikerült, vi­szont az USA és a Szovjetunió nem­tetszése miatt London és Párizs kénytelen volt visszavonulni. Meg­mutatkozott, hogy az USA politikai támogatása nélkül (vagy ellenében) még a két legerősebb nyugat-euró­pai nagyhatalom sem képes keresz­tülvinni akaratát a vüágban. Ez gyö­keres fordulatot hozott Nagy-Bri­tannia és Franciaország külpolitiká­jában. A britek a lehető legszoro­sabb együttműködésre törekedtek Washingtonnal, és úgy gondolták, hogy ha önálló döntéseket nem hoz­hatnak, legalább minél nagyobb be­folyásuk legyen ott, ahol a döntések születnek: Washingtonban. Az írás befejező részét holnapi számunkban közöljük. OLVASÓI LEVÉL Érzéketlenül, közönyösen Egyre rosszabbá váló életkörülmé­nyek szomorú velejárója, hogy az emberek többsége csupán önmagá­val törődik, kihalni látszik a segítő­készség (tisztelet a kivételnek). Az emberi közömbösség ijesztő mére­teket ölt, akkor sem segítenek a rá­szorulókon, ha ez nem jár anyagi áldozattal. íme néhány példa. Az utazó ember gyakorta találkozik olyan dolgokkal, amelyek visszatet­szést keltenek. A galántai vasútállo­máson a vonatból kiszállt egy idős bácsika, mindkét kezében botra tá­maszkodva elindult, de pár lépés után a földre rogyott. A vonatról le­szálló suhancok gúnyos megjegyzé­seket tettek - nézzétek a tatát, kora reggel van és máris hullarészeg. Ké­sőbb megtudtam, hogy a srácok kö­zött voltak falubeliek is, mégis egy 30 év körüli, roma férfi segítette fel, ültette le, és hozott egy pohár vizet a bácsinak, aki lassan összeszedte magát. Más. Az egyik mátyusföldi faluban 70 év körüli nénike szere­tett volna felszállni a buszra. Ami­kor 1 koronás jegyet kért, a szigorú sofőr kérte a személyi igazolványát, s miután nem tudta felmutatni, a szabályokra, prémiumelvonásra és egyebekre hivatkozó kérlelhetetlen állami alkalmazott felszólította, vagy vesz egész jegyet, vagy kiszáll. Mintegy 15 ember tartózkodott a buszon, senki még a füle botját sem mozdította (a nénikénél nem volt pénz, csupán egykoronás jegyre). Kíváncsian lesték, mi lesz a nóta vé­ge. Az lett, hogy vettem az idős asz- szonynak egész jegyet, és így meg­oldódott a gordiuszi csomó, végre indulhattunk Galánta felé. Kétlem, hogy bármi büntetést kapott volna a buszsofőr azért, hogy egy idős asszonynak koronás jegyet adott el. Radnóti szavai jutnak eszembe: Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult... Szabó Sándor, Királyrév

Next

/
Oldalképek
Tartalom