Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-07-07 / 27. szám
Nagyvilág 1999. július 7. 7 Akinek egy sovány csirkére is futja, az már nem szegény. TA SR/AP-felvétel Vietnamban a lakosság hatoda él a szegénységi szint alatt, amely valójában a nyomor mércéje Havi húsz kiló rizs az élet Magyarországi levél Faluvég, Kristóffal FaragóJózsef Gorföl Zsuzsa ______________ Ha arról van szó, hogy mely országokban sértik meg az emberi, korlátozzák a politikai jogokat, az újságolvasó ember egyszerűen maga elé képzeli a térképet, és hosszú-hosszú felsorolásba kezd. Kapásból megnevez tucatnyi vagy még több afrikai országot, kockázat nélkül említheti az arab monarchiákat, Közép- és Dél- Amerikában is vannak kétes rézsűnek. Európában sem kell feltétlenül leragadni Jugoszláviánál, lehet haladni dél és kelet felé. Törökország, Fehéroroszország, Oroszország... Hiszen az emberi jogok megsértése nemcsak azt jelenti, hogy valahol tömeges letartóztatások vannak, sérül a gyülekezési, a véleménynyilvánítási szabadság, hanem a nemzetiségi, vallási kisebbségek jogainak korlátozása is egyértelmű jogsértés. Észak-Korea, Kína, Indonézia - az elsők között ez a három ország jut az ember eszébe, ha az ázsiai „vétkeseket” kell felsorolnia. A lista persze hosszabb, s mindenképpen az élbolyba kívánkozik még egy állam: Vietnam. Pedig nagy a csend körülötte, mert Vietnam bizonyos mértékig - tabu. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az Egyesült Államok, amely esetenként milliárdos üzleteket kockáztatva keményen bírálja Kínát, pellengérre állítaná Vietnamot. Washington tisztában van vele, hogy a háború után ezt egyszerűen nem engedheti meg magának. Ugyanez vonatkozik Franciaországra, no meg persze minden államra, amely anno a demokrácia védelme címén folytatott háborút - ha fenntartásokkal is - helyénvalónak tartotta. A hanoi kommunista rezsim, amely az amerikaiak kivonulása és a saigo- ni kormány összeomlása után délre is kiterjesztette hatalmát, természetesen tisztában van ezzel a „sérthetetlenséggel”, és vissza is él vele. így aztán felettébb felháborodott, amikor az Amnesty International, ez a tekintélyes nemzetközi emberjogi szervezet az év elején felszólította az ország jogrendszerének olyan átalakítására, amelynek nyomán biztosítva lennének az indokínai államban az emberi, politikai és vallási jogok. „A vietnami törvények eszközzé váltak a lakosság jogainak korlátozásához ahelyett, hogy e jogok érvényesülését szavatolnák. A törvény bizonyos esetekben bűncselelonény- nek minősíti a puszta vélemény- nyilvánítást is” - vélekedik az Amnesty. Tegyük hozzá: megalapozottan. A háború utáni átnevelőtáborok, a hatalmas árvaházak, amelyekben nemcsak az apátlan-anyátlan gyerekeket nevelték „szocialistává”, hanem ezekben helyezték el a „megbízhatatlan” szülőktől elszakított gyerekeket is, cáfolhatatlan tények, s bizonyos mértékig máig élő gyakorlat. Nem állják meg tehát helyüket a hivatalos Hanoi érvei, hogy a vietnamiak számára a legfontosabb emberi jog az, hogy „békében, függetlenségben és szabadságban élhessenek”, mert ez messze van a szabadságtól és a személy függetlenségétől. Legalább ennyire sántít az a hivatalos felfogás, amellyel gyakran élnek más szegény országok is, nevezetesen: a szociális és gazdasági jogok előbbre valóak az emberijogoknál ott, ahol a létfenntartás is probléma. Ez sem igazolja, hogy a kormány magának tartja fenn a legfőbb gyám szerepét, főleg ha ennek távolról sem tud megfelelni. Röviddel az Amnesty International elleni kirohanást követően látott napvilágot a vietnami munkaügyi minisztérium statisztikai jelentése, mely szerint 12,5 millió ember, a lakosság 15,7 százaléka él a szegénységi szint alatt. Megelőzendő a felháborodást, ahogy ez már kommunista re- zsimek esetében lenni szokott, nyomban hozzáfűzte a minisztérium: ez már óriási haladás, hiszen 1992-ben még a lakosság 30 százaléka, azaz 20 millió ember szorult e szint alá, a cél pedig az, hogy 10 százalékra csökkenjen a szegények aránya. Örömre semmi ok: figyelembe véve a jelentős szaporulatot ez már az idei teljes siker esetében is még mindig jó 8 millió embert jelentene. Pedig a hivatalos mérce döbbenetesen alacsony: az a család szegény, amelyben az egy főre jutó havi jövedelem nem haladja meg a 60 ezer dongót, azaz a 4,3 dollárt, amelyből kb. 20 kilogramm rizs vásárolható. Summa summarum: az Amnesty bírálata maximálisan jogos, hiszen arcátlanság elvárni, hogy napi egy marék rizsért az emberek még a szájukat is befogják! Kristóf elcsodálkozott. Nem mondom, korábban is sűrűn kapkodta a fejét az alig 18 esztendős fiatalember. Röpke két hét alatt többet élt tán, mint annak előtte majd két évtizedig. De ezen nem csodálkozott. Számított rá, hogy sok izgalomban lesz része ideát, ahová a jó sorsa meg némi egyházi összeköttetés vetette az éppen száz háznyi erdélyi faluból. Nem panaszkodott, de azért látszott rajta, az első napokban aludni se nagyon tudott. Megviselte az utazás, no meg az álmos alföldi kisváros számára dübörgésnek ható örökös moraja. Mit tagadjuk, fárasztotta a motorizáció. Napszá- mosnakjött. Nyári szezon- munkásnak. Kosztért, szállásért, kevés apróért cserébe kertet gyomlálni, szőlőt permetezni, árkot ásni. Mikor mit kell, s persze kisvárosban mindig adódik valami. Dolgozott is szépen. Mindenki megelégedésére, tegyük hozzá. Szorgos, magát megbecsülő, ráadásul bornemissza, szegény-szerény feketemunkásként adták kézről kézre a hazai alkoholisták kerti kártevéseibe belefáradt özvegyasszonyok. Az egy-két napos munkák végeztével meg is könnyezték a látástól vakulásig tüsténkedő szőke legényt, mondván, olyan gyerek még. Tény, a kevés iskolát járt, természetes eszű fiút hamar megemberesítette a munkanélküliség. Furcsa vágyakat fogalmazott magában Kristóf. Mikor kérdeztem tőle, mégis mire gyűjti a napszámból spórolt pénzt, azt mondja, biciklit venne az öccsének. Nem akármilyet, igazi BMX-et. Attól igazán boldog lenne az öcskös. Aztán mikrohullámú sütőt is vásárolna, mert annak meg csodájára járnának a szomszédok. Ezen aztán hallgattunk egy sort, de ahogy tovább kérdezgettem, a maga módján csak megeredt a nyelve. Az otthonáról mesélt. A kusza, sokszálú történetből egy évszázadoktól itt felejtett, hegyek közé zárt, kicsiny zsákfalu képe bontakozott ki. Régi vályogházakkal, tiszta vizű patakkal, takaros portákkal. Ahol a szabad tűzön főzés még a mindennapok tudománya. Az idillikus állapotú településre kétségtelenül betette lábát a modernizáció. Ahogy kirajzottak a munkát keresők, ahogy megjelent a helyi famunkásokat foglalkoztató első külföldi bútorgyár, a régi élet keretei hirtelen szűkössé váltak. Előbb a tűzhelyek jöttek, aztán megjelentek a mikrohullámú sütők. Először valaki műanyag álmennyezettel fedte el a mostantól titkolni való gerendáza- tot, utóbb már a szégyellt vályogházat is romba döntötték, hogy erejüket megfeszítve felépítsék az új kockaépületet. Ilyenforma útravalóval járta sorra Kristóf az alföldi Itisvá- ros újabb kori téglaházait. Míg egy napon építkezés kellős közepébe csöppent. Az új tulaj az évtizedekkel ezelőtt csúnyán átépített régi vályogházban mentette a menthetőt. Kibontotta a befalazott verandát, kiszabadította a gondosan eltakart mestergerendát. Mondhatni, kapóra jött a sokat tudó legény. Magyarázta is neki, hogy ha minden elkészül, vendégeket fogad majd a ház, akik sokat fizetnek azért, hogy hagyományos környezetben pihenhessenek, és azt is értékelni fogják, ha nem a konyhában, hanem a bográcsban készül az ebéd. A fiú ittléte során most először elcsodálkozott. Még munka közben is egész álló nap mosolygott. Aztán estefelé csak kibökte a gazdának: otthon ezért kinevetnék a falujabeliek. Nagy a csend, mert Vietnam bizonyos mértékig-tabu. Ahogy megjelent az első külföldi bútorgyár, a régi élet keretei szűkössé váltak. Öcalan-portré Terrorista, vagy vezető? Abdullah Öcalan, a június 29- én halálra ítélt kurd vezető Ankara szemében mindig is terrorista volt, akit a közvélemény jelentős része gyűlölt, saját hívei viszont olyan karizmatikus vezetőjüknek tekintettek, aki a számkivetett kurdok identitását jelképezi. Az 50 éves Öcalan, akit keresztnevének becézett formája alapján Apóként emlegetnek hívei, csaknem másfél évtizeden át ugyan külföldről, de vaskézzel irányította a Kurd Munkáspárt (PKK) fegyveres harcát a kurd többségű Délke- let-Anatóliában. A zömök, vastag fekete bajszú, egzaltált tekintetű férfi, aki nem riadt vissza attól, hogy Ábrahámhoz vagy Jézus Krisztushoz hasonlítsa magát, hívei között a legtisztább sztálini ihletésű személyi kultuszt építette ki maga iránt. A PKK harcosai betéve megtanulták Öcalan írásainak a kurd nemzetről és a Nagy- Kurdisztánért folyó küzdelemről szóló részleteit. A követelt területek Törökország, Irán, Irak és Szíria kurdok lakta körzetei, amelyeken mintegy 20 millió ember él. Az évek során Öcalan csökkentette követeléseit, már csak autonómiát vagy szövetségi megoldást szorgalmazott a kurdok számára Törökország keretein belül. A török állam és hadsereg ezt is elutasította, véreskezű terroristának minősítette a PKK vezérét. A „csecsemőgyilkos” iránti gyűlöletet növeli, hogy több ezer török család vesztette el besorozott fiát a hadsereg és a PKK közötti harcokban. Öcalan 1949-ben hatgyermekes parasztcsaládban született, közel a szíriai határhoz. Az ankarai egyetemen politikatudományi tanulmányokat végzett, itt kezdte meg küzdelmét a kurdok jogaiért. 1972-ben hét hónapra bebörtönözték, 1978- ban több barátjával hozta létre a marxista-leninista PKK-t. Az 1980 szeptemberi katonai puccs előtt elmenekült Törökországból, 1981-től emigrációban élt, főleg Damaszkuszban vagy a szíriai ellenőrzés alatt Öcalan rezzenéstelen arccal hallgatta végigaz ítéletet. TASR/AP lévő libanoni Bekaa-völgyben, ahol főhadiszállását és kiképző táborát is felállította. A tábort 1992-ben Ankara nyomására bezárták. Öcalan 1984-ben döntött a fegyveres harc megindítása mellett. A konfliktus becslések szerint eddig 31 ezer halálos áldozatot követelt. 1993 márciusában, majd még két ízben - 1995-ben és 1998-ban - a PKK egyoldalúan fegyverszünetet hirdetett, de török részről elutasítottak bármiféle dialógust. Apó sorsa 1998 októberében pecsételődött meg, amikor kiutasították Szíriából. Olaszországi tartózkodása, majd oroszországi felbukkanása után 1999. február 15- én Nairobiban elfogta őt a török titkosszolgálat. A bírósági per során Öcalan bocsánatot kért a PKK áldozatainak családjától, és felajánlotta szolgálatait a „demokratikus államnak” a felkelés befejezéséhez - eredménytelenül. Lezárult a per, de nem az Öcalan-ügy. Törökországban minden halálos ítéletet automatikusan megfellebbeznek. Ha az ítéletet a fellebbviteli bíróság megerősíti, az ügy a parlament elé kerül, az utolsó szó azonban az államfőé. Nem lesz könnyű kimondania, hiszen a PKK tömegvérengzést helyezett kilátásba, ha vezérét felakasztják. Öcalan ügye azonban máris a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt van, védői az év végére várnak döntést. (mti-gzs)
