Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-22 / 51-52. szám
Interjú 1999. december 22 Dráfi Mátyás: „Ilyenkor a régi szerepek is megmozdulnak bennem. Svejk, Kolhaas Mihály, Lucifer, Lúdas Matyi ...van miről mesélni.” Ma is úgy érzi, itt a helye Komáromban Szabó G. László_____________ Ünnepel. Halkan, csinnadratta nékül. Negyven év súlyát, szépséges terhét cipeli mától. Szerepek százait, hosszú zötykölődé- sek, felemelő meghívások emlékeit. Útjain legendás hősök, visz- sza-visszatérő gondolatok kísérik. Neki küldetése volt, küldetése van, s amíg játszik, küldetése lesz. Magyar szóval, magyar ajkú közönség előtt itt és mindenütt, ahol az ő arcára, az ő hangjára, az ő hitére van szükség. Dráfi Mátyás érdemes művész negyven éve játszik hivatásos magyar társulatnál. Vagy ahogy ő mondja: profi színháznál. Ön választott, vagy önt választották? Tessék eldönteni. 1959-ben felvételi vizsgák voltak Pozsonyban, a színművészeti főiskolán. Én még érettségi előtt álltam, de már tudtam, mit akarok. Be is jelentettem nyomban: én magyar színész akarok lenni. Senki nem ellenkezett. Elmondtam a választott anyagot. Petőfit szlovákul, Sládkovicot magyarul. Színházban mindent szabad, nem? Kezembe nyomtak egy papírt, hogy jelentkezzek a deka- nátuson. De mert sziszegtem, kaptam egy címet is. Hogy menjek el egy prágai logopédushoz, ő majd segít. Tőle is kaptam egy papírt. Igazolást, hogy a szisze- gésem nem anatómiai hiba. Tehát kiküszöbölhető. Beszédgyakorlattal le lehet szokni róla. Érettségi után újabb próbálkozás. Pótfelvételi. A nagy kérdés: sziszegek-e még? Bementem, elmondtam pár verset, kiderült, hogy minden rendben lesz, erre szalad utánam a komáromi színház akkori igazgatója. »Ide figyelj - mondja te olyan vagy, mint az érett bor, csak ki kell húzni a dugót a palackból, hogy fogyasztható legyen. Gyere hozzánk, a színházba!" így kerültem Komáromba. Egy évvel később ismét bementem a főiskolára, a régi papírokkal. Csak épp az igazgató aláírása hiányzott. »Maga már játszik? Hol?« - kérdezték a dekanátuson. »Komá- romban, a Magyar Területi Színháznál" - feleltem. »Hogy került oda? - Hívtak. - Ki hívta? - Fellegi igazgató úr - mondtam. »Ki? - bámultak hitetlenkedve. - De hiszen épp ő akarta, hogy ne vegyük fel.« Majdnem gutaütést kaptak, olyan idegesek lettek. Túljárt az eszükön az igazgatóm. Szüksége volt rám, és más megoldást nem látott. A főiskolára mindenesetre felvettek, és 1965-ben el is végeztem. Negyven év hatalmas idő. Azalatt annyi minden történhet a színésszel... Megtörhet, elfásulhat, megkeseredhet. Az nem én vagyok. Nálam más a helyzet. Állítólag rosszkedvű, morózus lett. Tudja, mi a pontos diagnózis? Feszül a húr. Mitől feszül? Éveken keresztül abban reménykedtem, hogy a változások után majd a színházunkban is változások lesznek. Voltak is. Kedvezők? Kedvezőtlenek. A morgásomra kíváncsi? Színházi ügyekről színházban már nem is beszélek. Elég volt. Százszor elhatároztam már, hogy hallgatok, aztán mégsem bírom ki. Megint megszólalok. De mindig csak én morgok. Pedig vannak még néhányan, akiknek ugyanaz a véleményük, mint nekem, csak nem mondják ki hangosan. Becsületszavamra én sem akarok bántani senkit. Piszkálódni sem szeretnék. Nincs bennem sértettség vagy megbántottság, de van néhány dolog, amin úgy érzem, gyorsan változtatni kellene. És bár sorozatosan leintenek, én még mindig reménykedem, hogy történik valami. Számomra ugyanis a színházi előadás este hétkor kezdődik. Mi pedig évek óta diákelőadást diákelőadásra halmozunk, esti előadást inkább csak a bérletesek kapnak. A közönség nem is nagyon tudja, mikor játszunk, hiszen ha végigmegy Komárom utcáin, nem is látja a plakátjainkat. Ez így borzasztó. Legyenek diákelőadások, de játsz- szunk a felnőtteknek is. A tájelőadásainkkal sincs bajom. Más kérdés, hogy Királyhelmecen mikor láttak legutóbb komáromi előadást. Amikor »fejletlen« volt a színházunk, évente nyolcszor vendégszerepeltünk arrafelé. Fejletlen? Mindig azt hallom, hogy a mi színházunk mekkorát fejlődött. Tíz-húsz évvel ezelőtt ezek szerint fejletlén volt. Pedig sosem volt az. Nagyon jó társulat a miénk. Megnyalhatja mind a tíz ujját az a magyarországi rendező, aki olyan csapattal találkozik, mint a komáromi. Hozzánk mindenki szívesen jön. Az sem véletlen, hogy a magyarországi színházak elszipkázzák a színészeinket. Nálunk tehetséges embereket találnak. Az, aki itt színész, nem egyszerűen magyar színész, hanem kisebbségi magyar színész is, ami azt jelenti: más a feladata, mint például egy győri vagy egy miskolci kollégának. Itt pluszfeladatok vannak. Ez meg is keseríti sokszor az életünket. Itt nincs szinkron, tévé-, rádió- vagy filmszerep. Nálunk minden ugrott. Már a rádiózás is. Ritkán hívnak bennünket, és akkor sem mindig jelentős feladatra. A szlovák filmrendezőknek pedig ugyancsak ritkán jutunk eszükbe. A kamera előtt sokszor az arc dominál, az, hogy ki mennyire fotogén, nem pedig a tehetség. Ha nem így volna, akkor a filmesek sok esetben nem dolgoznának műkedvelőkkel, akiket szinkronizálni kell. Nálunk mindenből kevesebb jut, aki pedig másfajta munkára is vágyik, nemcsak színpadira, annak ez biztos, hogy nem elég. Önnek mi hiányzik a leginkább? Soroljam? A legnagyobb gondom az, hogy a közönség már nem is ismer bennünket. A rádióban nyáron voltam legutóbb. Kabarétréfákat mondtam. Tudja, milyen a színész?! Mutogatni akarja magát. Színpadon, felvevőgép előtt... De hiszen most is forgat. Magyar filmben játszik. Játszom, játszom, csak hát nem valami jelentős szerepet. Már az agyam is védekezik. Sem a rendező, sem a film címe nem jut eszembe. Nincs tétje a dolognak. A pasasról, akit játszom, sem tudnék mit mondani, legfeljebb annyit, hogy szakállas. Ha Sinkovits Imrét, Kállai Ferencet vagy Avar Istvánt látja, mire gondol? Hogy te ott, én itt, más adatott neked, és más jutott nekem? Röviden és velősen: ők ott színészek, én meg itt. Nincs ebben egy fikarcnyi gőg sem a részemről. Én abban hiszek, hogy itt „Ez a színház az én színházam is.” kellek. Ez tartja a lelket bennem. Én szlovákiai magyar színész vagyok, és abban a hitben ringatom magam, hogy annak a félmillió magyarnak, aki itt él, szüksége van rám. Játszott Győrben és Székesfehérvárott, pár évvel ezelőtt Eszenyi Enikő a Vígszínházba is meghívta. Docot játszotta a West Side Storyban. Mindig, mindenütt tudása legjavát adta, s az elismerés sem váratott magára. Miért mégis e harapós jókedv«, miért nem tud le- gyinteni bizonyos dolgokra? Hiszen sok mindenre mondhatná azt is, hogy »oldjátok meg, ahogy akarjátok, ez nem az én feladatom". Ha így tennék, félvállról venném a dolgokat. Ez a színház az én színházam is. Nekem itt a helyem, nem tudok mást mondani. Ezt írta a West Side Story műsorfüzetébe is. »Boldog vagyok, hogy itt vendégeskedem a Vígszínházban, de én otthon maradok: Komáromban." Én ezt mindig így gondoltam, még akkor is, amikor előadóestjeimmel a Nyugaton élő magyar közönséget szolgáltam. Pedig voltak évei, amikor száműzte magát a pályáról. Két évről beszél, de annyi elég is volt. A kínok kínját éltem meg. Rettenetesen hiányzott a színház. Pedig akkor is dolgoztam. Amatőrökkel, itt, a járásban. Teljesen elszakadni akkor sem tudtam a színpadtól. Olyan nincs. Január végén Németországban jártam. Emlékezetes napok voltak. Szeretett a közönség. Hívtak március 15-ére is. Csókolom. Nem mentem. Nekem akkor itt a helyem. 1994- ben Pesten voltam azon a napon. Arra viszont rettenetesen büszke vagyok. Egyébként ma sem tudom, hogy kerültem oda. Hívtak, hogy mondjam el a Talpra, magyar!-t a Múzeum előtt. Megsimogatott a jóisten. De hogy közben mit éltem át, azt nem kívánom senkinek. A mennyország mellett a poklot is bejártam. Tudtam, ha én ott belesülök, nem lesz, aki kihúzzon. Millió ember, nemzeti lobogó, egyenes adás. Delegációk, közönség, köztársasági elnök, és akkor jön egy csóró szlovákiai magyar színész. Csóró? Hát nem? De mitől? Kisebbségi sorban élő magyar vagyok. Ez is diagnózis? Úgy látszik. Ha magyar kollégák közt játszik, akkor is ugyanezt érzi? A színház világa más, mint a közvélemény. A színpadon vagy a kamera előtt partnerek vagyunk. Ott kollégának tekinthetem még a francia színészt is. Ha szlovák filmben játszom, színészek között ott sincs nemzetiségi kérdés. Hát akkor? Mondok egy konkrét példát. Magyarországi művészek hakniznak itt vagy ott, most teljesen mindegy. Olvasom a plakátokat. Mindenkinek a neve külön kiemelve. Mi meg alattuk, hogy »...és a Komáromi Jókai Színház tagjai." Hát csak ennyit érünk? Kinek? De mondok egy ellenpéldát is. Székesfehérváron, A csókos asszonyban éreztem jól magam. Hívtak, és én boldogan mentem. De a próbák során valaki megbetegedett. Szóltak Boráros Imrének. Pár nappal később egy másik kollégámmal is történt valami. Hívták Pőthe Istvánt, aztán Ho- locsy Pistára is szükség lett, meg Németh Icára is. Egyszer csak öten voltunk innen. És mit hallok? Valaki megszólal a színfalak mögött: »A fene egye meg, hogy létezik, hogy ha itt vannak a komáromiak, jobb az előadás?" Mintha hájjal keneget- tek volna... Itthon mivel tudnák megtenni ugyanezt? Mondtam már. Többet szeretnék játszani az esti közönségnek. Reklám kellene, és akkor minden darab addig lehetne műsoron, ameddig a közönség kéri. Igazgatója is volt a színháznak, méghozzá hatvankilencben. Csúnya dátum. Nem szeretem. Hagytam, hogy meggyőzzenek. Kettéosztották a komáromi tárDömötör Ede felvételei sulatot. Természetesen az én nevem alatt. Közben olyan nyomásnak voltam kitéve, hogy nem választhattam. Megfenyegettek, hogy ha nem megyek bele, a színészi pályától is búcsút vehetek. Egy pénzből így lett két színház, a komáromi kárára. De mind a mai napig senki nem mondta, hogy köszönjük. Sajnálom. Ne beszéljünk róla! Éveken át beszédtechnikát tanított a pozsonyi színművészeti főiskolán. Ennek sincs folytatása. Önszántamból hagytam abba. Nem láttam értelmét. Idejön a frissen végzett kolléga, aztán egy-két év múlva elmegy Magyarországra. Kár az energiáért. Nem mindenki megy el. Én annak örülnék, ha mindenki maradna. Játsszunk el egy gondolattal: ha január elsejétől magánszínháza lenne, hány kollégáját szerződtetné a társulatból? A maiból? Nem mindenkit. Nálam azoknak lenne csak esélyük, akik azt mondanák: addig akarok itt dolgozni, amíg fel nem fordulok. Nem szeretem azokat, akik csak ugródeszkának használják a társulatunkat. Ebből a negyven évből, amit most maga mögött tudhat, mennyit dobna el? Kettőt. Amikor igazgató voltam. Játszani most is nagyon szeretek. A morgásaim ellenére. De ha morgok, akkor sem az előadásokat szidom, hanem a körülményeket, amelyeken változtatni szeretnék. Fent, a színpadon elmondhatatlanul boldog vagyok. Látom a közönséget, érzem a lélegzetét, hallom a sírást, a nevetést. Nekem ennyi bőven elég. Karácsonykor hogyan rendezi be az életét? Pár nap megnyugvás, meghittség. Én a készülődést is nagyon szeretem. Hogy kinek milyen ajándékot vegyek. A lányaim már külön laknak, de mindig eljönnek, és olyan jó nézni a kis kölyköket! Karácsonyi dalokat énekelünk, játszunk... ilyenkor a régi szerepek is megmozdulnak bennem. Svejk, Kolhaas Mihály, Lucifer, Lúdas Matyi ...van miről mesélni. „Megsimogatott a jóisten.”
