Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-23 / 69. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 23. TÉMA: AZ AGYAGMŰVESSÉG ÉS ZSOLNAY VILMOS „Az agyag fegyver lett a kezében, szebb uniformist pedig nem kapott katona, mint a Zsolnai csodás lüszterei" Győzedelmeskedett az anyagon A magyarországi agyagmű- vesség felvirágoztatója és vitathatatlanul legnagyobb a- lakja Zsolnay Vilmos volt. Pécsi kerámiagyára és az ott készült termékek röpke másfél évtized leforgása alatt nemcsak Magyarországon, hanem Európa szerte ismertté és keresetté váltak. Az agyag géniusza száz évvel ezelőtt, 1900. március 23-án hunyt el. ÖSSZEÁLLÍTÁS Amikor Zsolnay Vilmost a halál 72 éves korában elszólította, kortársai tisztában voltak nagyságával, munkásságának jelentőségével és azzal a veszteséggel is, amelyet távozása okozott. A korabeli újságokat fellapozva egyikből sem hiányzik a róla szóló megemlékezés és méltatás. Az Egyetértés például ezt írta: „Agyag- edénygyáros volt, lángeszével és fáradhatatlan szorgalmával azonban az iparművészet legnagyobb alakjai sorába küzdötte magát. Nevét úgy emlegetik ma a keramikában, mint Bessemer nevét az acélgyártásban. Pécsi gyárának készítményei vetélkednek a világhírű középkori mesterek műremekeivel.” A Pesti Hírlap nekrológírója szinte költői magaslatokba emelkedett: „Ha tőlem függene, én az iskolákban a Periklészek és Julius Caesarok biográfiája helyett Zsolnay Vilmos életét olvastatnám. Mert az ilyen példa teszi termékennyé a magyar lelket. A pécsi edénygyáros pályája az az egyeden ösvény, melyen iparunknak járnia kell, nemzeti céllal dolgozni és naggyá fejleszteni a meglevőt. Ha Zsolnay Vilmosnak szobrot állítanak, legyen alakja mellett egy magyar díszedény és egy telegráfdró- ton díszelgő porcelán. E két jelben ott lesz az ő egész szép és jó élete.” S végül idézzük a Budapesti Naplót: „Világhódító volt. Messzi kontinensekre tolta előre katonáit, s mindenütt ütközetet nyert. Az agyag fegyver lett a kezében, szebb uniformist pedig még nem kapott katona, mint a Zsolnay csudás ércfényben lángoló lüszterei. Vékonyka szivárvány- szerű lehelet a törékeny fajansztestben; agyag, amely érccé pirul. De minő művészet van ebben a földátalakításban! S azért lett akkora teremtő talentummá Zsolnay, mert elméjével egészen behatolt a természet matériáiba, s úrrá lett fölöttük.” Ki is volt tehát Zsolnay Vilmos? Már 35 éves is elmúlt, amikor örökre elkötelezte magát az agyag mellett. „Méhsejt’' edény Kötényt kötött maga elé, beállt a korongok és az agyagtömegek közé. Eredetüeg kereskedőnek készült és Pécsett több üzletet is működtetett. A kerámiával azt követően kezdett el behatóbban foglalkozni, amikor legidősebb testvérének, Ignácnak a kőedénygyára a csőd szélére került. Pedig a pécsi gyár termékei iránt volt kereslet: terrakottáit és kőedényeit a helybeli polgárok vásárolták, korsói, tálai a háztartások nélkülöz- heteden használati tárgyai voltak. Az 1850-es és 1860-as évek rossz gazdasági és piaci helyzete azonban nem kedvezett Zsolnay Ignác üzemének, ráadásul a fejlett és nagy tőkével működő osztrák-cseh agyagipar fölénye szinte elsöprő volt, így más magyarországi kerámiaüzemek, köztük a már szép sikereket maga mögött tudó herendi porcelángyár is vergődött csupán a konkurencia szorításában. A pécsi manufaktúra nehézségeihez azonban tulajdonosának csapongó, a realitásokon könnyedén átlépő fantáziája is hozzájárult, és 1863-ban a gyárat csak Zsolnay Vilmos 10 ezerforintos kölcsöne mentette meg az elárverezéstől. A következő évben a két testvér társviszonyba lépett, de az üzemet továbbra is Ignác irányította. A balszerencse azonban nem tágított mellőle, ez kedvét szegte és végleg felhagyott az agyagművességgel, így lett Zsolnay Vilmos, a sikeres pécsi üzletember és kereskedő 37 évesen kőedénygyár-tulajdonos. Nagy lendülettel fogott a vállalkozás megmentéséhez és felvirágoztatásához. Felismerte, hogy termékeinek nemcsak Pécsett és a környéken kell piacot találnia, hanem az ország más részeiben és külföldön is árusítania kell azokat, ha nyereségessé szeremé tenni a gyárat. De ehhez nem elegendő a szándék, sőt még a kereskedői lelemény sem: a portéka minőségét is jelentősen javítani kell. Zsolnay kezdetben kizárólag olyan termékeket akart gyártani, amelyekre az építőiparban van szükség: cementet, samottot és más tűzálló agyagárut. A pécsi gyár - a magyar kerámia nagy szerencséjére - azonban sohasem érte be csak ipari fel- használásra szánt termékekkel, s ezt Zsolnay Vilmosnak a művészi alkotások iránt megnyüvánuló fogékonyságával és kísérletező kedvével magyarázhatjuk. Szerencsésen ötvöződött benne az üzletember a feltalálóval és a kifinomult ízlésű művészetpártolóval, aki már fiatal kora óta szívesen festegetett is, ráadásul mindig megtalálta azokat az embereket, akikre elképzelései megvalósítása során nyugodtan támaszkodhatott. Ezek közül csak két nevet említenék: Petrik Lajosét és Wartha Vincéét, akik vegyészed szakismereteiket állították a pécsi Zsolnay- gyár szolgálatába. Zsolnay Vilmos termékei az 1870-es évek közepétől kezdve már nemcsak Magyarországon, hanem az európai piacokon is jelen voltak. Elsősorban egyedi technikával díszített kőedényeket forgalmazott, a porcelángyártáshoz Pécs környékén nem volt elegendő jó minőségű nyersanyag. De tudatában volt annak, hogy csak akkor maradhat sikeres, ha több területen is jelen van, ezért továbbra is gyártott épületkerámiát. Sikerült kikísérleteznie egy új nyersanyagot, amely kiégetés után fagyállóbb volt, mint a hagyományos terrakotta. Ezt az anyagot pirogránitnak nevezte el, a belőle készült termékek jól tűrték az időjárás viszontagságait és a hőmérséklet ingadozásait. A pécsi Zsol- nay-gyár készítményeit a milleniu- mi megemlékezések lázában született épületek - az Országház, az Iparművészed Múzeum, az Új Műcsarnok stb. - homlokzatán vagy tetőzetén is megtaláljuk. A pécsi gyár számára az 1878-as párizsi világkiállítás aranyérme jelentette a csúcsra jutást és meghozta az átütő sikert. Ettől kezdve annyi megrendeléssel árasztották el Zsol- nayt, hogy alig győzte. Nemcsak a termékem alkalmazott újszerű mázak, hanem a népi fazekásság, a titokzatos habán mesterek és a földből előkerült pannóniai cserepek ihletésére készült motívumok is felkeltették a kortársak érdeklődését. Igaz persze, hogy a korízlést sem hagyhatta teljesen figyelmen kívül, ez a magyarázata, hogy a pécsi műhelyből kikerültek az újra felfedezett XVI. századi francia kerámikus, Palissy stílusában készült darabok is. Zsolnay azonban odafigyelt a kortárs festészeti irányzatokra is, s időnként még a keleti szőnyegek mintáiból is ihletet merített. Talán a porcelán volt az egyeden anyag, amely ellenállt úttörő próbálkozásainak. Ennek legfőbb oka a megfelelő nyersanyag hiánya volt, bár az akkoriban feltárt Ungvár környéki, illetve erdélyi kaolinlelőhelyek felkeltették érdeklődését. Kikísérletezte viszont a porcelánfajanszt, amely mintegy átmenetet jelent a két kerámiafajta között és ebből az anyagból is csodálatos tárgyakat készített. Maga a porcelán azonban mégis hozzásegítette, hogy gyárát fejleszthesse és megvalósíthassa művészi ambícióit is. Már az 1870- es években megpróbálkozott a porcelánszigetelők gyártásával, de ezekre a termékekre csak egy évtizeddel később mutatkozott igazi kereslet Magyarországon. A pécsi gyár egyik részlege teljesen a szigetelőgyártásra állt át. Az erősáramú és a nagyfeszültségű szigetelők különleges anyagot igényeltek, az ezzel végzett kísérleteket Zsolnay irányította, s a sajátkezűleg vezetett jegyzőkönyvei alapján nyomon követhetjük, hogyan alakult a massza összetétele, amíg eljutottak a kívánt termékig. Zsolnay Vilmos nevével leginkább az eozinmáz és a lüsztertechnika sajátos alkalmazása fonódott össze. Olyan színhatásokat ért el, amelyek Szerencsésen ötvöződött benne az üzletember a feltalálóval méltán csodálatot keltettek. Ennek az eljárásnak a bevezetése szerencsés módon találkozott a századvégi szecesszió térhódításával, így elmondhatjuk, hogy ez a művészeti irányzat az iparművészeiben egyebek mellett Zsolnay Vilmos fém- lüszteres kerámiáiban öltött testet. Az 1890-es években a pécsi gyár egyeduralkodóvá vált Magyarországon, miután legnagyobb konkurense, a budapesti Fischer porcelán- és majolikagyár a csőd szélére került. A vállalatot Zsolnay Vilmos vásárolta meg, mivel a fővárosban is akart egy üzemet működtetni, emellett a Fischer-gyár vevőkörét is szerette volna magának megnyerni, de nem utolsó sorban az is motiválta, hogy megszerezze és használhassa Fischer Ignác mázait, amelyek lá- gyabb fényűvé, melegebbé tették a kerámiát. Az 1890-es évek végén egy új technikát kezdtek alkalmazni a pécsi gyárban. Ez az avanturin máz nyomán kifejlesztett kristály máz volt. Zsolnay Vilmos idős kora ellenére személyesen irányította a kísérleteket, de a vállalat üzleti ügyeit már Miklós nevű fiára bízta, aki vérbeli kereskedő volt, viszont a művészeti újításokhoz kevésbé volt érzéke, s emiatt olykor konfliktusa is támadt édesapjával. A hetvenes éveibe lépett Zsolnayt makacs hörghurut gyötörte, emiatt külföldi gyógykezelésre utazott, de a kívánatosnál kevesebb időtt töltött Reichenhallban, mert egyre az 1900-as Párizsi Világkiállításon való részvétel foglalkoztatta. A gyártás során felmerült gondokat levelezéssel nem lehetett megoldani, úgy gondolta, személyes jelenlétére van szükség. 1900 márciusában megfázott és ágyba kényszerült. Amikor a láza csökkent és már jobban érezte magát, felkelt és a gyárba ment, hogy befejezze a megkezdett kísérleteket. Estére állapota ismét rosz- szabbra fordult, tüdőgyulladás lépett fel és 1900. március 23-án örökre lehunyta szemét. AZ AGYAG TITKAI A kínaiak féltve őrzött porcelánja Az agyagból készült, majd kiégetett tárgyakat kerámiának nevezik (a görög keramosz = agyag szó nyomán). A kerámiafajtákat az alapanyagok, illetve a készítés módja alapján csoportosítják. A természetes agyagból készült közönséges fazekas árut mázatlan cserépnek nevezik. Ez likacsos, a vizet magába szívja és átereszti, ezért folyadékok tárolására nem alkalmas. Hogy az égetett agyag (amit terrakottának is neveznek) átnedvesedését megakadályozzák, áttetsző ólommázzal vonják be. A máz eltömi a pórusokat és simává teszi a felületet. A mázba színezőanyagokat is szoktak keverni, ettől válik a cserép zölddé, kékké stb. - a festékanyag típusától, illetve az égetés hőmérsékletétől függően. Ha az ólommázba ónoxidot kevernek, a máz nem áttetsző fehér, esetleg színes lesz, így jön létre a fajansz és a majolika. Az olaszországi Faenzáról elnevezett fajansz fehérre vagy sárgára égetett, likacsos szerkezetű, érdes törésű és nem áttetsző kerámia. A majolika eredetileg a mésztartalmú agyagból készült, magas tűzön kiégetett, ónmázas, csillogó és dúsan díszített spanyol-mór kerámiaféleséget jelentette, amely Mallorcáról kapta a nevét. Ebből a kikötővárosból jutott el Európa különböző országaiba, így Itáliába is, s később a majolika minden olasz ónmázas agyagfajta neve lett. A kőedény összetételét tekintve már a porcelán felé közelít. A legnemesebb kerámiafajta a Kínából származó porcelán, összetételének titkát a kínaiak féltve őrizték. A kvarc, a kaolin és a földpát megfelelő arányú keverékéből készült fehér masszát kétszer égetik. Először 800-900 fokon, majd az így kapott terméket 1400 fokon ismét kiégetik. Lopótök alakú váza A habánok Zsolnay Vilmos az 1870-es években nagy érdeklődéssel tanulmányozta a habán kerámiát, amelyről addig nem sokat tudtak. A habánok eredetileg egy vallási csoportosulás tagjai voltak, akik az őskeresztény tanokhoz és életformához való visszatérést hirdették, közösségi elvek szerint zárt háztartásokban, kommunákban éltek. A mozgalom tagjai elsősorban kézművesek voltak, akik vándorlásaik során sokrétű tapasztalatra és magas műszaki tudásra tettek szert a kézművesség szinte minden ágában. Nagyobb részük Svájcból, Hollandiából és Belgiumból menekült el az 1500as évek derekán és sokan közülük Morvaországban, illetve Felső-Magyarországon telepedtek le. A régebbi magyar nyelvű források újkeresztényeknek vagy a- nabaptistáknak is nevezik őket. A habán közösségek egyik fő megélhetési forrása az agyagművesség volt, amely itáliai reneszánsz és németalföldi eredetű díszítőelemeket alkalmazott. A habánok alapozták meg a Pozsony környéki fajanszipart: a modort és a dejtei kerámiaműhelyeket is. Magyaros stílusú tál színes eozin dísszel Az oldal anyagát összeállította: Lacza Tihamér
