Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-08-04 / 31. szám

1999. augusztus 4. Kópé N. Tóth Anikó A holdevő Kunka Kunka már megint a tölgyes­ben razsbálkodott:-Valami rosszat kéne csinál­ni! Unom már a gallytörést, levéltépázást, sziromcibálást, gombadöfködést, csigahecce- lést, mókusabajgatást! Egyszeriben megtorpant. Fel­derült az arca:- Micsoda lajtorja! Nem lá­tom a végét! Hát ezt hova tá­masztották? Nem sokat teketóriázott, megindult fölfelé. Kapaszko­dott, ment egész álló délután. Estére felért a lajtorja tetejé­be. Az bizony a holdnak volt támasztva. Utolsó fokán állt egy manóforma, s jóízűen lakmározott a holdból. Már a felét bekebelezte.- Hé, te - kiáltott Kunka adj nekem is egy falást!- Dehogy adok - csámcsogott a manóforma. - Ez mind Pajodé. Más nem kaphat be­lőle.- Ki az a Pajod? - kérdezte dühösen Kunka.- Hát én - vágta rá Pajod, s egy óriási falatot harapott a holdból.- Szóval nem adsz belőle - mondta fenyegetően Kunka.- De nem ám! Jobb, ha visz- sza is fordulsz, reggel lesz, mire hazaérsz! - csúfolódott Pajod.- Ezt még megemlegeted! Majd megtudod, ki az a Kunka! - Pajod nem törődött vele. Föllépett a legfelső laj­torjafokról a hold maradék kiálló darabjára, hogy jobban elérje. Kunka gyorsan földet ért, úgy sietett, vitte a bosszú- szomj. Amint leért, elhúzta a lajtorját, pillanatokon belül szétfűrészelte, s mint aki jól végezte dolgát, ledőlt a leg­magasabb tölgyfa tövében. De lett ám nagy riadalom! Mikor Pajod észrevette, hogy eltűnt a lajtorja, ordítani kez­dett, mert éppen csak egy keskeny holddarabot ha­gyott, abban kapaszkodva ló­gott lefelé, rémülten bámulva a mélységet. Szerencséjére arra járt Törpincs. Látta, hogy a legmagasabb fa tetejéről sem tudna Pajodon segíteni, ezért elővette ezermester­könyvét, addig lapozgatta, addig böngészgetett, míg egyszer csak becsapta a köny­vet, és nekilátott a nagy mun­kának. Egész nap ki sem lát­szott a fakérgek, gallyak, in­dák, levelek közül. Estére el­készült a kétszemélyes repü­lőszerkentyű. Úgy döngött a motorja, mint egy lódarázs, de a célnak megfelelt: Törpincs egykettőre a-meg- maradt holdszeleten landolt. Éppen jókor érkezett, mert Pajodnak már úgy elzsibbadt a karja, hogy nem bírta volna sokáig tartani magát. Verssarok Horgas Béla Népköltés Mit ér a név Kiolvasó A szarkaláb egy kertben állt, a szarka éppen arra szállt. A szarka mondta: Csörr! Segíts! A gazda üldöz, rejts el itt! A szarka, szólt a szarkaláb, a szarkalábbal nem barát... Mit ér a név, te névrokon?... Én rózsákkal barátkozom. Macska, macska, csacska macska, fürge, mint a kishalacska. Ide fut, oda fut, megpihenni sose tud. Peti, Kati hű, de nézi, fusson, aki utoléri! Törpincs berángatta őt a piló­tafülkébe, s már zümmögtek is lefelé. Pajod az utolsó pil­lanatban ugyan megpróbált a megmaradt holdszelet után kapni, de a repülőszerkentyű sebessége miatt nem sikerült megkaparintania. Sóvárogva tekingetett csupán feléje. Utazásuk nem volt zavarta­lan. Mert Kunka nem lett vol­na Kunka, ha tétlenül végig­nézi a bukórepülést. Bizony elővette csodacsúzliját, és egy jól irányzott kemény csipke­bogyóval eltalálta a repülő­szerkentyű motoiját! Úgy­hogy zuhanni kezdtek. A két utasnak az volt a szerencséje, hogy a legmagasabb tölgyfa kinyújtotta egyik ágát, s ab­ban megakadtak! Nagy nehe­zen kikászálódtak a pilótafül­kéből, s megindultak lefelé. Kunkát majd szétvetette a méreg. De Törpincs sem volt éppen jókedvű, mert Pajod egész úton jajgatott, hogy fáj a karja, fáj a lába, pofon verte egy gally, kisebesítette a te­nyerét a tölgykéreg, s meg­ijesztette őt egy madárfióka. A tölgyfa tövében ott várta őket Kunka.- Na, te híres holdevő, meg- bántad-e, hogy nem adtál egy falást se?- Dehogy bántam! - feleselt Pajod. - Hanem hol a lajtor­jám? Azonnal add elő!- Nem adhatom, mert szétfű­részeltem. Itt a darabjai! - s Kunka körbemutatott. Pajod dühbe gurult. Elkapott egy háromágú tölgyfagallyat, s nekirontott Kunkának.- Két évig dolgoztam a lajtor­ján, két teljes esztendeig fa­ragtam, szögecseltem, te meg pillanat alatt tönkreteszed? Nesze! Nesze! - Kunka jobb­nak látta, ha kereket old. Tudta, nem érhetik utol, mert a fáradtságtól alig állnak a lá­bukon. Mikor Kunka eltűnt a sűrűben, Pajod keservesen sími kezdett.- Jaj nekem! Mi lesz velem a lajtorja nélkül? Ki fogja he­lyettem megenni a napot? Törpincs fölkapta a fejét.- Miket beszélsz? Nem elég, hogy majdnem az egész hol­dat fölfaltad, most még a nap­ra is fáj a fogad? Azt már nem! Ha a napot is elfogyasztod, örök sötétségben kell élnünk!- Pajod zokogni kezdett.- Ha nem ehetem meg a na­pot, éhen halok! Édesanyám mondta, hogy nagy kerek sár­gát kell ennem, különben el­pusztulok! -Olyan szívsza- kasztóan jajveszékelt, hogy Törpincs megsajnálta.- Tudod mit, te éhenkórász? Elmegyünk Mányihoz, az majd jóllakat téged! Pajod még toporzékolt egy ki­csit, de amint látta, hogy Törpincs megindult a somos felé, utánaeredt ő is. Mányi a somos tetején lakott egy zöld kulipintyóban. Csak arról lehetett észrevenni, hogy zöld kéménye vidám füstöt eregetett. Mányi a ke­mence körül sürgött-forgott, mikor Pajod és Törpincs be­toppant.- Szép jó napot, Mányi! - kö­szönt illendően Törpincs. - Bajban vagyunk. Pajod éhen akar halni, ha nem eheti meg a napot.- Bolond dolog a napevés, fi­acskám - mondta Mányi nyá­jasan Pajodnak. - Úgy meg­égetné a nyelvedet, hogy töb­bé se beszélni, se enni nem tudnál. - Pajod megszeppen­ve hallgatott. De nem sokáig, mert a kemence felől ínycsik­landozó illatok szálltak kö­rös-körül, és Mányi egy lapá­ton kivette a friss lepényt. Na­gyot, kereket, sárgát.- Egy kicsit várunk vele, míg elmondom a varázsigét - szólt rá Mányi Pajodra, aki már kapva kapott a lepény után. Törpincsnek bizony meg kellett fognia Pajod kar­ját, s a hirtelen mozdulatban nem figyelhetett a varázsigé­re. Pedig lehet, hogy egyszer neki is jól jött volna!- így ni! - mondta Mányi. - Most már lakmározhattok. Törpincs és Pajod nekilátott. Foszlós volt, ízes, teli szájjal habzsolták, de csak nem fo­gyott. Néztek is nagyot, hogy már degeszre tömték a hasu­kat, s még mindig egész, nagy, kerek, sárga. Mányi mosolygott.- Ne csodálkozzatok. Varázs­lepényt sütöttem. Akármeny- nyit ehettek belőle, nem fogy eí. - Pajod alig nyelte le a fa­latot, már kérlelte is Mányit:- Add nekem ezt a varázsle­pényt! ígérem, soha többé nem megyek lajtorján se na­pot, se holdat enni!- Jó, nem bánom, a tiéd lehet- egyezett bele nagylelkűen Mányi, és cinkosan összehu­nyorított Törpinccsel.- Köszönöm, köszönöm - kia­bálta Pajod, s hogy Mányi meg ne gondolja magát,'ta­risznyájába gyömöszölte a le­pényt, s búcsúszó nélkül el- szelelt. Törpincs maradt még egy kicsit. Mányi sompuding­gal kínálta meg. Addig be­szélgettek, amíg feljött a hold. Örömmel látták, hogy már telik az arca. Nagy emberek - kis történetek Prokrusztész ágya Könnyű egy királyfinak - gondolnánk, de a kis Thészeusz királyfinak nem volt túl vidám az élete. Pó- lyás korától fogva tanítók, mesterek és vén udvaron­cok szigorú felügyelete alatt nevelkedett, hosszú mérföldekre a székesfővá­rostól és királyi atyjától, akivel csak felnőtt ifjúként találkozhatott. Előbb saját erejéből le kellett gördíte­nie a sziklát az elrejtett ki­rályi kardról és saruról. Thészeusz felnőtt, és bebi­zonyította erejét. Ezután kapott csak kegyes enge- delmet arra, hogy Athénba induljon, ahol akkoriban atyja, Aigeusz uralkodott. Magától értetődött volna, ha a rövidebb és biztonsá­gosabb utat választja - a tengeren át fél nap alatt Athénba érhetett volna. Igen ám, de egy királyfinak nem illett atyja trónja előtt megjelennie anélkül, hogy útközben ne vitt volna vég­hez legalább egy hőstettet. Thészeusz tehát inkább át­hatolt a szárazföld veszé­lyes vidékén, ahol a vándo­rokat évek óta négy óriás útonálló zaklatta: Az első vasbunkóval vágta fejbe az arra járókat. A második ná­la is kegyetlenebb volt, mert akit kézre kerített, azt két meghajlított fenyő közé kötözte, s a fákat elengedve az áldozat azonnal ketté­szakadt. A harmadik óriás­sal sem lehetett szót érteni. Egy sziklán ülve arra kérte a felbukkanó vándort, mos­sa meg a lábát. Ha valaki le­hajolt, hogy eleget tegyen kérésének, azt az óriás egy hatalmas rúgással a sziklá­ról egyenesen a tengerbe röpítette... Ezek hárman nem tudtak Thészeusszal végezni. Ő el­lenben megbüntette és a túlvilágra küldte az óriás zsiványokat, akik erre bősé­gesen rászolgáltak. S a negyedik óriás? Prokrusztésznek hívták, és négyük közül ő volt a legál- nokabb. Nyájas szavakkal lakhelyé­re csalogatta az utazókat, és ággyal kínálta őket. Igen ám... de Prokrusztész ágyá­ból senki sem került ki él­ve. Akinek hosszú volt az ágy, azt az óriás, csontjait nem kímélve, addig nyúj­totta, amíg szegény pára végig nem érte az ágyat. A magas növésű vendégek testéből pedig annyit vá­gott le, amennyi lelógott az ágyról. A kegyetlen Prokrusztész biztosan nem gondolta, hogy egyszer ő maga is a borzalmas fekhelyen végzi. Thészeusz gondoskodott róla, hogy így történjen. Az óriás házába vezette a ki­rályfit, de az idejében ész­revette a kelepcét. Kitette a lábát, az óriás megbotlott benne, és máris az ágyon találta magát. S miveí a go­nosznak éppen a feje lógott le az ágyról, Thészeusz ki­rályfi kardjának egyetlen suhintásával lenyeste. „No, ennek vége, gyerünk Athénba!” Athénban hatalmas ujjon- gással fogadták Thészeuszt, a nép hálát adott neki, aty­ja, Aigeusz örvendezett, s nem telt bele sok idő, a bá­tor királyfi Athén uralkodó­ja lett. Nagy Zoltán Illusztrációja

Next

/
Oldalképek
Tartalom